Szolzsenyicin szabadsága - II. rész

  • Kiss Ilona
  • 2008. október 2.

Könyv

"...az akkori normák szerint nem tarthatom magam ártatlan áldozatnak. A letartóztatásom pillanatára valóban rendkívül lesújtó véleménnyel voltam Sztálinról. Az én időmben, 1945/46-ban viszonylag kevesen voltunk, akiket a gondolkodásmódjuk miatt tartóztattak le." Ebben a megjegyzésben nem csupán arra utal, hogy az akkori szovjet törvényeket szegi meg (azaz rendszerellenes szervezkedést folytat), hanem arra is, hogy a szabad választás elvét teszi saját élete alapjává. Ezen a ponton ugyanakkor megint egy látszólagos ellentmondás rejlik: hogyan érvényesítheti saját szabad döntéseit a börtönben, lágerben, kényszermunkán (a katorgán)? "A letartóztatást számomra enyhítette - válaszolja -, hogy a frontról vittek el; hogy 26 éves voltam; hogy rajtam kívül semmilyen, már kész munkám nem pusztult el (egyszerűen nem is volt ilyen); hogy valami érdekes, sőt izgalmas dolog kezdett történni velem; és valami homályos (de átütő erejű) előérzet, hogy épp e letartóztatás révén tudok majd hatni hazám sorsára".

A lágerélet hiteles krónikása

Hasonló döntési helyzetbe kerül 1950-ben, amikor saját elhatározásából még beljebb, még mélyebbre merül alá a "pokolban". 1947 márciusától olyan "speciális börtönmunkahelyeken" (saráska) tölti büntetését, ahol az elítélteknek tudományos kísérleteket, kutatómunkát kell végezniük. Szolzsenyicin három spec. börtönt jár meg (Ribinszk: repüléstudomány, Zagorszk: optikai kutatások, Marfino: hírközlés), 1949 őszére azonban úgy véli, a "saráska" kínálta lehetőségek kimerültek számára, elérte, amit akart, feloldódott benne a korábbi, íráskészségét blokkoló görcs, megtanult "fejben írni", megindulhat a pokol tornácáról a belső bugyrok felé. Ennek magyarázatára is számos "morális mítosz" született, a fő ok azonban az, hogy Szolzsenyicin nem kér többet a "matematikai katorgából", nem akar többé részt venni abban, hogy tovább erősítse a rendszert intellektuális rabszolgamunkája eredményeivel. A másik, praktikus ok az, hogy minden szellemi energiáját a "fejben írásra" akarja fordítani, márpedig ha a munkaidőben is alkotó-tudományos erőfeszítéseket kell tenni (mint ahogyan ezt a kilátásba helyezett kriptográfiai munka megkívánta volna), erre nem lett volna módja. Így kerül 1950. augusztus végén Észak-Kazahsztánba (Ekibasztuz), az újonnan létrehozott különleges, ötezer főt befogadó - kőszénfejtésre épített - lágerbe, ahol a SCS-232 számú elítélt lesz. Új életformát dolgoz ki maga számára: "néha, miközben a menetoszlopban haladtunk, s ordítottak a gépfegyveresek, olyan hevesen áradtak hozzám sorok és képek, mintha a menetoszlop fölött sodródtam volna a levegőben - csak minél gyorsabban eljutni az objektumba, hogy valahol egy sarokban lejegyezhessem. Az ilyen pillanatokban szabad voltam és boldog" - emlékezik vissza az új állapotra. A "fejben írás" időszakában kizárólag versformában alkot, mint mondja, a könnyebb megjegyezhetőség érdekében, s hogy a megjegyzendő versszakokat ne téveszsze el, egy katolikus rabtársától kapott, kenyérbélből gyúrt olvasóval jelezte a szakaszokat. "Gigantikus memóriája volt, csak az Út című poémája több mint kétszer olyan terjedelmű volt, mint az Anyegin" - emlékezik vissza másik rabtársa, s maga Szolzsenyicin is leírja, hogy havonta átismételte minden versét, de a végén a több mint tízezer sor újramondása már közel egy hetet vett igénybe. Az eredmény: "a lágerélet hiteles krónikása lettem".

Író vagy harcos?

"Ha nem kerültem volna börtönbe - írja Szolzsenyicin negyven évvel a háború vége után -, én is egy szovjet író lettem volna, de sohasem ismertem volna fel sem igazi feladataimat, sem az ország igazi helyzetét, nem kaptam volna olyan 'edzést', olyan különös képességeket a kemény kiálláshoz és a konspirációhoz, amelyeket épp a lágerélet és a börtön alakított ki bennem. Úgyhogy engem íróvá, olyanná, amilyennek most látnak, a láger és a börtön tett." Máshol: "Az orosz irodalomnak nem vagyok jobban részese és adósa, mint az orosz katorgának: ott nevelődtem, és ez mindörökre szól."

