Magyar Narancs: A Vak Remény keretes szerkezetű: a legújabb verseid fogták benne közre a legkorábbiakat. Hol lenne a helye A maradás szégyene című új kötetnek ebben a szerkezetben?
Takács Zsuzsa: Fogas kérdés. A kötet összeállítása a perc döntése volt, ahogyan A Vak Remény esetében is történt, de a szerkezete megkérdőjelezhetetlennek látszott. Mindig gyötrelmesnek találtam az időrendhez való igazodást, szerettem volna elkerülni az „összes versek” szerkesztésének csapdáját. A maradás szégyene azonban nem folytatás: radikális leszámolás, felszámolás, ha tetszik. Önvallomás, magam kívülről történő bemutatása. „A színpadon éppen az életemet játsszák.” Mostantól nem én beszélek, helyettem valaki más. Új, vékony kis kötet, nem illeszkedik, nem illeszthető eddigi világomhoz, a beszélő nem akar tetszeni többé. Az új kötet versei nem foglalhatók A Vak Remény történetbe. Az író kudarcot vall, mégis hálát érez. Menekülni akar, de igyekezete hiábavaló, megy és marad is, hajója elindul, de az óceán fenekére süllyed. Úgy érzem, engedelmes voltam egészen a képtelenségig, de ezzel a kötettel az engedelmességemnek vége.
MN: A maradás szégyene cím nemcsak gyászfolyamataid és egy szerelem elengedésének költői összefoglalása, hanem néhány versben az ’56 utáni maradásra is vonatkoztatod. Milyen maradásra, elmaradásra vonatkozhat még ez a szégyen? Van-e közösségi vetülete?
TZS: Nem hiszem, hogy meglepném az olvasót, ha elárulnám, hogy mi minden csúfolódott meg a forradalom leverésével, a szovjet/orosz rendszer visszaállításával. Tizenévesen mi mindennek voltam a tanúja. Nem tudtam volna elképzelni mégsem, hogy máshol éljek, más nyelvet beszéljek, úgy gondolom ma is, hogy a nyelv az otthonom. Számomra nem volt más kiút, mint hogy maradok. Életem legnagyobb eseménye volt ’56. Amikor hirtelen döntéssel bejelentettem otthon, hogy a barátnőmmel együtt elmegyek, tizenhét éves voltam, történelmi tapasztalatom nem volt. Anyám bátorított, hogy menjek, apám kétségbeesett. A szívem mélyén apámmal értettem egyet, ő felvidéki magyarként kétségbeesett a puszta gondolattól, hogy ott legyen otthon, ahol idegen. A szerelmet, szerelmeket éppígy otthonomnak tekintettem, tekintem ma is. Egy-egy szerelem vége tehát az otthon elvesztése. Kicsit módosítva a kötet szerelmi ciklusának címadó versét, Abelard sebe örökké vérzik, hiába cseréljük rajta a kötést, szüntelen átvérzik a géz.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
