Könyv

Pécsett áll a bál. A június 25-27. között zajló Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált kihasználva, a Bóbita Bábszínház egyik előadásának alkotói a nyilvánossághoz fordultak, mert egy lengyelországi fesztiválon nyert pénzdíjukat elszedte tőlük a Pécsi Nemzeti Színház, melynek a Bóbita az egyik tagozata.

Polarizálta kritikusait Hazai Attila regénye, a Budapesti skizo (Balassi), de hogy az elfogadás/elutasítás természetes dimenziójánál valószínűleg többről van szó, azt a Magyar Irodalom Háza Kortárs Irodalmi Központjában Angyalosi Gergely, Farkas Zsolt, Margócsy István, Németh Gábor és Szilasi László részvételével rendezett, Kálmán C. György által moderált kerekasztal-beszélgetés is mutatja - ez itt a hőgutával dacoló, szombati vita szerkesztett változata.

Az ember fogja magát, éjfélkor begyűri a kocsiba csomagjait, számítógépét, barátja szmokingját, fotós kolléganőjét annak teljes ruhatárával és minden ketyeréjével együtt, megiszik a Párizs, Texas teraszán egy dupla-dupla-dupla kávét, és mintegy tizennyolc óra (majdnem) folyamatos vezetés után azon kapja magát, hogy jó harminc százalékkal olcsóbb a sör a Francia Riviéra egyik, a média és a turisták által legtöbbet használt gyöngyszemének kocsmájában, mint általában május idusán megszokta. Biztos a fáradtság teszi, de már ki sem akad a csaposon, amikor az bennfentes mosollyal közli, hogy azért, mert ma még csak az 51. cannes-i filmfesztivál megnyitója van, holnaptól, az első versenynapon duplájába kerül minden - így a sör is.

Mintha csak a jó öreg kultúrharc támadt volna fel a két választási forduló közötti izgalom tetőzésekor a Magyar Rádióban, kettéhasadt az énekkar: passzívabb oldala csak nézte, hogy az aktívabb fél kis híján meghiúsítja egy megzenésített Baudelaire-vers francia nyelvű előadását, de végül beéri egy elhatárolódó nyilatkozattal.

s hasonló mondatok röpködnek a győri éjszakában. Ez is jól mutatja a Mediawave multikulturális jellegét, amit még a helyi önkormányzat kukacoskodása sem tudott keresztbe verni.

Mint egy államférfi, rövid időre jött, kissé megbénította a közlekedést, minden lépését izmos zakók vigyázták, szavait kamerák és mikrofonok vették, kitüntetést is kapott, aztán ahogy jött, elrepült - mégsem államférfi volt az istenadta, mert könyveket dedikált ahelyett, hogy Magyarország euroatlanti integrációjának és K-K-Európa gazdasági, politikai stabilitásának égető kérdéseiről hablatyolt volna.

Ha egy félműveltségi vetélkedőn nekem szegeznék a kérdést, hogy melyik az a hely Budapesten, ahol össze lehet futni a Joel Rubin Jewish Music Ensemble hegedűsével, amint épp a Mumin nevezetű punkzenekar énekesével sörözik, hát még hosszú mélázás után sem válaszolnám azt, hogy a Népszínház utcai antikvárium. Pedig ez lenne a helyes felelet.

Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.

"Herschnél talán csak Monk tudta lebilincselőbben játszani a darabjait" - olvastam a St. Paul Pioneer Pressben. A Jazziz szerint "csak a legmagabiztosabb előadók képesek így a gondolataikat más szavaival tolmácsolni". Vagy. "Érződik, hogy Hersch tényleg gondol valamit Monkról, és nem csak azért készült a lemez, mert semmi önálló nem jutott az eszébe" - miként a Magyar Narancs írta.

Hatvan év körüli férfi tágas strandszékben. Megroggyanó teste csupasz. Kitámasztott jobb kezében peremfutós készség. Fején, mely a vállai közé csúszik, praktikus holmi, egy fehér kendő, jelentős fekete pöttyökkel. Mosolya ráncokat gyűr arcbőrére. Szeme - valószínűleg - a billegő úszót figyeli. Balján fiatalember, aki pokolian jól érzi magát. Ki a fenét érdekel ez a bárgyú életkép? Senkit, csak azt, aki felismeri, hogy a hatvanas ürge a Kádár, és már sejteni is véli, hogy a néptribun és a tihanyi párttitkár előtt könnyűbúvárok dulakodnak, mégis ki lógassa fel a potykát a horogra. A szotüdülős politikai miliőt dokumentálja a fotó.

Múlt héten nyílt a Néprajzi Múzeumban a World Press Photo kiállítás, mondhatni: már szokás szerint, évente láthatjuk ezeket a képeket eredeti kontextusukból, napilapokból, magazinokból kirángatva, kiállításon, az örökérvényűség lehetőségét sugallva egy, az aktualitásokban alámerülő műfajnak.

Ez egy valami könyv, a Little Nemo, nem "az", az is megvan, fél tépet, félbeszakított kötet, borítótlan, a Tabánból. Az igazi Kis Némó a verebünk volt, vad verébszív, nyomban Szpéró után került ide, a sötét történeteimből történet. Szpéró már bele-élte magát az ittenbe, Némó kapta meg Szpéró papírkosarát, aztán kalitkája lett neki is, a Szpéró a két kalitka közül választhatott, amikor a Némó már nem volt velünk, hónapokig két kalitkája is volt a Szpérónak. Egyetlenegyszer hagytuk el Szpérót mindketten embertárs-barátai, a Sch. úrékra, nagy madárbarátok voltak, ez könyvben meg van írva. Itt követtem el a. Mikor azt láttam, nem akarózik betartódniok a szabályoknak, kéréseimnek, hogyan tartsák t. i. a két madarat, s Szpéró és az addigra sokat szelídült Némó - veréb tojó volt ő is! nem tudtuk -, aki társnémmal vadgesztenyefocit játszott már, s köpenye gallérján hasalt, a két madár versenyt kergetőzött, tükörnek rohant, abba belehalhatnak. Kértem Sch. úrékat - ez a bűnöm -, ha nem megy a kettő együtt, Némót engedjék el. Elengedték. Egy hónapig bolyongtam rémségeket művelve összevissza, ld. csatangolok szakadatlan, Impromptu. Némónak nincsen sírja. Félnaphossz üldögéltem a fa alatt, ahol elengedték, hátha visszatér. Egy félbetépett könyv képében tért vissza - fényképe még, persze, van -, a Tabánban mentem, 8-a volt. Milyen halálnap ez, madárhalálnap? Milyen lelési nap? 35-40 madárnál könnyű. Viszont másrészt. Fogalmam se volt. S akkor pillantottam meg egy fa tövében. Némó kapitány és a. 8-án leltük Némót, istenem, 1977. augusztus 8-án.