Kezdetben volt a Művészet. Kábé olyan volt, mint a legtöbb kulturális intézmény a szocializmusban, meg volt áldva/verve a maga monopolhelyzetével. A rendszer változásakor forradalmacska rázta meg a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége műkritikusi szakosztályát is, mérges nyilak indultak el a szakmán kívüli nyilvánosság számára is láthatóan a szövetség lapját szerkesztő Rideg Gábor ellen. Nincs most hely a teljes történetre, rögzítsük csak a tényt, megszűnt a Művészet.
A piac
Helyette eddig Új Művészet, Balkon és Szalon volt, mostantól van Magyar Művészeti Fórum is, és hamarosan jön a Műértő; a végén még megérjük, hogy ezen a téren is normális választék lesz. Habár, habár a piac pici és kegyetlen, csak abból - mármint olvasókból és hirdető galériákból, aukciós házakból, képkeretezőkből - megélni, színesben megjelenni valószínűleg még középtávon is lehetetlen, a jelentősebb támogatásért rendszeresen megtámadható helyek megszámlálásához pedig egy kéz összes ujjára sincs szükség, Nemzeti Kulturális Alap (NKA), Soros Alapítvány, mi még. Ebből kiindulva úgy fest, az újonnan indulónak vagy gáláns kiadói háttérrel kell rendelkeznie, vagy arra kell kalkulálnia, hogy neki is jut majd támogatás - feltehetően más, mások rovására. Ez is verseny, ha nem is a legnemesebb.
Az elsődlegesen képzőművészettel foglalkozó sajtót éveken át az Új Művészet jelentette. Ma kilencedik évfolyamánál tart, az Új Művészet Alapítvány adja ki havonta 48 oldalon, 296 Ft-ért, szerkeszti Sinkovits Péter, támogatja az NKA (´98. tavaszi döntés: 22 millió Ft), írásainak zöme kortárs művészetről szól, de figyelnek műkereskedelemre és régebbi korok művészetére is. A főszerkesztő szerint a "kulturális lapoknál a legtitkosabb adat a példányszám", ráadásul a támogatók előtt nem kell bizonyítani a bemondott adatot. Azt állítja, a kiadójuknál előfizetők száma több mint ezer, az összpéldányszám pedig ötezer fölött jár.
Az Új Művészet mellé zárkózott fel a Balkon, melyet a ´90-es szövetségi forrongáskor, a század első felének ismert műkritikusáról elnevezett Kállai Ernő Kör nevét továbbvivő Kállai Ernő Művészeti Alapítvány megbízásából az Orpheusz Kiadó Kft. jelentet meg 38 (dupla számnál 54) oldalon, 245 (dupla számnál 395) Ft-ért. Szerkeszti Hajdú István, támogatja az NKA és a Soros (´98. tavaszi döntés: 12, illetve 1,5 millió Ft). Kortárs művészeti magazin lévén, inkább a legfrissebb dolgokkal foglalkoznak, magyarokkal és külföldiekkel, képzőművészeten kívüli művészeti ágakra is tekintve. Példányszáma 1500.
Másfél éve van a piacon az antikvitásokra, műemlékvédelemre, szépművészetre koncentráló Szalon. A Folium Nyomda Kft. adja ki kéthavonta 868 Ft-ért, 5000 példányban, szerkeszti Vadas József. Felelős kiadója, a nyomda egyik tulajdonosa, Varga Zsuzsa eredetileg egy kastélyokkal foglalkozó lapot képzelt el (unokáink környezete iránt elkötelezettséget érző vállalkozóként újítja fel a lovasberényi kastélyt), de hagyta, hogy a felkért főszerkesztő kitágítsa a tematikát. Elmondása szerint egy-egy szám 4,5 millió Ft-ba kerül, a nyomda állja, eddig csak a Millenniumi Emlékbizottságtól kaptak támogatást, százezres nagyságrendben.
Ha eltekintünk olyan - az NKA által kisebb összegekkel megdobott - lapoktól, mint az elektrografikára fokuszáló Árnyékkötők, az inkább füzetnek tekinthető, fekete-fehér Művészet és Barátai vagy az Enigma, akkor körülbelül vázoltuk is a terepet, ahol a Magyar Művészeti Fórum, majd pedig a Műértő keresi a helyét. Utóbbit a HVG Rt. jelenteti meg októbertől, havonta, 365 Ft-ért, feltehetően inkább a kortárs művészetre és műkereskedésre koncentrálva, de további részletek iránti kíváncsiságunk kielégítetlen marad a sajtótájékoztatóig, mert komoly médiaterv készült, amit még a MaNcs kedvéért sem óhajtanak önmaguk felrúgni.