Mindig is vissza-visszatérő kérdése a Szolzsenyicin-vitáknak, hogy "kicsoda ő valójában" - író vagy valaki más. Nagy tisztelője, Kornyej Csukovszkij szerint "[Szolzsenyicint] nem érdekli az irodalom mint irodalom, csak az ellenséges erők elleni tiltakozás eszközét látja benne". Alekszandr Smeman, a vermonti emigrációban megismert pap ugyancsak úgy véli, Szolzsenyicinnél "a harc az egyetlen élettartalom": a Lenin Zürichben című írás szerinte "Szolzsenyicin belső leírása, maga Szolzsenyicin belülről... Ez a könyv az ikertestvér írása, egyfajta tragikus pátosszal készült. Lenin magánya és 'dühe' - Szolzsenyicin magánya és 'dühe'. Állandó perlekedés az ellenséggel. A mindennapi élet kiiktatása. Saját sorsának, ügyének való kiszolgáltatottság." Szolzsenyicin részben egyetért vele: "Sok közös vonásunk van [Leninnel]. Csak az elveink különbözőek. Fennhéjázó pillanataimban tényleg afféle anti-Leninnek érzem magam. Felrobbantom művét, hogy kő kövön ne maradjon. Csakhogy ehhez olyannak kell lenni, amilyen ő maga volt: a húr és a nyíl."

Az 1917-es forradalom Alekszandr Szolzsenyicin számára nemcsak történelmi vízválasztó és saját életének viszonyítási pontja: értelmezését életműve kulcsfontosságú feladatának tekinti; nem véletlen, hogy mindvégig a forradalom történetét feldolgozó Vörös kerék című regényfolyam megírását kezeli fő életfeladatának. A grandiózus epopeia alapgondolata 1936. november 18-án született (napra pontosan dokumentálta), s már rosztovi egyetemistaként kezdte gyűjteni az anyagot a legelső "csomóponthoz", az I. világháború történetéhez. Bár a munkát intenzíven csak 1963-tól kezdhette újra, minden gondolatát ehhez a küldetésként felfogott feladathoz mérte. "Két, egymástól független életet érzek magamban: a sajátomat, és azt, amit szintén megszerettem, és amibe beleéltem magam", azaz a XIX. század végétől a forradalomig és születéséig tartó periódust. Nagy terve az volt, hogy a két időt, az egyéni életidőt és a történelmi időt egy keretbe kapcsolja össze: "azért is olyan észbontóan nehéz ez számomra, mert most veszek birtokba egy nem létező műfajt. Általában minden irodalom (regény) célja az, hogy egy-két hőst végigvigyen bizonyos eseményeken. És erre minden szerzőnek van elegendő lelki tartaléka, ahogyan ez a normális életben működik. De honnan vegyek erőforrást 120-200 ember mozgatására? Ez túllép minden individuális élettapasztalat határán. Márpedig szeretném 'összekapcsolni az idők kapcsait'... A legvonzóbb irodalmi forma számomra - írja 1966-ban egy japán újságírónak - a cselekmény idejét és helyét pontosan megjelölő 'polifonikus regény' (főhős nélkül, ahol a legfontosabb szereplő mindig az, akit az adott fejezetben 'elér' az elbeszélés)." Húsz "csomópontban" akarja átfogni ezt a történetet, de még a terv születésének 50. jubileumi évében is azt kell konstatálnia, hogy csak négy "csomópont"-tal van készen, s dönt: megáll a történetben 1917 áprilisánál (végül is ez a négy Könyv jelent meg). Belátja: "itt az olvasói befogadóképesség határa (ha már túl is nem lépett rajta). Az ember nem a végtelenségre teremtetett. Nekem is könnyebb és örömtelibb látni a lezárást... Amikor ránézek a maradék 16 csomópont kimaradt kartotékjaira, az összes már összegyűjtött anyagra, az az érzésem, hogy nem teljesítettem életfeladatomat" - írja naplójában 1988. január 1-jén, hozzátéve: "Nemcsak az életidő szűkössége és a műfaj kudarca késztetett arra, hogy megálljak az 'Április'-nál, hanem önnönmagamban sem találom a jelenetek és fejezetek korábbi kiapadhatatlan forrását."

