Könyv

A legremekebben prosperáló Prosperótól (prosperoizmustól) az én-nem-is-tudom meddig. De én a honorálás olyan botrányhatárairól beszélek, a szándékok olykor már-már sértő ügyetlenségéről, hogy tényleg én lennék akaratlanul botrányos, és én bántanék meg még bárkiket, ha konkrétabb lennék. Mivel nem bízom benne (ld. Babits, aki mit bánta a híreket), hogy akinek nem vagyok jó úgy, majd jó leszek így, nyugodtan beszélhetek (vagy el is hallgathatok). Mivel az írás nálam igencsak kézközpontú tevékenység, olykor rám tör a mancs-szünet; nem a MaNcs volt az oka a hosszú hallgatásnak; ld. Kornis Mitya remek szövegét a Beszélő

Egyszer talán majd a kormány megérti, hogy a mellé-nem-beszélés sokkal egyszerűbb, olcsóbb, könnyebb, és a polgárok is jobban becsülik. A kormány valamely képviselője kiállhatott volna a közvélemény elé, és megmondhatta volna az igazat: "Nézzék, annak már a gondolatától is bélcsavarodást kapunk, hogy a Nemzeti Színház alapjait nem mi, kereszt. konzerv. nemz. elkötelez. polg. kormány rakjuk le, hanem a minket megelőző, liberálszoci, bankárszemléletű kormányzat; magyarnak ne Magyar építsen Nemzetit, hanem majd mi." És akkor ezt lehetne érteni, értékelni. Mert ezt a mostani álláspontot védeni nehéz. Hogy azért ne épüljön meg az Erzsébet téri kolosszus, mert olyanokat terveztek bele, hogy szauna. Ne röhögjünk, ez komoly. Ízlelgessük a szót: szauna; ejtsük ki gyűlölettel: szauna! Pfuj! Azért ne épüljön Nemzeti az Erzsébet téren (német turistáknak: Sissy-platz), mert mi nem kulturális központot

Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.

Éjjeli divatozás? Lehet, valamikor ez volt (az): mondd, hogy Óm (OM, óm), mondd, hogy SEMMI, így próbálj. Elaludni, mondjuk. Vagy semmi. Csak Salinger kis-nagyvad Teddyje a tompa kések éjszakája volt egy teddymackóhoz képest. Vád ellene: ha az emberiség veszte az alma, amiből ettek/esznek folyton, hát mit akar? Tudás helyett kis ignoramusokat? (Mit sem tudókat.)

Nem tudni, puszta véletlen-e, vagy netán a műkincspiaci fellendülés fuvallatát érezték meg szerkesztők és kiadók, mindenesetre tény, hogy néhány héten belül kettővel több folyóirat próbálja majd megszólítani a szépművészetekre fogékony polgárok "tömegeit", mint amennyi néhány héttel ezelőtt tette.

Az nincs, hogy pont, de ezek a dolgok történtek. (Történni, mondom a nagy német költővel, mi az?) Na, ezt írtam le: "Még ha nem lehetek is egyedül, itthon jóval jobb, mint másutt, ott túl rideg, elszánt, nagyon kell valamit csinálni, vagy mit vagy ott, akkor." Elment: moziba menni, rockot hallgatni (eseménysorát követni), némely élvezetekre vágyón gondolni, cigarettázni, olvasni (kivétel újság, hetilap, folyó), elment a ló (!!), elment a nagyobb városjárás, elment (a pénzzel együtt) minden aktívkodás pénzügyekben, elment a műfordítás (munkanélküli lettem, bár ilyen már volt), elment az igyekezet vágya, hogy ez ellen - vagy bármi ellen - bármit is tegyek. Jött viszont: sportra figyelés, házi dolgokból a magam/magunk 27 éve játszott Nagy és Kisebb Koala Kártyabajnoksága, néha egy kis negyedórát a régi tornakönyveket bújom, megerősödött megint, hogy "madaraink". Van: a nap bizonyos másfél-két óráján kívül nem óhajtok (alig is bírok) bárhová menni, elviselhetetlennek tartom, hogy bármi találkozót bármikorra megbeszéljek, évekkel előre is idegesít (tűrhetetlen) az ilyesmi. Ennek ellenére lesz ez-az, de jószerén magam elől is eltagadom, legyen meg, aztán felejtsük el.

Nem egy gabonaégetési ügy, pláne nem cégeltüntetési, személyiadat-gyűjtési kémhistória, de azért megvan a maga kormányváltós bája annak is, ahogy a külföldi magyar kulturális intézetek vezető posztjaira pályázó emberek sorsa alakult az utóbbi hetekben, illetve annak, ahogy maguknak az intézeteknek a sorsa alakul majd a jövőben.