A fórum
A Magyar Művészeti Fórumot a múlt héten mutatták be a Pallas Páholyban, a Kossuth Nyomda épületében, mivelhogy a Kossuth Nyomda Rt. Pallas Stúdiója adja ki (más lapokkal, például a Fürge Ujjakkal együtt). Negyedévi, esetleg kéthavi folyóirat lenne, ára 950 Ft. Stollár Ferenc vezérigazgató-helyettes elmondta, rokonszenves a "politikamentes" kezdeményezés, amivel tavasszal Legéndy és Balogh Ágnes művészeti szerkesztő fölkereste, de hosszú távon nem tudják vállalni a veszteséget (egy szám 3 millió forintjukba kerül), hirdetéseket kell szerezni, és jónak tartaná, hogy míg a lap nem nullszaldós, szerzői - miként az első számban - ne kapjanak honoráriumot. Ingatta is a fejét Legéndy Péter főszerkesztő, aki saját szavai szerint nem valami nagy koncepcióból vagy ideológiából kiindulva hozta létre társaival a lapot, hanem egyszerűen olyan művészeti folyóiratot akart, "amiben az általunk jónak, értékesnek tartott művészet jelenik meg". Olyan fórumot akartak teremteni a magyar művészet számára, "ahol igazán a tehetség és az érték tud megnyilatkozni". Szerkesztőtársai, a kilenc képzőművészeti és irodalmi társaságot egyesítő Művészeti Társaságok Független Fóruma részéről az egyesület elnöke, Szinte Gábor festőművész elmondta, azért álltak össze, "hogy a magyar művészet kikerüljön abból a rá vetett árnyékból, amelyben jelen pillanatban leledzik". Elődjüknek tekintik a Rákosi-rendszer által "erőszakkal eltüntetett" Magyar Művészetet, esélyegyenlőséget kérnek a művészeti életben, a címre utalva pedig, a "magyar" szót jól megnyomva hangsúlyozta: a "magyar művészet fóruma" ez, "a mi hagyományainkból" kialakult művészeté, nem a "máshol, más körülmények között" született művészet egyszerű átvételéből keletkezett művészeté, "úgy, hogy ebből senkit ne rekesszünk ki". Tegyük hozzá, Legéndy a magyar mellett megemlítette az európait is.
A nem fórum
A sajtótájékoztató kedélyes levegője kissé megfagyott, mikor a MaNcs tudósítója megpendítette, hogy a lap címe látatlanban is a Magyar Fórumot juttatja az ember eszébe, és fölmerül a kérdés, vajon az az élesen polemikus hangvétel, amely Legéndy Péter művészeti írásait jellemezte az utóbbi években, bekerül-e ide is, vagy sem. A másik Fórumra való asszociációról Legéndy ezt mondta: "Nem hisszük, hogy ennek bármi köze lenne a Magyar Fórumhoz, ilyen értelemben... A Fórum mint egy legszélesebb skálán megjelenési lehetőséget teremtő lap, így képzeltük a Fórumot, semmiképpen nem akarunk kötődni meglévő más lapokhoz, de nemcsak a Fórumhoz, az Új Művészethez sem vagy a Balkonhoz sem. Önálló lapot szeretnénk önálló arculattal. Hogy felismerhetően a sajátunk legyen." A hangvételről pedig ezt: "Jós lennék, ha ezt meg tudnám előre mondani, igyekezni fogok ebben a lapban szakmailag megnyilvánulni, nem politikusan. Polemikusan sem. Egyáltalán nem kívánunk olyanról írni, amivel vitánk van. Azt szeretnénk a lapban megjelentetni, ami értéket mi látunk. Amiben nem látunk értéket, annak nem akarunk a lapban helyt adni. Ha ebben rejlik egyfajta kritika, ki kell belőle olvasni."
El kell ismerni, a Magyar Művészeti Fórum egy higgadt és konszolidált folyóirat képét mutatja. Tudatosságra vall a lap szerkezete: aktuális kiállítás: Rippl-Rónai; ismeretlen mű felfedezése: Barabás; műhely: szentendreiek, restaurátorok; múltidézés: csíkménasági Szűz Mária-főoltár; portré: Glatz Oszkár, Olasz Ferenc; interjú: Kárpáti Tamás; mecénás: Gróf Batthyány Lajos; emlékezés: Losonci Miklós Pogány Ö. Gáborra, Fehér László Szentiványi Lajosra stb. Az egészen végighúzódik egy vallásos-művészeti szál, az írásokban jóval több a tárgyszerűség és még a pátosz is, mint az odavágott ítélet ("tudatlan hivatalnok-ítészek rémuralma jellemzi a mai helyzetet"; "a Peggy Guggenheim Alapítvány képviselné magas fokon a kortárs múzeumot" Velencében). Jó minőségűek a reprodukciók.
Quo vadis?
