Kegyetlen televíziók: A fájdalom hírértéke

szerző
Andok Ferenc
publikálva
2001/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

a fáradt mentőorvost az elszánt riporter? Összetett versenyhelyzet

a fáradt mentőorvost az elszánt riporter? Összetett versenyhelyzet a javából - az orvosok az áldozatokért, a tévések az információ megszerzéséért igyekeznek. Ha eléggé gyors a televíziós csapat, akkor mindenki más előtt a "témánál" lehet, s közelképekben szállíthatja nekünk a nagy hírt: a sebesültek fájdalmát, a túlélők kétségbeesését. A nézettség többnyire garantált, a nyomulás embertelenségét elfedi a reklám- bevételek diszkrét bája. A konkurens csatorna pedig "csinálhat" magának másik eseményt.Atelevíziós hírműsorok naponta versenyeznek figyelmünkért. Tudják, hogy a megrázó hírekre, a véres, kegyetlen képekre vevők vagyunk. Ezért csinálnak hírt, látványt a kevés információból vagy az emberek személyes tragédiáiból is. Ezért kotornak bele a fájdalomba, kiszolgáltatottságba, megalázottságba.

A nézettség mindenekfelett

A televíziózás verseny, s igazából egy dolog számít: a nézettség. (Vagyis a reklámpénz.) A televíziósok ennek érdekében lépik át könnyedén naponta a jó ízlés vagy éppen a minimálisan elvárható emberiesség határait is. Tudjuk, a televízióknak is élniük kell valamiből. A kérdés pusztán az, hogy létezik-e egyáltalán olyan határ, amelynek átlépése egy műsorkészítőnek már szakmai hitelessége miatt is megengedhetetlen.

A válasz pedig az, hogy létezik.

Felidézhetjük például a Fenyő-gyilkosság híradós közelijeit - a lelőtt férfi aszfalton fekvő, kibomlott inges holttestének képét.

Emlékezhetünk az áldozatok arcát, sérüléseit hosszan láttató közelképekre, a gyászolók fájdalmát kíméletlenül kémlelő kamerára - az ausztriai buszbaleset áldozatainak temetésétől kezdve egészen a Zámbó Jimmy halálához kapcsolódó gyászesemények feldolgozásáig. A tragikus autóbusz-balesetben elhunyt gyerekek temetésének felvételein a szülők meggyötört arcán hosszasan, közeliben "elidőző" kamera tolakodására. No meg a TV 2-s riporter (Pachman Péter) szakmai vesszőfutására - beszélt, beszélt, mondta a "híreket", és kollégái közben a gyászoló anya kisírt arcát mutatták közelről.

Az RTL egyik főnöke (Szabó Stein Imre) közvetlenül Zámbó Imre halála után "megrendülten" közölte, hogy a Jimmyvel korábban felvett műsort természetesen kegyeleti okokból nem teszik adásba. Ezt mondta a szájával, miközben ugyanez a csatorna - még aznap - kevésbé visszafogottan fokuszálta a "tragikus baleset" részleteit, a hozzátartozókat, a rajongókat meg amit és akit csak elért.

Kereskedelmi racionalitás, mondhatnánk, csakhogy van egy határ, melyet átlépve az amúgy természetesen kíváncsi néző érintetté, a tragikusan látványos képekre vadászó televíziós magatartás pedig taszítóvá válik.

Akit baj ér, mindig kiszolgáltatott.

Szenvedését, annak visszavonhatatlanságát megérthetjük ugyan, de valójában mégis kívülállók, biztonságban lévő túlélők vagyunk. Ahogy Canetti írja: "A túlélés pillanata a hatalom pillanata. A halott örökre fekszik, a túlélő áll."

A kiszolgáltatott emberek tragédiáját kívülállóként figyelve akaratlanul is kiszolgáltatottságukat növeljük. Szenvedésüket nem könnyebbíthetjük, legfeljebb lélekben osztozhatunk megrendültségükben. Jelenlétünk kegyetlen leskelődéssé torzul a kamera által - a képernyő mindkét oldalán.

