Egyelőre ennyi... - Albert Györgyi (1964-2008)

  • .
  • 2008. október 9.

Könyv

Szerencsére módomban állt elmondani neki, hogy ő volt a példaképem, meghívott egy rádióműsorába, fesztiválokról csevegtünk, s a képébe mondtam. Rögzítve van. Kriston László

Szerencsére módomban állt elmondani neki, hogy ő volt a példaképem, meghívott egy rádióműsorába, fesztiválokról csevegtünk, s a képébe mondtam. Rögzítve van.

Amikor a 90-es évek elején beléptem a kamaszkorba, valósággal csüggtem a sztárinterjúin és a fesztiváltudósításain. Már akkor tudtam: én is ezt akarom csinálni.

Egyszer láttam munka közben is (a 94-es filmszemlén), 99 táján már munkaszituációban találkoztunk néhányszor. Első fesztiválomon, a 2001-es Berlinalén ő is ott volt. Együtt lófráltunk. "Tíz éve csinálom ezt, ennyi elég volt" - mondta. Õ úgy harminc lehetett, amikor fesztiválozni kezdett, én - már egy határok nélküli világban - 22 évesen. Ezt afféle stafétaváltásnak láttam. Akkor eztán én jövök.

Milyen jó volt Pesten dumálni néha, meg borozni, szidni a munkaadóinkat, keseregni a nevetséges honoráriumok miatt, leszólni külföldön interjúzgató legkedvesebb ellenségünket, megosztani benyomásainkat a sztárokról, búsongani azon, hogy talán elszúrtuk az életünket azzal, hogy itt maradtunk Magyarországon (érdekes módon ugyanabban a távoli metropolisban lett volna a helyünk, ha máshogy alakul). Néha viccelődött: "Laci, te grafomán vagy!" Többször mondta, ő akart lenni a magyar Oprah Winfrey - ahhoz összeszedettebbnek, jól fókuszált üzletasszonynak kellett volna lennie.

Sokáig nem értettem Györgyit. Pontosabban a depresszióját. Az optimizmusom mindig küzdött bennem. Tré az élet(em?), de nem vesztem el a reményeimet. Aztán szép lassan elhalt belőlem minden pozitívum. Elmostak a csalódások, a traumák és a megváltoztathatatlan tragédiák hullámai. Lassanként arra eszméltem, hogy túl súlyos lett a baggage. De utaztam tovább.

Aztán kiborult a bili. 2007. augusztus 1-jén olyan információkat kaptam egy kineziológiai terápián (amikor a feltett kérdésekre az izomtónus tesztelésével kap az ember igenlő vagy nemleges válaszokat a tudatalattitól), amik megfejtést kínáltak frusztrációimra. Ha komolyan veszem őket, menten kiszaladok ebből a világból. Három nap múlva már megint egy filmfesztiválon voltam. Épp Locarnóban. Első utam a tópartra vezetett. Én, a munkaalkoholista, aki mindig lelkiismeretesen dolgozott, kifeküdtem a napra, mint egy kipurcant roncs. Taccsra kerültem. Két hónap múlva, egy másik fesztiválon délig nem tudtam kiszedni magam hotelszobám ágyából (két egymást követő napon). Eszembe jutott Dzsordzsi könyörtelenül pontos leírása a depressziójáról szóló Miért pont én?-ből. Amikor a velencei fesztiválon vette észre először, hogy nem érzi itt jól magát. Nem megy neki a nyüzsgés, ami mindig örömöt okozott neki. Ami a lételeme volt.

Uramisten, én is olyanná válok, mint a Dzsordzsi! Õ tíz évig bírta a fesztiválozást. Én most a nyolcadik fesztiválévemben vagyok. De nem hiszek a fesztiválátokban. Decemberben itthon voltam, és elmondtam neki, mi történt.

Januárban, amikor meghalt Heath Ledger, első reakcióm az volt: "A mázlista, ő már kint van ebből a Földön zajló emberi komédiából, és odaátról értelmezi a dolgokat." Most Dzsordzsi ment el. Nem érdekel, hogy nem korrekt, de most is az futott ki a számon: "A mázlista!" Mert nem kellett az öngyilkossághoz folyamodnia.

Idén tavasszal, ismét egy fesztiválon, pánikroham tört rám, ösztönösen Györgyihez fordultam sms-ben. Megnyugtatott, segítséget ígért. Most már nem tudom meg, milyen orvost ajánlott volna... (Ha olvassák, akik kezelték őt, nyugodtan megkereshetnek!) Tudom, fel kellett volna hívnom, amint megjöttem. De a depresszió bezár. Nincs kedved és bátorságod az érintkezéshez, túl sok energiát vesz el, hogy megjátszd magad. Magyarul: jobb állapotban tüntesd fel magad, mint amilyenben vagy. Igen, hülye voltam, hogy nem hívtalak márciusban. Te tudtad, mi a szenvedés, mi az, padlón lenni, veled nem kellett volna titkolóznom. Az én csomagomban más is volt, halál, túlvilágra irányuló befejezetlen párbeszédek, karma, miegymás - és talán nem mertem felvállalni.

Györgyi nem hitt a halál utáni létben. Ilyenkor mindig megtántorodom. Nem vagyok én térítő. Szerintem a tudatalatti tisztában van vele, ha közeledik a halál. A halál az ember utolsó alkotása a Földön. Nevezhetjük a sors fintorának, de inkább talán stílszerű abgang az, hogy Dzsordzsi egy taxiban halt meg. Mindig kavart, ingázott, beszélt - egy volt az embereket, ideákat, kultúrákat (pletykákat) közvetítő nagyszájúak közül.

Nem sírok. "Csak" barátok voltunk, kollégák, és újabban: sorstársak. Mindazzal a szolidaritással, amit az utóbbi feltételez. Györgyi, csodálom a bátorságodat! Próbálok olyan bátor lenni, mint Te, azzal, hogy kimondtad, leírtad, gyerekek, kampec vagyok, nehezen megy az élet, ezzel együtt fogadjatok el. Jó, hogy te képes voltál erre. Talán egy nap én is. Egyelőre csak ennyi megy. Példaképem voltál, de nem akartam ennyi mindenben rád hasonlítani, mégis így alakult... Bocs, hogy sokáig nem értettelek. Sajnálom.

Kriston László

Kollégánk alapvetően személyes közlése mellett fontos elmondanunk, hogy bár egy lapunktól teljesen eltérő közeg reprezentánsaként volt ismert, Albert Györgyi a barátunk volt. Barátunk és alkalmi szerzőnk, ő hozta például a laphoz az első "igazi" sztárinterjút (1995-ben készítette Tom Hanksszel, az Apollo 13 című film bemutatójára). Szerettük, és tudtuk (tőle), hogy szeret minket. A halála sem választ el, csak figyelmeztet a hiányára.

A szerk.

Neked ajánljuk