A további számok (a következő december 15-én esedékes) adnak majd választ arra a kérdésre, amit Legéndy is a jövőbe tolt. Hogy vissza tud-e venni abból a bunkóságba csúszó, dühös populizmusból, amivel 1996 óta rendszeresen szolgált a Havi Magyar Fórum közönségének, s aminek egy része, más írásokkal kiegészítve, a könyvében is olvasható (Művészet és ellenség, Szenci Molnár Társaság, 1997), egyik legutóbbi darabjának tárgyi tévedései miatt pedig most augusztusban közölt helyreigazítást a heti Magyar Fórum.
Az talán szimpla értetlenség vagy inkább rosszakarat volt a részéről, hogy az 1995-ös, Láthatatlan című budapesti kiállításról (aminek új változata most nyílt meg Egerben) úgy írt, mintha az elérendő célként állítaná be a testi fogyatékosságot (nem pedig a látóknak a vakok iránti empátiáját erősítené). Az olyan duma viszont igazi bunkóság, mint amit például a budapesti Ludwig Múzeumot igazgató Néray Katalinnal szemben megengedett magának, Hersko Judit 1997-ben Velencében kiállított gőzölgő edényéről: "Néray-óvónéni intim kielégítését szolgálja", vagy amit az akkor még kultuszminiszter Magyar Bálintról szellemeskedett "a nem ráillő" nevéről. Mindezt az a düh vezeti, melyet az általa destruktívnak, öncélúnak, üresnek értékelt művészeket és művészetet támogató intézmények és az azokat megszemélyesítő emberek iránt érez, akik - itt jön be a politika - egyrészt a múlt rendszer örökösei, másrészt nyilván csak akkor lehet őket kirúgni, ha sikerül leváltani a szocialista-liberális kormányt. Legéndynél Demszky Gábor Aczél György pénzéből és megbízásából szamizdatozott, s persze a köz millió forintjaiból Velencében kiállító Bachman Gábor eposzi jelzője az orto-bolsevista, Beke Lászlóról, a Műcsarnok igazgatójáról pedig (akinek Legéndy kedvenc céltáblájaként egyik főbűne, hogy ellenezte a Művészetbarátok Egyesülete által is szorgalmazott Magyar Szalon című, ´97-ben megrendezett kiállítást) azt állította, "saját bevallása szerint is utálja a művészetet, és egyetlen történelmi hivatkozási pontja a Tanácsköztársaság". Ezek a vagdalkozások még a komoly elemzés igényével fogant írásait is hiteltelenné teszik.
Ebben az egészben persze nem az a meglepő vagy szomorú, hogy ez a keserű művészeti író Csurka István lapjaiban szeret - talán: mert ott tud - publikálni. Hanem az, hogy leginkább oda céloz, ahol egykor ő maga is állt.
"Legéndy Péter (1948): 1968-tól foglalkozik szövegírással, majd konceptuális műveket készít. Különösen jelentősek >>hő(fény)képeiJelenlét című, Szógettó alcímű, az új magyar avantgárd dokumentumaiból válogató kötetben (ELTE BTK, 1989) áll róla. Előszavát Beke László írta, s Legéndy együtt szerepel benne többek között Szentjóbyval (aki az egész fluxus- irányzattal együtt különösen a bögyében van, mióta a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, és a Műcsarnokban több mint 3000 darab, egyforma méretű, ugyebár közpénzen bekeretezett képet állított ki), Erdély Miklóssal (aki levitte az Örley-körbe, melynek tagjairól Legéndy a fiaival portrékat is festett), Tábor Ádámmal (akivel együtt szerkesztette a Lélegzet 2. című antológiát 1987-ben), Hajas Tiborral (akinek A kegyelem pillanatai című versét beszerkesztette a Bazilika Kiadó 1991-es Szent Jobb Kalendáriumába) stb. stb. Az egész egykor tiltott/tűrt bandával, akikkel együtt állított ki Bogláron a rendőrileg bezárt Kápolnában (nevéhez fűződik a fellebbezés-art), akikkel együtt csinált filmet a Balázs Béla Stúdióban (Téveszme, 1984), akiket évekkel később szívesen látott vendégül saját balatoni házának műteremszobáiban, akiknek a műveiből egykor galériát tervezett nyitni, s akiknek mai támogatottságáról neofita hevülettel szól. "Meggyőződésemben és törekvéseimben (...) a ´80-as évek elején ún. pálfordulat állt be." Ezt saját könyve első írásában idézi egy 1995-ös keltezésű leveléből. Tiszta beszéd - legfeljebb a teológiai tanulmányaitól feltehetőleg nem független pálfordulat ideje tűnik, kívülről, a publikációk fényében, valamivel későbbinek.
Szőnyei Tamás
(Cikkünk a MaNcs múlt heti számának 31. oldalán megjelent rejtjeles Közlemény megfejtése.)
