Három-négy hétig tartott a bizonytalanság, senki nem tudta pontosan, mi van, mi lesz, mi nem lesz, sem azok, akiket az előző kulturális kormányzat utolsó intézkedéseinek egyikével kinevezett valamelyik külföldi magyar kulturális intézet valamelyik vezető posztjára, sem azok, akiknek a választás után megadatott a következő négy év kulturális politikájának irányítása.
Két név
E történetben két név bukkan fel leggyakrabban. Klebelsberg Kunóé, akinek vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején lépett hatályba a külföldi magyar intézetekről (is) rendelkező 1927. évi XIII. törvénycikk, mely szerint ezek tudományos kutatóintézetből, művészképző intézetből és főiskolai kollégiumból állhatnak. És Pál Józsefé, aki a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kettéosztásakor létrejött Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) helyettes államtitkáraként hangoztatja, hogy eme intézeteknek vissza kell kanyarodniuk a klebelsbergi koncepcióhoz. Ahhoz, hogy, egyszerűen szólva, tudományos, akadémiai tevékenységük erősödjék. Ez - akár a nemzetközi trenddel szemben is - kimondva, kimondatlanul a mindennapi művészeti és kulturális kapcsolatokat építő tevékenység hátrább sorolását vonja maga után - majd ha módosították a vonatkozó jogszabályt, és kinevezték a megfelelő embereket.
A káderkérdés alapvető. Külföldi magyar kulturális intézetet vezetni - ez igazi bizalmi állás. Az intézetek igazgatója csupán osztályvezető besorolású köztisztviselő, de diplomáciai rangban van, és rendesen hozzájárul a Magyarországról kialakuló képhez. Persze a mieink nincsenek olyan jól eleresztve, mint mondjuk egy budapesti Francia Intézet, Goethe Intézet vagy British Council, de ha ezeknek a hazai kulturális életben betöltött aktív szerepére gondolunk, akkor azért sejthető, miről van szó. Nem véletlen hát, hogy mind a mostani, mind a legutóbbi kormányváltás idején nyilvános vitát kavart az új vezetők kinevezése.
És mind a kettőben benne volt/van Pál József. 1995 tavaszán - a Műcsarnok-üggyel tandemben - Fodor Gábor művelődési miniszternek parlamenti bizottság előtt kellett indokolnia, miért osztotta meg a Római Magyar Akadémia (RMA) vezetését Barna Imre műfordító és Pál József irodalomtörténész között úgy, hogy előbbire az általános igazgatói, utóbbira a tudományos igazgatói feladat jutott. Fodor előadta, hogy az elődje, Mádl Ferenc által a pályázatok elbírálására felkért bizottság mindkettőjüket alkalmasnak tartotta az RMA vezetésére. A vitának már akkor is volt koncepcionális oldala (kulturális és/vagy tudományos tevékenység) és politikai oldala (´94 nyarán Fodor meghosszabbította a már lejárt pályázati határidőt, az akkori ellenzék, a mai koalíció hívei szerint Barna kedvéért). Ez a négy évvel ezelőtti tüske fúródhatott idén még mélyebben Pál József lelkébe, amikor az RMA igazgatásáról családi ok miatt lemondott Barna Imre helyére még az év elején kiírt pályázat tavaszi elbírálásánál nem ő győzött, így júniusban, immár ügyvezető kultuszminiszterként Magyar Bálint nem őt, hanem a nyertest, Csorba László történészt nevezte ki. Aztán megalakult az új kormány, és Pál József lett a nemzetközi kulturális kapcsolatokért felelős államtitkár.
Egy kivétel
Bár a Magyar Bálint által (illetve helyettesek, titkárok esetén Medgyes Péter volt helyettes államtitkár által) aláírt kinevezések jogilag érvényesek voltak - Csorbáén kívül Bessenyei Istváné (Bécsbe igazgatóhelyettesnek), Hergyán Tiboré (Bukarestbe igazgatónak), Szolnoki Veráé (Stuttgartba igazgatónak), Tischler Jánosé (Varsóba igazgatóhelyettesnek) és Zöldi Mihályé (Rómába művészeti titkárnak) -, a szeptemberi kiutazások ügyintézése a tárca új vezetésének munkába állása után leállt. Azt lehetett hallani, mérlegelik, mit tehetnek, mit nem, hírek szerint bizottság alakult a személyi kérdések megvizsgálására (Nemeskürty Istvánt kérték fel a vezetésére, de értesülésünk szerint ő elhárította ezt) - a tárca sajtóosztálya cáfolta egy ilyen bizottság létét, nyilván utasításra, ami e sorok írójának érzése szerint leginkább a ködösítést szolgálhatta, hiszen augusztus 28-án a Rómában tartózkodó Pál József a Narancs telefonkérdésére megerősítette: néhány szakembert felkértek, mérjék össze a nyertes pályázatokat és pályázókat az új koncepcióval.
