In God We Trust - az egyik legnagyobb példányszámú és legsikeresebb amerikai írásos művön, a dolláron olvasható ez a felirat, mely annyit tesz: istenben bízunk. Neil Gaiman Amerikát széltében-hosszában átszelő regényének főhőse is boldogan magáévá tenné az amerikai létforma e fundamentumát, csak azt nem tudja szegény feje, melyik istenben is bízzon. Gaiman 2001-ben megjelent és később kibővített regényében ugyanis úgy hemzsegnek az istenek, mint manapság a megasztárok, mintha más se kéne az isteni léthez, mint feljutni a Te is lehetsz Isten című tévés vetélkedő válogatójából.
Ám Gaiman istenei nem sztárok, a szerző épp egy olyan korban - Amerika (majdnem) ma - veszi fel az istenek fonalát, amikor istennek lenni már jó ideje nem tartozik a legkeresettebb foglalkozások közé. Befektetési bankárnak lenni például sokkal kifizetődőbb, de mit van mit tenni, istennek is kell lenniük valakiknek, és ezeknek a valakiknek a kurvától a kisemberig, a yuppie-tól az ágrólszakadtig számtalan előfordulási formája ismert, legalábbis az Amerikai istenekben.
Gaiman rátekintett Amerika térképére, melyről nem kevesebb mint ötven állam nézett vissza rá, és az elsők (esetleg a másodikak) között tette fel a kérdést, amit minden valamit is magára adó fantasyírónak fel kell tennie; hol lakik a jóisten, sőt, elfogadva, hogy Amerika a népek olvasztótégelye, hol laknak a jóistenek? És a rosszak? Ennyi ember között már csak a nagy számok törvényei szerint is kell lennie néhány istennek, és az sem járja, hogy csak jók legyenek.
Gaiman regényének két nagy erőssége közül az egyik az a természetesség, amivel ezek a régről itt maradt, de már csak saját maguk által imádott istenek tesznek-vesznek, a mindennapi teendőiket intézik. Semmi fakszni, ápolják kertjeiket, ilyen-olyan megélhetéseket tudhatnak magukénak, olykor meg háborúra készülődnek. Mert az isten is csak ember - de ezzel némileg összezavarnánk a képletet. Mindenesetre a történet Árnyék névre hallgató főhőse kezdetben még némi megrökönyödéssel veszi tudomásul, ha valakiről kiderül, hogy isten, ám a későbbiekben már egy vállrándítással elintézi, ha valaki coming outol. Lélektanilag teljesen megalapozott ez az egykedvű alapállás; ha az embert hosszas börtönbüntetése lejártával szeretett felesége helyett annak hullája fogadja, és a halott olykor még vissza is jár egy kis házastársi csevejre, ez esetben, de csakis ebben teljesen helyénvaló, hogy hősünknek szeme se rebben, ha munkáltatója, akinek mindenes-sofőrjéül szegődik, nem annyira halandó. Emberünket az sem rázza meg túlzottan, hogy épp egy hatalmi átrendeződés kellős közepébe csöppent, a régi és az új gárda készül összecsapni, s mindkét oldal gőzerővel toboroz.
Árnyék a régi iskola isteneinek oldalán kapcsolódik be a történetbe; teszi, amit mondanak neki, váltott autókkal, Amerika félreeső útjain araszol államról államra, egyre közelebb ahhoz, hogy betöltse a neki szánt, ám általa nem ismert szerepet. Gaiman regényének másik nagy erénye - az, amelyik nemcsak elviselhetővé, de egyenesen kívánatossá teszi a több mint 600 oldalas terjedelmet - nem más, mint az irodalmi aprómunka. Miliőrajz, párbeszédírás, karakterépítés és még sok efféle technikai dolog, amiből Gaiman nem enged, akárhányadik isten háta mögötti istennél tart is a főhőse.
A legjobb az egészben, hogy ha kiesne az isteni sík, más néven a fantasy, akkor sem árválkodnának üresen a lapok; maradna egy gazdagon jelenetezett road-regény, kidolgozott emberi viszonyrendszerekkel, pontosan odatett, múlttal rendelkező karakterekkel. Az Amerikai istenek istentelen változatban is megállná a helyét; Amerika nem holmi olcsó díszlet, aluljárókban kapható poszterillusztráció, hanem ennek a nagyon is elrugaszkodott történetnek a nagyon is földhözragadt szereplője; a legizgalmasabb karakterek egyike.
Fordította Juhász Viktor. Agave Könyvek, 2012, 647 oldal, 3980 Ft
