Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

  • - banza -
  • 2012. január 17.

Könyv

Jonas Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regényét a legszívesebben kettős road movie-nak nevezném, mivel cselekményvezetése, dialógustechnikája, egész formálása alapvetően nem epikus, hanem filmes ihletésű - ami tökéletesen megfelel a mai lektűrirodalom alapérzületének.


Ami nem ütős és tempós, ami nem bővelkedik groteszk/nagyszabású, képileg is átélhető fordulatokban, az ma nem is számít eladható regénynek. Nem a nyelv (language/Sprache/sprck) a lényeg, hanem az, mennyire forog jól az elbeszélő nyelve (tongue/Zunge/tunga). Ez persze - jó esetben - nem jelent igénytelenséget. És 1962-ben született svéd szerzőnk első regénye jó eset, színvonalas marhaság, ízléstelenségektől majdnem totálisan mentes, a szó kedves értelmében szórakoztató, és csak egy kicsit - mondjuk, száz oldallal - hosszabb a kelleténél.

A kiindulópontot már a cím jelzi: a százéves születésnapjára összegyűlt tömegtől menekülve Allan Karlsson kilép az öregek napközije ablakán. Adódik a bevett krimiszál: a buszmegállóban talál egy bőrönd pénzt, és megkezdődik a nagy utazás Svédországon át, miközben különféle furcsa alakok csapódnak mellé. Karlsson elmeséli nekik - és az olvasóknak - hosszú életét, vagyis a második road movie sztoriját, amely egyben a 20. század története, s amelyben fellép többek közt Sztálin, Berija, Hruscsov, Franco, Roosevelt, Truman, De Gaulle, Mao és a többi. A történelem bántó bohóctréfa, és az élet summája: "van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz". És ez voltaképpen elegendő egy méltóságteljes limonádé eszmei megalapozására.

Fordította: Kúnos László. Athenaeum, 2011, 415 oldal, 3990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.