Andy Warhol fehér hajjal, szemüvegben, bal kézzel a kantárt tartva kilovagolt életéből. Nyomorultul, elesetten, betegen és magányosan, túllépve a saját énjén, a zsidó Szeretetkórház ápoltjának szerepében, 11-én, 11-kor. Tán egy újabb, jobb sors reményében.
Tulajdonképpen azt hiszem, hogy hibát követett el akkor, amikor visszatért Magyarországra. Nem arra gondolok, hogy se rendezőként, se színészként, se íróként, se költőként, se dalszövegíróként soha semmiféle hivatalos állami vagy szakmai elismeréssel nem tisztelték meg, mert ez többnyire másokkal is így szokott idehaza történni, kiváltképpen akkor, ha művészi alkotótevékenységét a független szférában, az undergroundban, úgymond, a föld alatt fejti ki - még akkor is, ha - mondjuk - ez a "földalatti" tevékenység egy belvárosi, emeleti lakásban valósul meg, mint annak idején, az állami hatóságok hathatós asszisztálása eredményeként bekövetkezett, kollektív emigráció előtt, az egykori Lakásszínház előadásainak esetében történt. Azért vélem ezt a döntését súlyos hibának, mert "odakinn", főként New Yorkban a megszokott, kisstílű szakmai és ideológiai megalkuvások nélkül teljesíthették ki társaival művészeti programjukat és elképzeléseiket, a hozzájuk hasonló módon legjobbaknak kikiáltott társulatokkal azonos mezőnyben, de önarcukat megőrizve, illetve csupán belső motivációikat követve alakították azt. Idehaza viszont a külső presszióknak csak a jellege változott, de a szerepe és a döntéshozók mindenhatósága meg a közönség ízlése jottányit sem. Érezhette ő is, hogy cseberből vederbe került. Ezért merül(hetet)t fel benne a "másik oldal" esztétikai megreformálásának átmeneti ötlete, aminek megvalósítása, annak lehetetlenségén túl, megítélésem szerint alkatától is idegen volt. Szándék, művészi, ideológiai ambíció és az elszomorító eredmény ellentéte világosan lemérhető volt a Debreceni Csokonai Színházban rendezett Sirály előadás szembetűnő, és az ő rendezői felfogását egyáltalán nem jellemző zavarodottságán.
Mint tudatosan dolgozó alkotóművész, tisztában volt hazatérése ellentmondásos voltával. 1991-ben, az ÉS-ben publikált beszélgetésünkben a következőket mondta erről: "Éa magam részéről mindig úgy éreztem, hogy amióta elhagytam Budapestet, átszállójeggyel utazom és hazátlanul, és mindenütt, vagy nem mindenütt, de sok helyen hazát találva az embereknél. Ahol emberek vannak. (É) Az újabb mozzanat: a berlini fal leomlása és a szögesdrót feldarabolása. Ekkor leomlott az amnéziám fala is, pedig nagyon erős volt, és elkezdtem újra emlékezni Magyarországra és Kelet-Európára. Nem véletlen, hogy most itt vagyok, és elég hosszan ráadásul, ami még érdekesebbé teszi a gondolkodásnak ezt a síkját, mert most már ezt nem tudom újra elfeledni. Tehát, ha lehet, még hazátlanabb leszek. Vagy még több hazám lesz. Mert azért a kezdeti eufórián túl, nyilvánvalóvá vált, hogy ez sem az a hely, ahol most tíz-tizenöt évet élni szeretnék, és elfelejteni minden mást."
Bálint Andor unokája, Bálint Endre fia egyik levelében a következőket írta édesapjának New Yorkból: "A művészet nem vált meg, ennyiben halott. A 'Művészet' halála nem vált meg, ennyiben az elvetése is halott. (É) A teljes bedobás radikalizmusa nélkül még semmi sem történt, ez történt a mi nemzedékünkkel éppúgy, mint veletek, de a túlélés a feladat másik fele, és ez még előttünk áll."
Bálint István első bemutatott darabja, a Donáth Péterrel közösen írt Náthán és Tibád volt, amit az Universitas Együttes mutatott be a (régi) Egyetemi Színpadon. Az 1971-ben előadott A labirintus című 60 perces darab írójaként és szereplőjeként csatlakozott a hazai független színjátszás legkiemelkedőbb társulatához, az akkor a Kassák Művelődési Házban tevékenykedő Kassák Színházhoz, amely hazai történetének végső szakaszában a nyilvánosság elől Koós Anna és Halász Péter Dohány utcai lakásába kényszerítve Lakásszínház néven működött. A színházi csoportnak teljes további magyarországi működése alatt tagja maradt, akárcsak felesége, Kollár Marianne, majd lánya, Bálint Eszter is. Részt vett az együttes fellépésén a wroclawi színházi fesztiválon, a Don Giovanni von Leporello című film leforgatásán, és szerepelt Najmányi László A császár üzenete című filmjében. Ott volt az együttes balatonboglári fellépésein is. 1972-ben megjelent Arthur és Franz című verseskötete. Az együttes tagjaival együtt emigrált, majd párizsi és amszterdami tartózkodás után New Yorkban telepedett le. Részese volt a (St. Auby Tamás javaslatára) Squat Theatre néven tevékenykedő társulat amerikai és világsikereinek (az Andy Warhol's Last Love című darabban, és az ahhoz kapcsolódó s azt megörökítő filmben játszotta el a popmozgalom pápájának szerepét), a számtalan rangos díj, közöttük az OBIE elnyerésének. Halász Péternek az együttesből történt kiválása után Buchmüller Évával ő irányította az átalakult, részben kibővült társulat művészi munkáját. Ekkor írta meg és rendezte Dreamland Burns című nagyszerű drámáját, amelyben színpadra is lépett.
Hazatérése után nem lehetett műformák és műfajok között fickándozni, mint azt New Yorkban, még az önmaga legendái alá lesüllyedő New Yorkban is, megszokhatta. Egyre szomorúbbnak láttam őt egy idő után. Régi, legjobb kapcsolatai is felszámolódtak szép lassan. Új barátok, reménybeli és tényleges új munkatársak, mint amilyen Roskó Gábor, Szemző Tibor és Másik János volt, lehetett volna, nem varázsol(hat)ták vissza életkedvét. Pedig gyönyörű kisfia is született, Esztertől pedig unokája. 63 évet élt.