Ennek eredménye az lett - és ez a legfrissebb hír -, hogy egyetlen kivétellel és két módosítással helyben hagyták a kinevezéseket. A formaságok elintézése után kiutazhat mindenki, beleértve a MaNcsban egotripelő Tischler János történészt és a fővárosi közgyűlés kulturális bizottságában SZDSZ-es szakértőként, illetve Magyar Bálint minisztériumában főosztályvezető-helyettesként dolgozott Szolnoki Verát is. Bessenyei István (aki tudományos igazgatóhelyettesként Magyarország számára is hasznos tapasztalatokat gyűjthet Ausztriának az Európai Unió köz- és felsőoktatási rendszeréhez való kapcsolódásáról) és Csorba László (aki a Római Magyar Akadémia százéves történetét feldolgozó, megjelenés előtt álló kötetet szerkesztette) egyelőre átmeneti jelleggel veheti fel a bécsi, illetve római munkát; az átmeneti idő Pál József szerint fél év, egy év lehet, amíg az új koncepciónak megfelelően módosítják a 101/1997. sz. kormányrendeletet és a vonatkozó Szervezeti és Működési Szabályzatot.
Zöldivel (ő az egyetlen kivétel, akinek kiutazását felfüggesztették) Pál József elmondása szerint az a fő probléma, hogy a művészeti titkári állás, amit megpályázott, az új koncepció szerint nem létezik, összevont kulturális igazgatói és művészeti titkári állás lenne Rómában.
De nem Zöldi számára. Aki "immár 28 éve hol itt, hol ott, hol a Kulturális Kapcsolatok Intézetében, hol Rómában igazgatóhelyettesként, hol a nemzetközi kapcsolatok főosztályán >>tartja a vonalat - a régit."
Az idézőjeles kiséletrajzot, igaz, Zöldi nevének említése nélkül, a római La Sapienza egyetemen tanító B. Sárközy Péter írta a Magyar Nemzetben, Hányszor lesz kutyavásár Rómában? című dolgozatában. "Ahhoz, hogy a magyar tudomány, kultúra és művészetek szempontjából legfontosabb külföldi intézetek (Bécsben, Párizsban, Rómában) pénzherdáló, a mi kutyánk kölykeit-szüleit meghívó, feleslegesen rongyrázó kultúrházakból a magyar tudomány, kultúra és művészet megbecsült műhelyei legyenek ismét, arra van szükség, hogy végre külföldön is vége legyen valahára az átkos örökségnek, a régi hivatal hatalmának, hogy Nyugaton se legyen a helyzet >>változatlan."
Ebben nemcsak az elég durva, hogy az olvasónak nyilván az SZDSZ-t, az MSZP-t és a Római Magyar Akadémián az utóbbi években megfordult személyiségek közül mondjuk Umberto Eco és Claudio Magris olasz írókat, Heller Ágnes filozófust, a Bartók vonósnégyest vagy az Ando Drom roma folkegyüttest kéne elhelyeznie a kutya/kölyök-hasonlatban, hanem az is, hogy a régi helyett az új hivatal hatalmát váró Sárközy Péter az RMA igazgatói posztjára aspirálva írta (amit egyébként Csorba László nyert el, csak nem akként utazik oda), és lehet, hogy hamarosan ki is lesz nevezve. Akár pályázat nélkül is (amit egyébként nem ír elő az említett kormányrendelet).
Három rossz pont
Amikor idén július 10-én megjelent az a cikk, a kinevezések már alá voltak írva. Abból, hogy végül az összes többi pályázó közül egyedül az idézetben érintett személy kapott pirosat, arra lehet következtetni, hogy a többiekkel nyilván minden tekintetben minden rendben, másrészt hogy az illetékes, Pál József osztja a Sárközy Tamás által írottakat.
