Könyv

Tandori Dezső: Tram Hanover, Excel Hanover etc. (Újabb sikeres közbevetés)

Mivel a múltkor(ján, neki) Kafaq kiléte körül találgatások adódtak, előrebocsátom itt: Kirovski megint "én" leszek. (Mennyire igaza van Wellingtonnak: ne mentegetőzz, ne magyarázkodj. Ennél hülyébb közleményem ugyanis alig akadt még: hogyhogy "én" leszek? Mikor azért Kafaq, azért Kirovski - ő egy ló -, mert nem egészen "én" vagyok az. Reménytelen az egész.)
  • 2001. május 31.

Film: Cigány pecsenyék (Szőke András: Tündérdomb)

Ideje kimondani: a cigányoknak szezonjuk van a magyar filmcsinálásban. A mozgóképcigány mára közeli ismerősünk. Viszonyulhatunk hozzá így is, úgy is, a lényegen (valóságos viszonyainkon) nem sokat változtat egyik lehetőség sem. Lehet éppenséggel beérni ennyivel: őt legalább ismerhetjük. De akár bizakodhatunk is: ha ő megvan, nem állunk meg félúton, talán a tolerencia is terjed cseppfertőzéssel. Hisz a moziroma lehet például igazi vagy hitelesen, tényleg hitelesen alakított szerep, hogy arról már ne is szóljunk (csak lentebb), aki kiköpött olyan.

Koncert: Koszonom szepen (Buena Vista a Margit-szigeten)

Javul a helyzet. Míg annak idején a rock nagy sztárjait csak évtizedekkel később láthattuk élőben, a mai királyokat már pár év késéssel megkapjuk. A Buena Vista Social Club néven elhíresült társaság első CD-je 1997-ben jelent meg, és már meg is érkeztek hozzánk, igaz, sokat változott azóta a világ. Eladtak négymilliót a lemezből, az egész világ letérdelt, minden valamirevaló kocsmában ez szólt, dühöngött a kubai láz, és az öregek bejárták a világot. A nagy boom számos albumot indukált, melyek közül három autentikusnak tekinthetőt említenék, Rubén González, Ibrahim Ferrer és Omara Portuondo szólólemezét.
  • 2001. május 31.

Film: Játszd újra! (Christopher Nolan: Memento)

Végy egy estét, amiből gyanúsan kevésre emlékszel, és szorozd meg egy nagy számmal. Ahogy ébredéskor csak az utolsó álom dereng, Leonard Selby volt biztosítási nyomozó úgy nem képes visszaemlékezni arra, amit pár perccel korábban tett. Addig van csak meg neki, hogy a feleségét valakik megölték, őt a falhoz csapták, arról viszont fogalma sincs, mindez mikor történt. Az alaphelyzetet sokféleképpen fel lehetett volna dolgozni, mondjuk vígjátéknak, de jobbat gondolt az angol Christopher Nolan, aki már első filmjével, a Követéssel is tett a lineáris narratívára; ha a főszereplő nem tudja, hogy került oda, ahol van, honnan ismeri, akivel éppen beszél, ne tudjuk mi sem - legyenek tehát a jelenetek fordított sorrendben egymás után. Szinte egyetlen hivatkozási pontként Selby polaroidokat hord a zsebében, kis magyarázatokat körmöl rájuk, a legfontosabb információkat pedig magára tetováltatja. San Franciscó-i létére, ahol feltehetőleg a gyilkosság is történt, egy kisvárosban kavar, és keresi a tettest, akiről annyi információja van, hogy az alapján minden második ismerősét gyanúsíthatná, és pechükre meg is teszi. Az azért kicsit sántít, hogy egyáltalán emlékszik, hogy felírt bármit is, és hogy hova tette, de ő maga úgy magyarázza, hogy rendszeres kondicionálással ez még elérhető. Ami persze nem teszi kevésbé manipulálhatóvá (a testén tétován el-elidőző kamera szépen rímel a kiszolgáltatottságára). A nézőt kivéve mindenki könnyen kiismeri, mert mi a baleset előtt történtekről a cselekmény mellett futó újabb szálból tudunk mindent, a fekete-fehér felvételeken egy ismeretlennel beszél telefonon, további visszaemlékezések következnek, a nézőpont pedig a többi jelenetben is jórészt az övé. De a látszat csal, a Memento valójában feltűnően konzekvensen építkező film, elég elképzelni a két fő szálat időrendi sorrendben. Nolan szerint a filmjei szerkezete sokkal közelebb van ahhoz, ahogy a valóságban kell összeraknunk egy-egy történetet. Ám ettől még nyilvánvaló, hogy ez a film arra játszik, hogy ne derüljön ki semmi. Az elején felmerülő kérdésekre válasz helyett újabbakat oszt. Már nem annyira az az érdekes, ki a gyilkos, és vajon elkapja-e, hanem hogy egyáltalán ki ez az ember, és felfogja-e valaha is, hogy közveszélyes?
  • - orosz -
  • 2001. május 31.

Cannes 2001: Apokalipszis most - és mindörökké

Jacob 16 évig volt a cannes-i fesztiválok ura és parancsolója, és mint ilyen, a versenyprogram egyszemélyi felügyelője. Regnálása idején számtalanszor megtörtént, hogy egy-egy filmet kiejtett, csak azért, hogy bekerüljön valamelyik személyes kedvence. Most sem tagadta meg önmagát.
  • Szecsõ András
  • 2001. május 24.

