Film: Cigány pecsenyék (Szőke András: Tündérdomb)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ideje kimondani: a cigányoknak szezonjuk van a magyar filmcsinálásban. A mozgóképcigány mára közeli ismerősünk. Viszonyulhatunk hozzá így is, úgy is, a lényegen (valóságos viszonyainkon) nem sokat változtat egyik lehetőség sem. Lehet éppenséggel beérni ennyivel: őt legalább ismerhetjük. De akár bizakodhatunk is: ha ő megvan, nem állunk meg félúton, talán a tolerencia is terjed cseppfertőzéssel. Hisz a moziroma lehet például igazi vagy hitelesen, tényleg hitelesen alakított szerep, hogy arról már ne is szóljunk (csak lentebb), aki kiköpött olyan.

Szőke András: Tündérdomb

Ideje kimondani: a cigányoknak szezonjuk van a magyar filmcsinálásban. A mozgóképcigány mára közeli ismerősünk. Viszonyulhatunk hozzá így is, úgy is, a lényegen (valóságos viszonyainkon) nem sokat változtat egyik lehetőség sem. Lehet éppenséggel beérni ennyivel: őt legalább ismerhetjük. De akár bizakodhatunk is: ha ő megvan, nem állunk meg félúton, talán a tolerencia is terjed cseppfertőzéssel. Hisz a moziroma lehet például igazi vagy hitelesen, tényleg hitelesen alakított szerep, hogy arról már ne is szóljunk (csak lentebb), aki kiköpött olyan.

Hogy a sok bába között elvész a cigány, nos, nem egy eredeti megállapítás. Viszont igaz. Bár alighanem csak annyiról van szó, hogy Szőke András későn futott. Ropogtatja ugyan a békacombot, de csupa olyasmi jut az eszébe róla, ami felületesebb szemlélőinek is megvolt már párszor. Tisztázzuk a kondíciókat: mondjuk a léc ott van, ahova Szederkényi Júlia tette a Paramichával. Persze a helyezésekért folytatott küzdelmekből is sülhetnek ki becsülendő dolgok. Ha a Tündérdomb placcát ki akarjuk jelölni ebben a celluloid alapú cigányvásárban, az nyilván valahol az Országalma környékén lesz. Nem akármilyen konkurencia. De emlékezzünk csak vissza, amikor az Országalmát vizsgáltuk, fölmerült a kérdés, mire és hogyan használja az a mozi a romákat. Minden megszólalás bármilyen kisebbségeket érintő kérdésben alapvetően együttélési szempontból vizsgálandó. Csak az van ugyanis: együttélés. Annak hogyanjai játszódnak a vásznon (és mindenhol a nyolckertől a parlamentig).

Szőke András talál egy cigánymesét, és úgy gondolja, hogy érdemes elmesélni. Semmi gond látszólag, mondtuk, sokan voltak már ezzel így. Bár tudja a fene, miért kell elmondani, elmesélni, megmutatni azt, hogy ő talált egy ilyen mesét. Figyelem! Nem a mese elmesélésénél tartunk még, csak annak a közkinccsé tételénél, hogy én ezt megtaláltam. Jóvan, gratulálunk, mutasd, de nem, halljuk, honnan jött ez neked. Interjúk kezdődnek így, honnan jött az ötlet. Elmentem valahová, félig szeretetotthon, félig hajléktalanszálló, és ott volt a mese. Mesélte a szociális munkás.

Ha Szőkének az volt a célja, hogy megmutassa, mire lehet jutni az így szerzett mesékkel, akkor is csak róla szerezhetünk információkat, hiszen tudjuk, hogy mások meddig jutottak más, ám mégiscsak hasonló mesékkel. Bár nem hiszem, hogy csak ennyi lett volna a célja. Annál is kevésbé, mert ahhoz, hogy abban bízzon, bárkit is érdekel az ő esetében alkotó harca az anyagával, hát a jóízűnél némileg több önbizalomra lett volna szüksége.

Összefoglalom a mesét. Valamikor a harmincas évek végén egy természet közeli cigánykolónia közepébe kényszerleszáll egy repülő. A balsorsú gépmadár látványa Balázs szívéig ér. A bizonyítottan környezeténél több irányba fogékony fiú megtalálja a nagy kihívást a szárnyaszegett röpcsiben, és akcióba lép. Léccel-szöggel egy sokáig félreeső fészerben maga is eszkábál egyet. Csodát látnak a cigányok, mert fel is száll vele (meg a vajdával, erről is kell még misézni, bár alig se akaródzik). Ám a csodának valahogy híre megy, és eljönnek a katonák, hogy elvigyék Balázst a háborúba, ami épp akkor aktuális, elkél ott is egy ügyes kéz. Szép és szomorú, mint minden (cigány)mese, akármi is lehetett volna belőle.

