Új könyve tanúsága szerint legalábbis Forgách András valami ilyesmit gondol róluk. A 12 nő voltam mintha csak szemléltető antológiának íródott volna a feminista kurzusok "jóindulatú szexizmus" témájú órája számára: lelkiismeretesen végigzongorázza ennek az attitűdnek főbb komponenseit, hogy a kötet végére kétségünk se maradjon: a nők izgalmasak és csodálatosak, de azért inkább a természet részei, mint a kultúráé, az agyuk pedig nyilvánvalóan a legkevésbé fontos szerveik közé tartozik. Hiszen ha egy férfi tudja, hogyan kell "úgy" hozzájuk érni (némelyikük nyaksimítása már elég egy térdet remegtető orgazmushoz), akkor onnantól úgy követik, mintha bemágnesezték volna őket; az ismerkedés legjellemzőbb formája, hogy a férfi ír egy cetlit, vagy biccent fejével - a nő pedig megy. Így nem meglepő, hogy motivációikról nemigen képesek számot adni: hiába íródott minden novella egy-egy női figura első személyű elbeszéléseként, azok folyton csak csodálkozni képesek saját tetteiken is. "Nem tudom, mi vonzott Alekszejhez" - ismeri be például a nyitó novella narrátora, és ez feleslegessé is tesz minden kísérletet, hogy egyáltalán megpróbálja leírni a lehetséges okokat. És ennek változatait olvashatjuk újra és újra, reflektálatlanságukból nemigen zökkenti ki őket még az sem, ha hirtelen arra eszmélnek, hogy férjhez mentek egy "eszkimóhoz" vagy "japánhoz". "Nem tudom, egyszerűen azóta sem tudom, hogy miért pont oda mentem, és hogy ő miért volt ott" - mondja egy másikuk a Two in one-ban. De hát hogyan is érthetne valamit, amit minden látszat szerint természetfeletti hatalmak irányítanak, és ami "kozmikus élmények" sorát nyitja meg? Ahogy a záró novella hősnője sem tehet mást, mint hogy követi sorsát, melyet "tizenkét reinkarnációval" ezelőtti szerelmével való találkozása határozott meg, és ami Dubajon keresztül egy londoni vécébe vezeti őt, ahol egy arra járó ügynök végre felfedezi énekesi tehetségét.
De ne legyünk igazságtalanok: hiszen könynyen lehet, hogy Forgách maga ennél sokkal összetettebben és progresszívebben gondolkodik a női nemről - és az történt csupán, hogy a szerző rájött, mennyivel egyszerűbb úgy írni, ha a plauzibilitás követelményét módszeresen kiiktatja. Hiába jelent meg ugyanis e novellák jelentős része eredetileg női álnév alatt (a Kitakart Psyché sorozat darabjaiban), a szövegek maguk nem sok teret engednek azon illúzió kibontakozásának, hogy a beszélők saját élményeikről író, létező személyek lennének. Hiszen nemcsak a történetek hihetetlenek és a figurák nélkülöznek minden plaszticitást, de környezetük is sokszor a nevetségességig elrajzolt: akár ENSZ-konferenciáról, akár űrutazásról van éppen szó, nehéz lenne elhinni, hogy látott már ilyesmit, aki itt ír róluk. Addig az - értelmesen amúgy aligha megválaszolható - kérdésig tehát, hogy képes lehet-e egy férfi nőként írni, nemigen vezet út ezektől a novelláktól: hiszen a szerzőjük nem a nemek határán botlik el, hanem már ott, ahol annak kellene kiderülnie, hogy érdekli-e bármi azzal kapcsolatban, amiről ír. Ugyanis úgy tűnik, hogy nem: elégedetten pakol olcsó megoldást olcsó megoldásra, kopottas-giccses közhelyet kopottas-giccses közhelyre; annyival rosszabb mindez a Coelho-iskola műveinél, hogy a szerző maga is igen kevéssé látszik hinni tanításai igazságában. A végeredmény annyira üres, hogy az egyetlen dolog, amin az olvasás végeztével értelmesen gondolkodni lehet: megérte-e vajon a szerkesztő-utószóíró Forgács Zsuzsa Bruriának, aki pedig egyébként az autentikus női hang irodalomba emelésének apostolaként szokott feltűnni, hogy a nevét adta a könyvhöz?
Libri, 2013, 230 oldal, 3490 Ft