A televíziós kukkolás

is agresszió: talán két éve annak, hogy az RTL Fókusz című műsorában például újra meg újra lelassították azokat az amerikai felvételeket, amelyeken több golyóval agyonlőnek valakit. (Az akkori hírigazgató bánta is a történteket.) A TV 2 hírműsora pedig éppen néhány hete ismételte serényen azt a véres jelenetet, ahol macedón rendőrök lőnek szitává két feltételezett albán merénylőt.

Nem a hírképek puszta bemutatásával, hanem a borzasztó jelenetek hatásvadász ismételgetésével, tálalásával van baj. Mert ez a módszer lecsupaszít minden hírértéket, drámát, és csak a borzongást, a szenzációt használja - így alázva meg emberségében szereplőt, nézőt egyaránt.

Az együttérzés közvetítésének, mediatizálásának is megvan a nagyon kényes határa, egyensúlya. Meddig tarthat a részvét, és mikortól zaklató a kívülálló figyelme?

A televíziósok sokszor együttérzésként tálalt, szenzációhajhász televíziós rutinnal dolgozzák fel a napi gyakorisággal látható tragikus eseményeket. Az áldozatok felépüléséről szájalnak, közben a kamera a sebesülés véres nyomait keresgéli a kórházi ágyon fekvőn. Tesszük a dolgunkat - mondják, pedig az lenne az elvárható szakmai minimum, hogy elhagyják a megszokott, hírgyártó kliséket. Vannak pillanatok, amelyek az érintettek, a hozzátartozók legbelső magánügyei, ezeket egyszerűen az emberi méltóság tisztelete okán nem volna szabad újra és újra megmutatni.

A televíziók természetes feladata, hogy egy megrázó, fontos esemény híreit közvetítsék. Másként: a televíziók nyersanyagai a hírek. Abból élnek, hogy fenntartják érdeklődésünket két reklámblokk közt. A jó hír a küszöb feletti - a képernyőn lassan megszoktuk a vért, háborút, merényletet, balesetet.

Maradjanak velünk!

A televíziók csak látszólag objektívak - nem csupán közvetítik, hanem csinálják és adagolják a híreket. Nem feltétlenül az információkat, hanem azokat a hatásokat, amelyekkel az aktuális esemény segítségével a nézői figyelem minél hosszabban, minél intenzívebben fenntartható.

Ez a hatásvadászat általában is megfigyelhető - elég utalni Frei Tamás vagy a Fókusz című műsor vágótechnikájára és öncélúan agresszív hanghatásaira. A televíziók ezzel a stílussal pusztán a hatást kívánják fokozni, semmi mást. A hír-bulvár, a modern, technikai trükkökkel operáló giccses televíziózás fő jellemzője, ahogy Greenberg, illetve Eco is megfogalmazta: a hatás előkészítése, "előemésztése".

Ezt a módszert erősítik a technikai eszközök: a technika sokszor rátelepszik az információra, történetre. Gyorsan ráközelítő, elforduló kamera, rövid vágások, hanghatások; Máté Kriszta slattyog elő komoran a lángok és egy gigantikus fém lúdtalpbetét mögül, nincs kímélet. Ha gyengécske is az anyag, majd a vágó elintézi, hogy odatapadjunk a képernyő elé.

A korszerű stílussal nem is volna baj, ha nem a valódi, esetenként csakugyan oknyomozó anyagok helyett kapnánk. Az információkezelés helyett a műsorvezető modellmosolyát, a korrekt beszédtechnika helyett a deli riporter impozáns biccentését. A tragikus események hírközvetítése pedig mindig árulkodó - azt mutatja meg, hogy az adott televízió mennyire tud emberséges, korrekt, szakmai maradni, és mennyire enged a könnyebb, felszínes út lehetőségeinek.

A manipulációs rutin

jellemzésére nézzünk néhány, az utóbbi időben szokásossá vált televíziós módszert.

Először is: túlismétlik a tragikus képeket. Híradókban, reggel, este. Az ún. Boros-féle robbantásos merénylet feketére égett áldozatáról készült felvételek a mai napig visszatérnek - vágóképekként. Pedig a szerkesztőknek tudniuk kellene, hogy egy baleset, gyilkosság váratlanul felbukkanó képei milyen megrázkódtatást válthatnak ki sokakban.

