Könyvmelléklet – Interjú

„Ólomcipőben mennék”

Tóth Krisztina író, költő

Könyv

Új regénye, A majom szeme hideg disztópia, amelyben egy beteg társadalom beteg folyamataira is rápillanthatunk. A könyv kapcsán a hatalom természetéről, írói szándékokról, a közönségnek tett engedmények kérdéséről és a közös sérüléseinkről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hangsúlyozod, hogy ez nem egy magyar és nem budapesti történet. De ott van rögtön a testvérpár, Gizella és Hermina, akik azon utcák találkozásáról lettek elnevezve, ahol fogantak…

Tóth Krisztina: Ez csak egy kis játék, talán az egyetlen lokális utalás. Valójában egyáltalán nem akartam helyhez kötni a regényt. Nem a mai magyar valóságról szóló tanmesének szántam. Azon szerettem volna eltöprengeni, hogy vajon mi felé tartunk. Figyelni a tendenciákat, eljátszani a gondolattal, hogy ezeknek a folyamatoknak milyen lehetséges kimenetelük lehet. A populizmus általános jelenség. Az is, ahogy a társadalmi szakadékot a propaganda megpróbálja a saját javára fordítani. Ha már mindenképpen szűkíteni kell, akkor én azt mondanám, hogy ez egy kelet-közép-európai történet. De ne szűkítsünk!

MN: A disztópia divatos műfaj, sokféle előkép felderengett előttem, a kihaltság és a metró képe például Dmitrij Gluhovszkij Metró-köteteit idézte.

TK: Főleg a manipuláció izgatott. Az, hogy miképpen lehet emberek tömegeit befolyásolni. Ennek metaforája az az állatkísérlet, ahol fejátültetést hajtanak végre. Ez egy létező kísérletsorozat, láttam róla képeket, amelyek mélyen belém égtek. Az érdekelt, hogyan lehet a tudatot is átültetni, és tökéletesen módosítani. Először a pszichiáter alakja volt meg, aki szórakozik, manipulálja a pácienseit, és abuzív viszonyt folytat velük. És azt látjuk: ugyanez történik társadalmi szinten is, a hatalom abuzív viszonyban van a polgáraival. Komoly tudatmódosítást hajt végre, uralva a vágyaikat és az indulataikat.

MN: Sokáig nem esett le, mi is történik. A doktor hétköznapi figurának tűnt. Aztán jött a kérdés: tarthatok-e gonosznak valakit, akit mintha mindenki becsülne? Hol vannak a határaink? Mit engedünk még meg magunkkal szemben? Hannah Arendt jutott eszembe. A gonosz banalitása.

TK: Írói szempontból egy ördögien gonosz figura felrajzolása nem valami izgalmas. Bejön, látjuk, hogy milyen gonosz, oszt’ jól van. Azt megoldani, hogy apránként kezdjünk rácsodálkozni az árulkodó részletekre, és egyre közelebb hajolva fedezzük fel, mi is történik valójában, nagyobb kihívás. Itt egy csaknem rokonszenves alakból válik ijesztővé a figura. A feleség kezdetben ellenszenves alakja meg később talán, együtt­érzést vált ki. Nincs egyféle nézőpont, a szereplők tapasztalataiból fokozatosan bontakozik ki a regénybeli valóság. Ezért sem választottam mindentudó narrátort. Mindig módosít az érzékelésünkön, hogy az adott szereplő éppen mit lát. Mert mindig a részletektől függ, mennyit érzékelünk a körülöttünk lévő valóságból. A szereplők nem véletlenül viselkednek úgy, ahogy. Minden cselekedetük következmény: önvédelem, szenvedés, félelem van mögötte. Meg szégyen. Gizella, a középkorú nő eleinte teljesen érzéketlennek tűnik. Amikor megkérdezik, hogy mit gondol, a válasza általában egy hideg „nem tudom”. Lefagyott alak ő, aki a regény közepe táján kezdi csak alakítani az életét. Addig passzív elszenvedője az eseményeknek, mindenhez hozzáidomul. Ő is, mint olyan sokan, a túlélésre rendezkedett be.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.