Könyv

Kaszás György-Elek Lívia: Amit a lajhárokról feltétlenül tudni kell

  • - urfi -
  • 2014. január 5.

Könyv

Múlt héten kritikusunk felrótta A titokzatos gyíkzenekar története szerzőjének, hogy többet is elkövetett az állatnevekkel viccelődő könyvek főbűnei közül, így például a Tarajos Goethe és az El Gekkó bevetését is megengedte magának.

Ha ezek halálos vétkek, akkor Kaszás György sorozata maga Szodoma és Gomora. Elég talán a Hogyan fest a lajhár? című fejezet első sorait felidézni, hogy átlássuk a helyzet súlyosságát: "Ezt igazából nem tudhatjuk, tekintve, hogy a művészettörténet egyetlen lajhár által alkotott festményt sem ismer. Ez például Picasso önarcképe, de gyaníthatóan ezt se lajhár festette, hanem Picasso, mert ha lajhár festette volna, akkor ez a lajhár önarcképe lenne, nemdebár. Az meg azért lenne lehetetlen, mert a lajhár máshogy néz ki." Az idézet segítségével képet alkothatnak a könyvben felhalmozott tudás hasznosságáról is, de mindenekelőtt arról a kíméletlenségről, ahogy a szerző és a vele tökéletes szimbiózisban élő illusztrátor lecsap minden magas labdát, valamint minden nem magas labdát is.

Ez a kérlelhetetlen humor sokunk kedves emléke a kilencvenes évekből, amikor tucatnyi hasonló gyerekkönyvvel jelentkezett a szerzőpáros. Mivel az akkori gyerekek lassan szülők lesznek, logikus lépés volt újabb részekkel előállni. Ezek részint eleget tesznek a modern kor kívánalmainak - szóba kerül az internet és a hülye politikusok -, de a lényeg változatlan: a fárasztó okoskodás még fárasztóbb kifigurázása és a mindent legázoló szóviccek. Itt nem számít a politikai korrektség, az olvasói igények, senkit nem érdekel, milyen ismeretei vannak a célközönségnek, vagy hogy mit tanácsos megtanítani nekik. Egyáltalán, ki a célközönség? Recenzens leginkább durván betépett tízévesek figyelmébe ajánlja a sorozatot, de sajnos a józan felnőttek is nehezen tudnak majd ellenállni.

Animus, 2013, 32 oldal, 1290 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.