Másodszor: sokszor egyszerűen túlbeszélik az eseményeket, illetve magukat a képeket. A riporterek rendszerint otromba vagy csak zavaróan felesleges szövegeket mondanak. Nem érzik, hogy rosszul megválasztott megszólalásaikkal milyen hibákat követnek el. Egy koporsóra boruló, zokogó anya képe alá csak rossz szavakat lehet mondani, hiszen a kívülálló szövege óhatatlanul leskelődővé teszi az amúgy megrendült nézőket.

Harmadszor: a hazug televíziós szenzációhajhászat mintapéldája a műsorvezetők "megrendült", visszafogott szóbeli közlései és a tragédia, gyász leglátványosabban szörnyű képei közötti ellentmondás.

Negyedszer: a tévések sokszor a kényelmes utat választják. Ha nincs elég információ, nem eléggé sokkoló az anyag, hát segítenek kicsit rajta. Úgy vélik, attól még objektív profik maradnak, ha kicsit megrángatják a kamerát, és vészjósló hangokat kevernek a képekhez. Így maga a közvetítés, a technikai értelmezés válik eseménnyé.

Ötödször: a tévések többnyire felkészületlenek - a hírközvetítős iparban sem idejük, sem módjuk a hosszadalmas elemzésekre, ezért csak felszínesen informálódnak. Az élet azonban nem teszi meg számukra azt a szívességet, hogy alkalmazkodjon rutinos tudásukhoz. Rosszul, rosszkor szólalnak meg, nincsenek tisztában az adatokkal, összefüggésekkel, kulturális szokásokkal, ezért gyakran megalázzák riportalanyaikat.

Hatodszor: néha egész egyszerűen embertelenek. Nem véletlen, hogy a kecskeméti repülőnap pilótatragédiájának áldozatához gátlástalanul odatolakodó RTL-es operatőrt a pilótatársak majdnem megruházták.

És végül: a kereskedelmi televíziók megjelenésével gyakorlattá vált, hogy a hírműsorok készítői dramatizálnak, utólag újrajátszatják valakikkel az eseményeket, vagy legalább vágóképeket forgatnak a történetekhez. Az operatőreik már álmukban is szekvenciákban gondolkodnak: "Józsi bácsi, lesszíves most innen nézve is felgyújtani a házat!"

A szenvedés méltósága

"Gyerekek, akkor most múlt idő, vagy nem múlt idő?" - kérdezte elbizonytalanodva Aradszky László, amikor Zámbó Jimmy balesetének reggelén az egyik (legéberebb) beszélgetős műsorban telefonon, élő egyenesben megkérdezték tőle, hogy mi a véleménye a történtekről.

"Nem múlt idő" - válaszolta a műsor (e lapban korábban szikár egzaktsággal brutálisan tehetségtelennek leírt) szerkesztője, és így Aradszky, a jó barát rájöhetett, hogy talán kicsit korán kezdte a gyászos megemlékezést.

A televízió megvalósítja lassan a heideggeri fogalmakkal leírható puszta Jelen-Lét kiüresedő fenyegetését - teljesen elvész a valódi, élményekkel, igazságkereséssel, felelősséggel gazdagított emberi Lét tartalma, valódi súlya, tragédiája.

A versenyben való kényszerű és görcsös jelenlét már régen nem szakmai, hanem kizárólag önmagára figyelő egzisztenciális posztulátumokra épül, és csak a reprezentálást, a felszínes hatásvadászatot eredményezi - így a televíziók nem csupán híreket, hanem saját világot is csinálnak. A nézettségi adatokra mint egzisztenciális abszolútumokra rábukó tévések maguk kreálnak izgalmas szituációkat, szenzációs információkat. A valódi világ és az ahhoz tartozó emberség, kultúra, kiszolgáltatottság, a tragédiához, halálhoz való viszony - ezekben, a valóságon erőszakot tevő műsorokban csak hiányával van jelen.

Kierkegaard írja egy helyütt, hogy a szenvedőnek nem részvétre, nem a kívülállók vigaszára van szüksége, hanem az együtt-szenvedésre, méltóságának tiszteletére. Vagyis csak úgy osztozhatunk vele fájdalmában, ha nem vagyunk mindig, tolakodóan a közelében.

Andok Ferenc

szerző
Andok Ferenc
publikálva
2001/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...