A dolog - nekem - a nyár beköszöntével kezdődött, régebben. Akkoriban úgyszólván mindennapos vendég voltam a Béke étteremben. Jó kis hely volt, szavamra, a reakció Szőnyegesnek hívta, persze hibásan. Valamelyik országút szélén feküdt (innen jöhetett a Szőnyeges), nem messze, egészséges sétányira bárhonnan. Fő attrakciója a kerthelyiség volt, idős gesztenyék alatt fémvázas lécszékek, hét végén abrosz, a kerítésszaggató pálinka diszkrét nyomokat hagyott a dróthálón, a guggolós bor összetéveszthetetlen klórszagban végezte dolgát, ha melegszendvicset rendeltél, a pincér leakasztotta ütött-kopott leventepuskáját a kenyereslányról, és a közeli rekettyésben lőtt egy gombát. Volt rexasztal is, azon szolgálták fel a rántottát. Hic fuit Matthias Rex, mandavit ova sex, állt az egyik lábára erősített réztáblán, és már célhoz is értünk.

Hitsville USA - ezt akasztották ki 1960ban Detroitban a West Grand Boulevard 2648 homlokzatára. Hogy a Motown Records kétemeletes családi háza Amerika Slágervárosa. Több volt ez optimizmusnál; jópofa pofátlanság és prófécia egyszerre. A Motown esetében be is jött. Az épület ma a Motown Historical Museum otthona, meg lehet nézni a kis konyhát, az alagsori stúdiót, ahol egy kétsávos magnóval kezdtek poptörténelmet írni, a falon bekeretezett elismervény 800 dollár családi kölcsönről - ezzel alapította meg Berry Gordy Jr. az autóiparáról Motor Citynek vagy Motor Townnak hívott Detroitra utalva Motownnak keresztelt lemezkiadóját 1959 januárjában.

Szegeden szokása van a másfajta színháznak. Még Szentgyörgyi rektorsága alatt itt rendezte legendás Hamletjét ifj. Horváth István, akinek előadásait természetesen senki nem ismeri, de mindenki nagyon tiszteli, majd - és legfőképpen - néhány évtizeddel később itt dolgozott társulatával Paál István, akit ma már mindenki kötelességtudóan csak szegény Istiként emleget. Aztán jöttek az ínséges idők, de tény, ami tény, Magyarország más tájaihoz képest rockzenekar helyett itt mindig inkább volt szokás színházi társulatot alapítani, ezek tagjai pedig általában azt bizonygatják nagy igyekezettel, hogy ők egy hagyomány folytatói és részesei.

Szuhay Péter és Vajda Imre, a Néprajzi Múzeum munkatársai egyéves munkával állították össze a Romák Közép- és Kelet-Európában című, néhány hete megnyitott kiállítást. Bulgáriából, Szlovákiából, Csehországból, Ukrajnából, Romániából és Lengyelországból hoztak festményeket, szobrokat, fényképeket, használati tárgyakat azzal a szándékkal, hogy -a Néprajzi Múzeum két korábbi, hasonló tematikájú, de csak Magyarországra koncentráló rendezvénye után - átfogó képet adjanak a térségben élő cigányokról.

Amilyen normális jelenség az utóbbi néhány évben a bevallottan közönségsikerre szánt magyar filmek megjelenése - és most nem kvalitásról van szó, hanem kvantitásról -, éppolyan abnormális, hogy ezzel párhuzamosan alig-alig lehetünk tanúi rendezők debütálásának; és itt sem kvalitásról beszélünk, hanem arról, hogy a moziműsor szerint mintha nem is létezne fiatal nemzedék.

Egész úton fenyegettem a gyerekeket az állattal: lángot lövell, mondtam, mind a hét szájával, elfedi a napot borzasztó szárnyával, amikor meg megtudja -ha mástól nem, majd tőlem -, hogy a program szerint tíz órakor eltüzelik, mindenkit megesz. Gondoltam, így jól megijednek, mire odaérünk; szétnézünk a jó levegőn, oszt helló-belló, fordulunk. Az kell nekem pont, fesztivál, valami mitikus dög kapcsán, nincs elég bajom. A kőszínházról is leszoktatott régen a városom, nemhogy az amatőrmozgalom. Az kell nekem, utcaszínház, énekmondó, tekerőlant, népdalcsokor, íjászverseny, gólyaláb meg koboz egy teljesen normálisnak indult vasárnapon: miért ugrok az első szóra, miért döntő érv az valaki szájából, hogy a tavalyiról Balog Jocó az Al Manachba remek anyagot csinált, én barom.

Gábornak lenni annyi, mint részesülni az egyetemes Gáborságból.