Itt most ingoványos talajra érünk. Régi ismerősökről - és viszonylag frissen, de nagyon elmérgesedett viszonyokról - van szó. Zöldi valóban a Kulturális Kapcsolatok Intézeténél dolgozott majd´ húsz éve, amikor Sárközy Rómába került tanítani - az ilyen kiutazásokat akkoriban a KKI-n keresztül intézték. Zöldi tehát e szerint Kádár-kori kövület. Ezt még talán el lehetett volna nézni, de nemrég nyilvánosan megsértette Sárközyt: "vájtfülű fajankónak" titulálta egy cikkében a Népszabadságban, igaz, a neve említése nélkül. Elégtételféle volt ez, mert Sárközy korábban Zöldi szerint méltánytalanul csepülte Umberto Albini József Attila-fordításait, az apropóját pedig az adta, hogy Giovanni Agnelli FIAT-örökös halálakor az olasz tévében egy neves publicista egy Albini fordította József Attila-versből idézett ("A bánat szürke, néma póstás...") - tehát hogy mégsem olyan haszontalanok ezek a fordítások. Pál Józsefnek meg annyi köze van ehhez a párbajhoz, hogy ő Rómában lekötelezettje lett Sárközynek, aki behozta tanítani az egyetemre. Ami önmagában klassz dolog, csak - és az alábbiakat Zöldi elmondta Hámori József miniszternek (aki hallani sem akart efféle vádaskodásról), erre levélben is megírta neki, akárcsak a külügyminisztérium területi illetékesének és a római magyar nagykövetnek - nem lett volna szabad pénzt kapnia érte, ugyanis az 1961-es bécsi konvenciót kihirdető, 1965-ben elfogadott 22. sz. törvényerejű rendelet szerint diplomata a fogadó államban nem gyakorolhat egyéni haszonra semmilyen állást. Ráadásul július végén, amikor a külföldi magyar intézetek vezetői Budapesten beszámoltak elmúlt évi munkájukról, Zöldi két lényeges pontban cáfolta a Pál által mint az RMA tudományos igazgatója által előadottakat: 1. sem anyagilag, sem szakmailag nem áll jól a Mátyás királyról tervezett római kiállítás előkészítése; 2. nincs küszöbön egy különösen előnyös olasz-magyar diploma-egyenértékűsítési megállapodás aláírása.
Túl sok szabadság
Pál József hivatalosan még csak várományosa volt új posztjának, amikor július 24-én, szintén a Magyar Nemzetben, saját római tapasztalataira hivatkozva nyilatkozta, hogy "az igazgatók túl nagy szabadsággal rendelkeznek", és felvázolta két kuratórium képét, amelyek majd segítik, szervezik és ellenőrzik az intézetek kulturális és tudományos tevékenységét, a klebelsbergi hagyományokhoz való visszatérés szellemében.
Kicsit fura ugyan, ha egy nem egyenruhás, hanem tudományos vezető a túl nagy szabadságot kárhoztatja, de meg lehet magyarázni, és meg lehet próbálni egységesíteni, önállóságot csökkenteni - talán ez is része lesz az új koncepciónak. Július végén azonban, amikor a külföldi magyar intézetek vezetői új főnökeikkel találkoztak, a plenáris ülésen Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, maga is Klebelsberg tisztelője egyrészt diplomatikusan támogatásáról biztosította a tárcát, másrészt arra figyelmeztetett, hogy "a külföldön jelen lévő magyar kultúrát nem lehet Budapestről irányítani", improvizációra képes személyiségekre van szükség, "a helyi adottságokhoz igazodni tudó értelmiségiekre". Glatz pozitívnak értékelte az elmúlt tíz év fejlődését, és arról beszélt, hogy ma már, ebben az egész "érintkezési kultúrában" váltást jelentő korban nem úgy működnek a tudományos és kulturális kapcsolatrendszerek, mint Klebelsberg idején. "A megőrzés nem lehet elzárkózás a modernizációtól." De mindaddig, amíg a külföldi kulturális intézetek nem kapnak az eddigieknél sokkal nagyobb költségvetési támogatást, semmi lényeges előrelépés nem történhet a dologról való jó szándékú eszmecserén kívül.
Ebben az egyben mindenki egyetérthet.
Szőnyei Tamás
Magyar Házak
1997-ben a következő városokban működtek magyar kulturális intézetek: Bécs, Róma (egyelőre ez a kettő van Collegium Hungaricum-státusban), Berlin, Bukarest, Párizs, Pozsony (e négy úgynevezett Magyar Ház, közülük az első kettőt alakítaná CH-vá a kultusztárca), Helsinki, Moszkva, Prága, Stuttgart, Varsó, Újdelhi, Kairó, Szófia (ezek pedig kulturális, tudományos és tájékoztatási központok). Idén jött ehhez a sorhoz London, ahol a szintén idén kinevezett Striker Sándor kezdett dolgozni, és szó van arról, hogy New Yorkban is nyitnak majd egy intézetet.
