Magyar Narancs: Miután többtucatnyi sorsot megismertél, hogy látod: mi a diktatúrák legáltalánosabb hatása a fiatal emberekre?
Lola Arias: A hatások felfoghatatlanul változatosak: megőrülhetsz, tanulhatsz engedelmességet, lehetsz lázadó, válhatsz szélsőségessé vagy nacionalistává, vonulhatsz száműzetésbe, vagy lehetsz depressziós, mint az édesanyám, aki a diktatúra miatt vesztette el irodalomtanári állását. Anyám gyakorlatilag azonnal elkezdett antidepresszánst szedni, amint kitört a diktatúra. A hatások sokfélék, egyvalami állandó csak: nem tudsz közömbös maradni a politikával szemben.
MN: Tényleg? Pedig Pablo Larraín No című filmje - a Pinochet-rezsimnek véget vető népszavazásról - mintha pont olyan tömegekről szólna, akiket nem is érdekel az egész, és akiket fel kell rázni, hogy egyáltalán elmenjenek szavazni.
LA: Az lehetséges, hogy az emberek úgy döntenek, nem akarnak részt venni a politikában. Én inkább arról beszélek, hogy ha kívülálló is akarsz maradni, aki csak hagyja a maguk medrében zajlani az eseményeket, az életedet még akkor is meg fogja változtatni, át fogja formálni mindaz, amivel nem akarsz aktívan törődni.
MN: A szereplőid történetei alapján miben látod a fő különbségeket az argentin és a chilei diktatúra között?
LA: Argentínában a totalitárius rezsim csak hét évig tartott, de nagyon brutális volt: harmincezren meghaltak, rengeteg embert kínoztak meg vagy száműztek. Ezzel szemben Chilében tizenhét évig volt diktatúra: ha valami ilyen sokáig tart, az emberek idővel elkezdenek hozzászokni - gondolom, ezt ti, magyarok is ismeritek. Sokkal nehezebb megbirkózni egy olyan diktatúra következményeivel, ami ilyen sokáig létezett, és ami valamiképpen be is épült az emberek mindennapi életébe. És persze fontos különbség az is, hogy Argentínában volt valós elszámolás a diktatúra után, míg Chilében erre nem igazán került sor: voltak ugyan tárgyalások, de nagyon sokakat nem ítéltek el.
MN: Köztük Pinochetet sem, aki szabadon élt élete végéig. Ezt hogyan fogadta a közvélemény?
LA: Amikor 2006-ban Pinochet meghalt, voltak, akik ünnepeltek, mások viszont szomorúak voltak, mert "elment a vezérünk". A diktatúra megítélésében nincs egység a társadalomban.
MN: Mivel tud több lenni egy eredeti dokumentumokra, valós emlékekre támaszkodó előadás egy színdarabnál? Nem adhat egy jól megírt, minden fontos témát körüljáró fikció többet, mint a való élet?
LA: Sosem szerettem a versengést a fikció és a dokumentarizmus között: mind a kettő jól működő módszer, magam is írok fikciót, drámákat és novellákat. Ebben a témában elsősorban az érdekelt, hogy maguk a főszereplők hogyan mondják el a történetet, és hogy mi jön ki abból, ha ennyire különböző hátterű embereket eresztek össze. Egyesek szülei a hadseregben szolgáltak, és szélsőbalosokat öltek meg, mások szüleit pedig a baloldali mozgalmi tevékenységük miatt ölték meg. Ugyanezt nem tudnám elérni színészekkel, és azt sem hiszem, hogy én magam átláthatnám az ennyire eltérő véleményeket, hozzáállásokat, hogy létre tudnám hozni azokat az ellentmondásokat, amelyektől a darab igazán érdekes lehet. A közönség is egészen máshogy állna hozzá: egy színésznél mindenki azt nézi, mennyire jó az illető, hogyan tud érzelmeket közvetíteni. De ha olyan embereket látsz, akik a saját történetüket mesélik, sokkal inkább a sztorira figyelsz. Olyan ez, mintha valaki a titkát osztaná meg veled, amiért ezzel felelős is leszel: ha valaki elmondja, hogyan ölték meg az anyját, nem tapsolhatsz egyszerűen azért, mert jól játszik. Muszáj elgondolkodnod rajta.
MN: Miért olyan emberekkel dolgozol, akik a diktatúra alatt születtek, mintsem olyanokkal, akik felnőttként élték át a korszakot?
LA: A saját generációmmal akartam foglalkozni, nem a szüleimével: abból a szemszögből már hallottuk a történeteket, láttunk róla filmeket és színdarabokat. Engem inkább az érdekelt, hogy milyen örökséget hagytak ránk, hogy hogyan birkózunk meg mi a történelemmel. Nem a szülőkkel, hanem az ő fiaikkal és lányaikkal akartam dolgozni.
MN: Mit szeretnél elérni egy-egy hasonló előadással?
LA: Nincs misszióm, és hogy egy-egy néző mit kezd a történetekkel, azt nem tudom befolyásolni, és nem is szeretem, ha a színház egy irányba akarja terelgetni őket.
MN: A színház nem is tud változtatni a világon?
LA: Bár ez nagyon utópisztikusan hangzik, azt hiszem, tud - legalábbis azoknak az életén, akik részt vesznek az előadásban. Az egyik szereplő, Viviana kezdetben semmit nem tudott az apjáról, csak a családnevét, és volt róla egy fényképe, amit megmutatott az előadásban. Így egy újságíró segített neki abban, hogy végül eljusson a férfihoz, aki börtönben ül, amiért megölt két balos aktivistát.
MN: Színházi rendezőként többször használsz olyasmiket a színpadon, amiket más rendező nem szokott, például élő állatot vagy egy csecsemőt. Miért?
LA: A színházi élmény létrehozásához valami olyat kell színpadra vinned, ami él, és valóban létezik. Erre törekedtem, amikor egy kisbabával és az anyukájával dolgoztam, vagy amikor egy állat döntött egy ország sorsáról. Azt akartam, hogy a színpadon ne a dolog reprezentációja legyen, hanem maga a dolog; hogy ami történik, tényleg megtörténjen ott és akkor. Nem érdekel, hogy színészek hogyan ismételnek meg újra és újra gesztusokat, érzelmeket, mint valami istenség kesztyűbábjai. A valós találkozást keresem közönség és előadás között.
