magyarnarancs.hu: A Timbuktu című kisregénye egy gazdáját vesztett kutya, Mr. Bones (magyarul Csonti úr) megható története. Mennyire önéletrajzi kutyailag a történet?
Paul Auster: Azelőtt kezdtem írni, hogy kutyás ember lett belőlem. De aztán megkutyásodtam; a jövevény az utcáról került a családba, és sokat segített, hogy kutya dolgokban hiteles legyen a szöveg. Nagyon szerettük. De nemcsak ő került be – ha áttételesen is – a regénybe, hanem egy régi, családi történet is. Akarja hallani?
| ||
magyarnarancs.hu: Jöhet!
PA: Na, szóval, volt egy nagybátyám, aki Olaszországban élt huzamosabb ideig. Az első külföldi utam hozzá vezetett. És itt jön a képbe az irodalom, a nagynéném ugyanis összebarátkozott Thomas Mann egyik lányával, Elisabeth Mann Borgese-szel. Ellátogattunk Mannékhoz, s találkoztam Thomas Mann özvegyével is. Kezet is ráztam vele. 1964-et írtunk. Idős volt már nagyon; ősz öreg asszonyság. A sarokban üldögélt naphosszat. A Mann lány tudós volt, állatokkal foglalkozott. Képzelje, megtanított egy kutyát gépelni. Egy kutyát gépelni! A saját két szememmel láttam. Persze ne egy normális írógépet képzeljen el, hanem óriás billentyűket, amiket az eb az orrával ütött le. Elisabeth Mann hosszan elnyújtva, bégetésszerűen ejtette a betűket, a kutya meg mindegyik után kopp, leütött egy billentyűt. Ez a történet egyenesen a Mann-háztartásból került hozzám, s tőlem a Timbuktuba. Ja, igen, egy Amster nevű alak is említve van a könyvben – nem nehéz kitalálni, kire vonatkozik a név.
magyarnarancs.hu: Nem messze innen (az interjú Brooklyn Park Slope nevű részében esett meg – KG), egy williamsburgi könyvkereskedésben az egyik, viszonylag ritka könyve után érdeklődtem. Mire visszakérdeztek, hogy dán vagyok-e. Mert szerintük az ön könyvei a dánok körében különösen népszerűek. Vallja be, ha van valami rejtett dánság a műveiben!
PA: Ha van is, nekem nem szólt senki. Értetlenül állok a dán kérdés előtt. Elég jól fogynak a könyveim szerte Európában, díjakat is kapok olykor, szóval nem panaszkodhatom. De ez a dán ügy, ezt nem értem.
magyarnarancs.hu: Salman Rushdie a memoárjában leírja, hogy Thomas Pynchon nagy rajongójaként mekkora megtiszteltetés volt a számára, hogy egyszer együtt vacsorázhatott a remeteéletet élő íróval. Rushdie úgy képzelte, hogy innentől semmi akadálya egy csodálatos, hosszan tartó barátságnak, de csalódnia kellett: soha többé nem találkozott a nyilvánosságot – és ezek szerint Rushdie-t is – gondosan kerülő íróval. Mi a helyzet az ön rajongásaival?
PA: Sok olyan embert ismerek, akik találkoztak már Pynchonnal. Én történetesen nem tartozom közéjük. Úgy tűnik, és ezt Rushdie elbeszélése is bizonyítja, hogy Thomas Pynchonnal egyszer találkozik az ember egy életben. Velem csak egyszer történt meg, hogy valakiért annyira rajongtam, hogy mindent odaadtam volna egy személyes találkozásért. Samuel Beckettnek hívták az illetőt, és végül össze is jött a találkozó. Évekig leveleztünk, Beckett nagyon fontos személy volt a számomra. Soha azóta nem éreztem ehhez fogható rajongást. Rengeteg hírességet ismerek, de ők nekem csak emberek.
| ||
magyarnarancs.hu: Egyszer John Lennonnal is összefutott…
PA: A hetvenes években egy könyvritkaságokat árusító boltban dolgoztam. Nyílik az ajtó, s ki lép be rajta; Lennon. Elbűvölő volt és szellemes. Bejött, kezet nyújtott és bemutatkozott: Hi, I’m John – mondta. Megráztam a kezét és bemutatkoztam én is: Hi, I’m Paul – mondtam.