Engem például eleve nem zavar, hogyha neves és éppen nevet szerző fővárosi gázsók zavarnak le egy cigánysztorit. Hiszem, hogy kellő odafigyeléssel, kellő alázattal és legfőként sziklaszilárd tudatossággal az ilyesmi sima ügy, még akkor is, ha mostanság más módszerek vannak szokásban. Ugyanekkor az adott esetben fölmerül egy csomó probléma. Mind az odafigyelés, mind az alázat, de legfőképpen a tudatosság tekintetében. Ám ezek nagyon-nagyon kényes dolgok. Nem sérülhetnének, mert akkor borul az egész cucc. És borul is. Sajnálom, de úgy áll bele a földbe, mint egy limlomokból fabrikált röpülőgépnek kellene, ha nem a mesében próbálna szállni.

Fel kell tenni a kérdést, hogy mire van odafigyelve ott, ahol Fábry Sándor játssza a cigányvajdát. Megmondom: a sikerre, a nézettségre. Ne gondolják, hogy ez még egy ilyen vállalkozás esetében is gáz lenne. Csakhogy egyszerűen nem így kell. A kompakt produktum sikerében kéne veszettül bízni, és nem abban, hogy ha valami egy tévéshow-ban működik, az a moziban is garantálja a kívánt nézőszámot. Ez pont az a hely, ahol nem lehet szó nélkül hagyni Fábry show-béli cigánykodásait. Jaj, mit csináljak! Szeretem, tisztelem, szórakoztat, amit csinál. Ez a cigánymutatványa kapott már hideget, meleget. Minden igaz, a dolog több mint necces, de 25 másodpercekig egy tévéshow-ban működik, lendít a dramaturgián, hisz a bunkóság vállalt fölhajtó ereje annak a cuccnak. Most viszont látható: fél percen túl unalmas. Kínosan az. A sztár fád haknija, akkor kérdezem, hol vagyunk. És ez már alázati és tudatosságbeli katasztrófa, nem Fábryé (ő alighanem szívességet tett), hanem a filmet rendező személyé.

Szívesen hagynám el az alázatot érintő egyéb kérdéseket, hiszen honnan tudom, hogy volt, és hogy is jönnék hozzá. Így a különösen kellemetlen keretjátékot, mely arról szól, ha nem a legmegengedőbben nézem, hogy jaj, de jó fej vagyok, fogékony a szegény kisebbségek dolgaira, sőt ha rajtam múlik, a cigányok mellett a zsidókat nagyon szeretem, és keresek nekik helyet a mozimban. Nos, ha ez nem az alázat hiánya, akkor az arányérzékkel és a tudatossággal vannak nagy bajok.

Ha ehhez hozzácsapom, hogy ebben a mesében még elmondanak egy másikat is, amit viszont animációs eszközökkel jelenítenek meg egy dramaturgiailag ugyancsak teljesen indokolatlan pontján az egésznek, akkor azt kell mondjam, a tudatosság célirányos jelenlétéről Szőke András filmjében egyáltalán nincs szó. Inkább szerzett, felszedett dolgok gátlástalan fölhasználásáról. Mindent bele, amit már valahol működni láttunk, aztán ez is csak elmegy valahogy. Nem megy el.

Az voltaképpen értékelendő lehetne, hogy Szőke András nemcsak rendez filmet, hanem néz is (például Kusturicát), de tán több türelemre (mondom ezt az alázat helyett) lenne szükség. Megvárni, míg leülepszenek a tapasztalatok, és legalább egy árva gondolat sarjad belőlük, ami tényleg az alkotó sajátja. Nem kell mindig filmet csinálni, még akkor sem, ha úgy tetszik, hogy ha ezt nem csinálom meg, ki tudja, mikor csinálhatok megint.

Turcsányi Sándor

Tündérdomb, színes, magyar, 2000; írta és rendezte: Szőke András; fényképezte: Markert Károly; szereplők: Fábry Sándor, Szőke András, Galkó Balázs, Badár Sándor; forgalmazza a Magyar Nemzeti Filmarchívum

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...