Hosszú, tartalmas utószavából kiderül, hogy Gera György a Kádár-korban eminens, a világirodalommal foglalkozó literátor volt, szerkesztő, műfordító és író. Konrád György nagybátyja, aki a Városmajor u. 78.-ban lakott, ahol emléktábla őrzi a nevét. Több regényt is írt, és elbeszélései közül egyet Sartre is publikált a Les Temps Modernes-ben.
Különös, Kertész Imre sem beszélt róla, holott közel laktak és közel is állhattak volna egymáshoz; a Terelőút Kertész A nyomkeresőjének (1977) párdarabja. Mind a kettő arról szól, hogy a már meglett ember Németországban felkeresi a lágert, ahol ifjúkorában rabságban tartották és kínozták. „Mintha nemcsak a gyilkosok térnének vissza a tetthelyre, hanem az áldozatok is” – írja Gera.
A két regény csak tematikusan hasonlít, stilisztikailag távol esnek egymástól. Gera a regényében egy akkoriban szokatlan módszert alkalmaz, a dokumentáris eljárást (Zsámboki Mária a lektori jelentésében ezt felrótta neki, mára viszont megváltoztak a poétikai normák, és véleményem szerint pont ennek az eljárásnak a jól átgondolt alkalmazása tünteti ki a regényt). A szerző a szövegben arányosan szétszórva a zsidóüldözés és a holokauszt dokumentumaiból idéz oldalakat; nagyjából ismerjük már ezeket a szövegeket és tényeket, érdekes módon mégsem lehet elégszer végigmenni a rémséges szakaszokon. Belebotlunk például Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-i beszédében ilyen frázisokba – „…a világnézeti harc eldőlt a keresztény nemzeti irány javára. (Taps.) … Csak erős nemzeti érzéssel átitatott nemzeti társadalom, amelyben rend és fegyelem szelleme uralkodik, tud mint védőgát ellenállni” –, és fölsikoltunk. És föltesszük a kérdést: hol tart ma Magyarországon a múltfeldolgozás?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