magyarnarancs.hu: Írt filmforgatókönyvet, nem is egyet. Rendezett filmet is, nem is egyet. És volt zsűritag is, nem egy filmfesztiválon. A filmek aligha hagyják hidegen…
PA: Bevallom, nagy cinephile vagyok, sok filmet nézek, főleg régieket. Imádom James Cagney-t, van egy csomó, obskúrus Cagney-film, amit nemrég fedeztem csak fel. Cagney a legnagyobb. Egy teljesen újfajta színészetet talált fel. Egy másik nagy kedvencem egy negyvenes évekbeli William Wyler-film; az Életünk legszebb évei. A Sunset Parkban (Auster 2010-es regénye - KG) sok szó is esik róla. A hollywoodi filmek legjobbika. Gregg Toland volt az operatőr, aki az Aranypolgárt is fényképezte. Az amerikai film másik nagy pillanata volt, legalábbis számomra, amikor Coppola elkészítette a Magánbeszélgetést. Remekmű! És persze nagyon szeretem a franciákat is; fiatalabb koromban Godard állt közelebb hozzám, de ahogy öregszem, azt veszem észre magamon, hogy egyre inkább Truffaut-hoz húzok. Egyébként az első, nyomtatásban is megjelent írásom, ami próza volt és nem vers, egy filmkritika volt az egyetemi lapban. Egy hosszú értekezés Godard Week Endjéről.
magyarnarancs.hu: A képregényekkel hogy áll?
PA: Nem túl jól. Ha a gyerekkori Donald Duckokat és a kamaszkori Supermaneket nem számítjuk, szinte sehogy. Annyit tudok csak felhozni mentségemül, hogy életem első, saját kezűleg írt levele egy Donald Duck-előfizetés volt. Viszont a New York trilógia első részéből Art Spiegelman barátom (a Maus című képregény Pulitzer-díjas alkotója – interjú vele itt) javaslatára készült egy képregény. Az amerikai kiadóm épp mostanában állt elő azzal, hogy a trilógia másik két részéből is képregényt kéne csinálni. Talán lesz is belőle valami, meglátjuk.
| ||
magyarnarancs.hu: A Winter Journal című memoárjának magyar vonatkozása is van; egy magyar étterem Manhattanban, amit – mint írja – megboldogult ifjúságában előszeretettel látogatott. Ki kell, hogy ábrándítsam; a könyvben szereplő palacinka helyesen palacsinta…
PA: Ó, valóban?! T-vel lenne? Én k-ra emlékeztem, de könnyen lehet, hogy tévedek.
magyarnarancs.hu: Milyen palacsintát vagy palacinkát árultak?
PA: Mindig kétfajta volt: baracklekváros és túrós.
magyarnarancs.hu: Stimmel, az a hazai. A gulyásuk rendben volt?
PA: Nagyon is. Sajnos az a hely már nem létezik, réges-rég bezárt, de a Columbia Egyetem közelében létezik egy másik, amit Hungarian Pastry Shopnak hívnak. Az is már egy örökkévalóság óta ott van.
magyarnarancs.hu: Szerepel egy eset az Itt és most című levelezőkönyvben: Coetzee-t (J.M. Coetzee Auster barátja és levelezőpartnere - KG) egy olvasója antiszemitizmussal vádolja meg. Önt mivel találták meg az olvasói?
PA: Engem hál’ istennek megkímélt a sors az anyázó olvasói levelektől. Pályafutásom során csak kevés ilyet kaptam, s akkor is inkább olyasmiket kifogásoltak, hogy miért nincs például több nő a könyveimben.
magyarnarancs.hu: Érdekes indiánnévvel illette magát az Itt és mostban: a Little Fart (Kicsi Fing) nem a leghízelgőbb név egy indiánnak. Más nevek nem jöttek szóba?
PA: Csak ez az egy verzió létezett. A nevem latin jelentéséből jutottam el Little Fartig. Azt hiszem, ez az egy is megteszi.
magyarnarancs.hu: Milyen lenne indiánként?
PA: De hát én vagyok Little Fart, az indián.
