Könyvmelléklet – Interjú

„Ólomcipőben mennék”

Tóth Krisztina író, költő

Könyv

Új regénye, A majom szeme hideg disztópia, amelyben egy beteg társadalom beteg folyamataira is rápillanthatunk. A könyv kapcsán a hatalom természetéről, írói szándékokról, a közönségnek tett engedmények kérdéséről és a közös sérüléseinkről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hangsúlyozod, hogy ez nem egy magyar és nem budapesti történet. De ott van rögtön a testvérpár, Gizella és Hermina, akik azon utcák találkozásáról lettek elnevezve, ahol fogantak…

Tóth Krisztina: Ez csak egy kis játék, talán az egyetlen lokális utalás. Valójában egyáltalán nem akartam helyhez kötni a regényt. Nem a mai magyar valóságról szóló tanmesének szántam. Azon szerettem volna eltöprengeni, hogy vajon mi felé tartunk. Figyelni a tendenciákat, eljátszani a gondolattal, hogy ezeknek a folyamatoknak milyen lehetséges kimenetelük lehet. A populizmus általános jelenség. Az is, ahogy a társadalmi szakadékot a propaganda megpróbálja a saját javára fordítani. Ha már mindenképpen szűkíteni kell, akkor én azt mondanám, hogy ez egy kelet-közép-európai történet. De ne szűkítsünk!

MN: A disztópia divatos műfaj, sokféle előkép felderengett előttem, a kihaltság és a metró képe például Dmitrij Gluhovszkij Metró-köteteit idézte.

TK: Főleg a manipuláció izgatott. Az, hogy miképpen lehet emberek tömegeit befolyásolni. Ennek metaforája az az állatkísérlet, ahol fejátültetést hajtanak végre. Ez egy létező kísérletsorozat, láttam róla képeket, amelyek mélyen belém égtek. Az érdekelt, hogyan lehet a tudatot is átültetni, és tökéletesen módosítani. Először a pszichiáter alakja volt meg, aki szórakozik, manipulálja a pácienseit, és abuzív viszonyt folytat velük. És azt látjuk: ugyanez történik társadalmi szinten is, a hatalom abuzív viszonyban van a polgáraival. Komoly tudatmódosítást hajt végre, uralva a vágyaikat és az indulataikat.

MN: Sokáig nem esett le, mi is történik. A doktor hétköznapi figurának tűnt. Aztán jött a kérdés: tarthatok-e gonosznak valakit, akit mintha mindenki becsülne? Hol vannak a határaink? Mit engedünk még meg magunkkal szemben? Hannah Arendt jutott eszembe. A gonosz banalitása.

TK: Írói szempontból egy ördögien gonosz figura felrajzolása nem valami izgalmas. Bejön, látjuk, hogy milyen gonosz, oszt’ jól van. Azt megoldani, hogy apránként kezdjünk rácsodálkozni az árulkodó részletekre, és egyre közelebb hajolva fedezzük fel, mi is történik valójában, nagyobb kihívás. Itt egy csaknem rokonszenves alakból válik ijesztővé a figura. A feleség kezdetben ellenszenves alakja meg később talán, együtt­érzést vált ki. Nincs egyféle nézőpont, a szereplők tapasztalataiból fokozatosan bontakozik ki a regénybeli valóság. Ezért sem választottam mindentudó narrátort. Mindig módosít az érzékelésünkön, hogy az adott szereplő éppen mit lát. Mert mindig a részletektől függ, mennyit érzékelünk a körülöttünk lévő valóságból. A szereplők nem véletlenül viselkednek úgy, ahogy. Minden cselekedetük következmény: önvédelem, szenvedés, félelem van mögötte. Meg szégyen. Gizella, a középkorú nő eleinte teljesen érzéketlennek tűnik. Amikor megkérdezik, hogy mit gondol, a válasza általában egy hideg „nem tudom”. Lefagyott alak ő, aki a regény közepe táján kezdi csak alakítani az életét. Addig passzív elszenvedője az eseményeknek, mindenhez hozzáidomul. Ő is, mint olyan sokan, a túlélésre rendezkedett be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.