A "korábbi kiapadhatatlan forrás", ami a kazahsztáni lágerben "szabaddá és boldoggá" tette, az a meggyőződés volt, hogy az élettapasztalat által hitelesített igazság kimondásának szándéka és gesztusa (a megírás és megőrzés) önmagában véve elegendő számára; a mű sorsának másik oldala (ki, mikor, hogyan olvassa és fogadja be) nem rá tartozik. Mint az 1967-es, már idézett memoár (Fejjel a falnak) jelzi, Szolzsenyicin időközben nagyon pontosan megértette, milyen előnyei, de mekkora csapdái is vannak a korlátozatlan írói szabadságnak: "nem áll vele szemben semmi, csak az anyag, semmi sem lobog fölötte, csak az igazság. Van viszont (az illegalitásban alkotó író) helyzetében egy állandó hátrány is: az olvasó hiánya, különösen az irodalmilag kiművelt, igényes olvasó hiánya... az illegalitásban alkotó író egészen más kritériumok szerint választja ki olvasóit: a politikai megbízhatóság és a hallgatni tudás szerint. Márpedig ez a két tulajdonság ritkán találkozik finom irodalmi ízléssel." Ez a felismerés, valamint a hruscsovi olvadás korszakának kiemelkedő irodalmi folyóirata, a Novij Mir (Új Világ) körül kialakult Szolzsenyicin-kör - élén a főszerkesztővel, Tvardovszkijjal - indítja arra, hogy az olvasót (is) bekalkulálja írásaiba: "amikor az illegalitásból előjöttem, és megkönnyítettem műveimet a külső világ számára, megszabadítva mindattól, ami honfitársaim számára az első időkben teljesen elfogadhatatlan volt, meglepve vettem észre, hogy az élek tompításával a mű csak nyer, sőt hatása erősödik. (...) Abbéli meggyőződésemben, hogy az alkotás lényege az igazság és az élettapasztalat, nem tulajdonítottam kellő jelentőséget annak, hogy a forma avulékony, hogy a XX. századi ízlés változik, s a szerző ezt nem hagyhatja figyelmen kívül."

A korlátlan írói szabadság eme pozitív, olvasói nézőpont által történő korlátozása háttérbe szorította az eredeti szándékot, azaz hogy az életmű további elemei bonyolult "fogaskerekekkel" kapcsolódjanak a lassan haladó Vörös kerék szerkezetéhez. Így készült el 1955 és 1968 között az önérvényű, nagy Szolzsenyicin-művek sorozata: A pokol tornácán (1955-68), Ivan Gyenyiszovics egy napja (1959), Gulag-szigetcsoport (1958-67), Rákosztály (1963- 1967). Ami valójában a forma jogának elismerése, azt maga az író "könnyítésnek" nevezi: 1961-ben, amikor az Ivan Gyenyiszovicsot először akarja szerkesztők és közönség elé vinni, öntudatlanul eleve "könnyített" változatot készít az 1959-ben egyetlen lélegzetre, 45 nap alatt papírra vetett alkotásból, kihúzva belőle minden éles megfogalmazást és az elbeszélés menetét terhelő mellékszálakat. "Micsoda örömteli, felszabadult állapot volt" - írja Szolzsenyicin azt a pillanatot jellemezve, amikor először a nyilvánosság elé lépett művével.

A nyilvánosság előtt

Ennek a pillanatát tudatosan választja meg: az 50-es évek végére egyre inkább az az érzés erősödik benne, hogy hiába a XX. kongresszus, hiába az olvadás, közben a felejtéspolitika kerül fölénybe, és az adagoláspolitika. Amikor az Ivan Gyenyiszovics... Hruscsov elé kerül, a főtitkár attól tart, hogy akkor majd most jönnek az újabb Ivan Gyenyiszovicsok. A Novij Mir főszerkesztője így érvel: Szolzsenyicin műve azért is jó, mert épp ezzel lehet eldugaszolni a további lágerirodalom csatornáját - olyan remekmű, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni. Ez azonban csak egy ritka, kivételes, jószerivel egyedi pillanat. Még néhány novella megjelenik folyóiratban, de kötetben már nem, A pokol tornácán című regény nyilvánosságnak szánt verzióját a KGB elkobozza, és zárt kiadványként terjeszti irodalmi csinovnyikok és pártvezetők között. A Rákosztály körüli kampánypolitika még több szálon fut: a KGB - több mint egyéves "se tiltás, se engedélyezés" állapot után - Nyugatra juttatja publikálásra a kéziratot, hogy ezzel tegye lehetetlenné a hazai megjelenést, majd amikor a Novij Mir mégis nyomdába küldheti, az utolsó pillanatban, 1967. december végén leállítják publikálását.