Werckmeister harmóniák: A vita hevében

Filmekről lehet beszélni. Élőszóban rá- vagy lebeszéljük egymást, túlzunk óhatatlanul, ha mindketten láttuk, van esély a barátságos meccsre, ahol a fikázó csap össze a magasztalóval, hogy végül megállapítsák: ki erre volt vak, ki arra. Írásban már alaposabb és óvatosabb az ember, de azért lehet vitázni: Kovács András Bálint lehülyézve érzi magát, erre viszontvakozik, és Jánossy Lajost visszaküldi a nézőtérre, hátha az ismétlés látni tanítja. Szerintem Jánossy nem hülyézett le senkit, csupán megkockáztatta, hogy Kovács (és néhány kritikustársa)
  • Peer Krisztián
  • 2001. május 17.

Határozó szavak (Teréza Mora: Különös anyag)

Minden élet különös anyag. Az író számára az élet - anyag. Ebben nincs semmi különös. Viszont az élet a megformáltság által válik művé, a formában találja meg újfent különösségét, "második", végleges otthonát. Induljunk ki ezúttal ebből az esztétikai alapállásból, és tekintsünk el "az élet mint műalkotás" egyébként hallatlanul izgalmas kérdéseitől.
  • Jánossy Lajos
  • 2001. május 17.

A 72 óra megszüntetése: Vákuum a tévében

Aki látta, tudja, milyen volt. Aki nem nézte, úgy képzelheti maga elé a 72 órát, ha lelki szemei előtt valami egészen más jelenik meg, mint amit az MTV-ben megszokott. A 72 óra kívülállóként (mert nem unott tévés rutin működtette) volt saját (szerethető, bár modorosságtól sem mentes) stílussal rendelkező profi (feladatát teljesítő) műsor. A Kistamás László rendezte, Csernátony Dóra szerkesztette 72 óra arca, Till Attila - az 1999-es Kamera Hungária riporteri különdíjasa - a pofánkba szuggerálta, mi mindent nem lenne szabad kihagynunk a hétvégén. Ezt április 26-án, csütörtökön este tizenegy körül tehette utoljára.

Design Magyarországon: Áramvonalasítás

Május 4-ig a Műcsarnok összes négyzetméterét a millenniumi tárlatok sorozatába illeszkedő Ipar-Művészet című kiállítás tölti meg. Ez három megközelítési irányból, design, alkalmazott és autonóm területre osztva ad átfogó képet az iparművészet minden ágáról: belsőépítészet, ipari formatervezés, ötvös-, textil-, üvegművészet, restaurálás, díszlet- és látványtervezés. A rendezők bevallott célja, hogy "a századvég-századelő társadalmi, gazdasági helyzetéből adódó objektív létet" vállalva, "a gazdasági ellehetetlenülés következtében ipar hiányában" mutassák be az iparművészet valós útjait, az iparművészek szellemi eredményeit. A kiállításhoz szakmai napok is kapcsolódnak.

Kukorelly, dugó, olvasó rendőr meg ötven év

Aköltészet a kutyát sem érdekli. Nem biztos, hogy ezt a titkot el kell árulni egy költőnek. Legalábbis nem akkor, amikor a derék, jóravaló és immár tekintélyes költő közlekedési dugóba keveredik. Ezt csak úgy leírom, mert direkt megkért, nehogy még egyszer valami vén szivarnak nevezzem, hanem ezentúl - lehetőleg! - a tekintély szót használjam, ha róla beszélek, aki, mint egy trónoló Füst Milán, ülne a karosszékben, tekintélyesen, és letérdelnének előtte a hódolók, hogy... Igaz, nem egészen ezeket a szavakat használta, de mindenképpen segíteni akarok azzal a valóságon és az irodalmon is, ha például a szivart (mint szót) nem adom egy irodalmi tekintély szájába. A hódolás módjáról nem is beszélve.
  • Mészáros Sándor
  • 2001. április 26.

Cukor a Trafóban: Vagina-monológok

Akínálkozó lehetőségek közül nehéz kiválasztani a legmegfelelőbb szót. Van egy könyv, amelynek főszereplője a vagina? Egy könyv a pináról? A punciról? A cím Vagina-monológokat ígér, de már az első írás felénél tudja az ember, hogy igazából a pináról van itt szó, aztán később rövid időre bejön a képbe a punci, végül pedig eltűnik az egész mondvacsinált dilemma, és az olvasó szembetalálja magát egy egymásba kapaszkodó történetszériával, ami sok mindenről szól, kis és nagy fájdalmakról meg örömökről, szorongásokról, a férfiakról, pontosabban a férfiak faszáról, valami utcagyerekes csintalankodásról, de leginkább egy kézenfekvő ötletről: megkérni nőket, hogy beszéljenek arról, ami biológiailag a lehető legegyértelműbben megkülönbözteti őket a férfiaktól. Beszéljenek a pinájukról. Nem lehet tudni, hogy mit forgatott a fejében a harmincas éveiben járó Eve Ensler amerikai drámaírónő, amikor mintegy három éve elkezdte interjúvolni nőtársait pinájukhoz kapcsolódó történeteikről. Valószínűleg valami bujkáló reménykedés, hogy sikerül majd eltalálnia egy gigantikus szabadságmetaforához, egy megrendítő és lenyűgöző formációhoz - egy pinákból emelt katedrálishoz. Katedrális szerencsére nem lett az egészből, de kétségtelenül képződött valami. Esetlen kis tákolmány, aránytalan és egyes részleteiben bizony még ízléstelen is, de mégis figyelemreméltó, és kinek-kinek meggyőződése szerint használható:
  • Orsós László Jakab
  • 2001. április 26.