Tandori Dezső
De ha semmit nem muszáj is, muszájni muszáj. Vagy szabadni szabad. Szabadni ugyan nem szabad etc. Még ennyit szólok hozzá tudós barátom, a kitűnő író, Nádasdy Ádám "modern talking"-jához én ("én"?): a fájni igének van fájok változata (ragozmánya). Doleo... Fájok, tehát vagyok. (Illyés.) Lehet mondani: sikerültem. Például: Anyám szerint (értsd: mint újszülött) jól sikerültem (nem jól sikerültem etc.). Aztán: derogál. "Csak nem derogálok én neked itten?" Na, "én" megint, hagyjuk.
A nyelv szépségei egyebek között a költészetben vannak elrejtve. A nyelv rondaságait a közbeszédben észre sem vesszük. A "köz": gyakorlatilag fontos ügy. Lásd közügyek. Nem tévesztendő össze a "tőről való eltiltással", tőelmetszéssel stb. Értsd: eleve eltiltás, eleve lehetetlen(né, -ebbé tevés). Szép Ernő azt mondja: "S ennek mindig örűlök". Így: "ű". Ûűűűűűű, szerk., nyomda, Olvasó: "örűlök". Hogy miért? Mert így szép. J. A.-nál a szótagszám eleve így jön ki (visszautalás tudós barátom, a nem tudom milyen író, T. D. riportjára): "amire kényszerítnek engem". Nem "kényszerítenek". Ezt színészek is gyakran elrontják. Akkor már jobb´ szeretem az olyan (szellemes) ízetlenkedéseket a versmondás veszélyei közt, mint: "Kedv, remények, Lillák..." (Hoppá, "lillák"? Na, még én beszélek. Tehát: "isten b... meg" (isten véletek helyett; és kis I, nagy i?). Vagy az én leleményem (?): "Hogyha már nem szeretsz, az isten b... meg; de ha még szereeeeetsz, úgy: ezerszeeer b... meeeeg!" Na.
Ezek ártalmatlan témázások (randa szó); magam is csaknem belerohantam egy nyelvi tőrbe fentebb: "közleményem ugyanis nem akadt még". Az "is - nem" randa. Ezért lett ott "ugyanis alig". Ártatlan témázás a ló is. Legföljebb az ember saját kedve (a "saját" használatára is vigyázzunk! esetleg fölösen önismétlő) megy el tőle, olyasmi. Az én kedvem, mint tavaszom, nem mulandó, csak fel nem hozza azt több kikelet soha, ezt a jogom fenntartom. "Tavaszom már vissza nem jön, jól teszi, tőle e jogát senki el nem veeeeszi." A közönség körében (s a magunkéban is) avulnak dolgok. Érdektelenebbé válnak. De a közönség köre, ezt más dolgozathoz fűzöm, nem abszolutizálható. A közönségre szintén illhet Csokonai tézise: "hogy nem művelték", művelék?), hogy jobbra nem nevelték (TD, "én"). Akkor mit várjunk hirtelen szegény közönségtől. Viszont akkor nem abszolút kritérium. Máshol, máshogy kellene megoldódniok a dolgoknak. Csak hát kell-e nékik azt? S kell-e az sokaknak? Kelleni penig kéne.
Mindezt hagyván, Hannover egy város, Hanover, "a" Hanover az meg egy ház (angolosan egy n-nel, azt hiszem). Vagy hát a német ügetőkön ezt láttam döbbenten. Volt egy régi nagy Hanover ló, én legalább így tudom: Bret Hanover, anyja Brenna Hanover, tenyésztették pedig Amerikában, a Hanover Shoe Farmon. Stb. Mármost a szemem kinézem a lócsaládfakönyvemben, ahol is Abdallah nyomán (őt követően) Hambletonian nevű lóból vezetődik le minden (na ja, nem vagyok olyan nagy szakértő azért), 1849-es ló volt ő, aztán Happy Medium, ah, Pilot Medium, Ejtőernyős Médium... bocsánat, ő nem volt ló. De akit én itt ki tudok venni (a sok apró betű közül), az Ego Hanover, 1953. Hoppá, a másik táblázaton, oldalvástabb feltűnik az ügetőló-nemesi táblázaton Dean Hanover (1953), jön alatta Demon Hanover, majd Demon Ros... ám ez minket nem érdekel.
Szóval, így lett aztán, hogy Hanover Lobell, Fuji Hanover, Fütyi Hanover (ő azért nem), minden lett, mindenféle. Engem spec. idegesít. (Spec. is randa.) De hagyjuk. "Hanover" - erről a (kiemelkedő) lócsaládozatról nem kell tudni. Általában manapság senkiről sem kell tudni, semmiről. Nem kell. (Lásd "csak muszájni muszáj, külön úgy semmit nem muszáj", már ha jól haladsz előre anélkül is.) Engem csak megdöbbentett csöndesen, milyen önelégültség tud lenni a saját-pátriával(ban). Kerepesi út. Kincsem Park. Aztán mondja csak, mondja a Kedves Úr a maga Írországát, Angliáját, Franciaországát, Excel Hanoverét (egy ló), mondja a lovait, semmi "vonatkozásunk" hozzájuk (velük), s így hozzája, vele, a Kedves Úrral se. Meg a verebeivel. Meg a két házi kártyabajnokságával. (Ennyi a "kártyacsata" nálam, de ez napról napra nagy és napról napra mind jobb, mert a 30. éve felé közeledik az ügy. A Kedves Úr - "én" - tökéletesen megvan a Totyi madarával, a bajnokság két ligájával, fenntartásokkal nézi a Bundesligát, a lóversenyeket, nem repül, nem jár már Bécsbe sem. Hanem azért... De csak azért...)
Volt neki is kétszer Hannovere. (Na és, ha volt.) 1987, Schwitters Emlékkönyv, rajzversei benne, saját németségével. (Schwitters író-festő: Hannover nagy fia.) Azzal bezzeg itteni irod. visszhangtérben ki sem törődött. - Hannoveri Világkiállítás (Expo), ahol Schwitters "Anna Blume" versére német humoreszket írt, utazást - odautazhatást, felléphetést stb. - nyert, merőben magánügy, hogy ez már a "fel nem hozhatja azt" (idézem magam) korszakra esett. Kedves Úr, mert ami elmúlt, elmúlt, nem ment el Hannoverbe. De ha 1987-ig visszalapozunk, annak a kesernyése is belejátszott, hogy abbul a kezdeményibül neki mán aztán semmi siker nem lött. Nem. És nem. És sorra így nem és nem.
Hagyjuk az egészet. Tram, tramvaj, tramway. Hagyja elmenni a Kedves Úr ezt a villamost is, az érdeklődés villamosát. Mi is volt a papa neve, ha már családfáknál tartunk, ott a kora-hanoveri-környéken: a Brenna Hanovert az a ló fedezte, akit így hívtak: ADIOS.
Még azért, persze, vanni épp(enséggel) vagyok.
Vagy ne is így. Fájni fájjak, muszájni muszájjak?
Inkább vágyjak: adios.
Inkább ezt. Részemről.
Vagy inkább hagyjuk az egészet tényleg a francba. "Ne már!" Vissza a lóvasúthoz?!