Ekkor határozza el Szolzsenyicin, hogy - mint föntebb idéztük -, "megrántja" a nyakára vetett hurkot: a nyilvánossághoz fordul. Legelőször a szovjet írói nyilvánosságot akarja szembesíteni saját szabadságjogaival. Megírja nevezetes nyílt levelét a cenzúráról a Szovjet Irószövetség kongresszusához (1967. május 16.), amelyben a kelet-európai emberijog-védő mozgalom egyik fő alapelvét és gyakorlati kiindulópontját fejti ki: "Az alkotmányban nem rögzített és ezért törvénytelen, nyilvánosan sehol meg nem nevezett cenzúra a ködösített 'Irodalmi Főhatóság' néven rátelepszik egész szépirodalmunkra, és irodalmilag analfabéta emberek önkényét gyakorolja az írók felett" - és javasolja a kongresszusnak, hogy követelje mindenféle nyílt és burkolt cenzúra és a kiadók engedélyeztetési kötelességének eltörlését, valamint az írószövetség tagjainak védelmét a rágalmakkal és igazságtalan üldöztetésekkel szemben. Válasz nincs, csak kizárás az írószövetségből.

1973. szeptember 5-én írja és 1974 januárjában teszi közzé a Szamizdatban a Levél a Szovjetunió vezéreihez című manifesztumot. Úgy címezi nekik "egy honfitárs kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett... gyakorlati javaslatait a nemzeti katasztrófa elkerülésére" (többpárti parlament, igazi választás, ideológiai pluralizmus stb.), mintha azok valóban "felelős vezetők" lennének. Zárójelbe teszi azt is, hogy nincs reménye a meghallgattatásra - a megszólítottakkal való szóba elegyedés igénye és vágya azonban szerves része az írói pozíciójának, ami óriási különbség lesz az 1990. utáni manifesztumokhoz képest.

A szovjet vezetés körében azonban csak arról folyik a vita, hogy mit kezdjenek Szolzsenyicinnel: száműzetés, börtön vagy balesetnek álcázott likvidálás. Az SZKP KB csak 1967 folyamán kétszer tűzi napirendre a Szolzsenyicin-kérdést. Andropov a kiutasítás mellett van: "Ott [Nyugaton] ő olyan, mint féreg az almában, de alma nélkül semmit sem ér, semmivé válik." Végül 1974. február 12-én felesége lakásán, Moszkva belvárosában tartóztatják le és a Lefortovo börtönbe viszik, majd másnap repülőgépen Frankfurtba deportálják. Willy Brandt német kancellár politikai menedékjogot ad számára, Heinrich Böll fogadja, néhány nap múlva Zürichbe távozik, s megkezdődik éppen 20 éven át tartó kényszerű emigrációja. Ez a szovjethatalom válasza arra, hogy 1973. december 28-án megjelenik Párizsban oroszul a Gulag.

Az utolsó körben

"A Gulag legyen az Oroszországba való visszatérés feltétele" - határozza el Szolzsenyicin és felesége 1988-ban, amikor a Novij Mir akkori főszerkesztője, Szergej Zaligin táviratban kéri az írót, járuljon hozzá a Rákosztály és A pokol tornácán szovjetunióbeli publikálásához. A kérés a glasznoszty-korszak adagoláspolitikája jegyében hangzik el, a nyilvánosságpropaganda harmadik évében: Szolzsenyicin addig nem fért bele az engedélyezhetőség határaiba. És most is csak a Gulag nélkül férne bele. Szolzsenyicin azonban kategorikus: a Gulag nélkül nincs sem irodalmi, sem személyes visszatérés Oroszországba. "A Gulag volt a kiutasítás oka, titkos olvasása miatt embereket ültettek börtönbe; legyen ez a gorbacsovi glasznoszty próbaköve: valóban akarja-e a változásokat az a rendszer, amelyik nem fogadta el Szolzsenyicint, és próbálta elszigetelni tőle a lakosságát, vagy pedig csupán kozmetikázni akarja magát?" A Novij Mir szerkesztősége a Gulag mellé áll, de Gorbacsov megretten: a rendszerkritika túlságosan messzire ment, vissza kell fogni; Szolzsenyicin továbbra sem engedélyezhető, el is kobozzák könyveit a határon, a vámvizsgálatoknál. Az utolsó főtitkár végül mégis enged, és ezután már a Szovjet Írószövetség is kiadja az engedélyt (Szolzsenyicin kérdi csak meg: miért is van még mindig az írószövetségnek joga engedélyezgetni?): 1989 augusztusában megkezdődik a Gulag publikálása a Novij Mirben. Rá egy évre Állami Díjat kapna a műért, de nem fogadja el.

Az irodalmi visszatérés után pontosan öt év telik el, amíg Szolzsenyicin személyesen, családjával együtt visszaköltözik Oroszországba, s megkezdődik életének utolsó, közel másfél évtizedes periódusa. Az 1994. nyári visszatérés előtti utolsó írás, Az "orosz kérdés" a XX. század végén - ugyanúgy, mint az 1990-ben közreadott Hogyan rendezzük be Oroszországot? című pamflet - látszólag ugyanazokat a kérdéseket teszi fel "a jelenlegi szörnyű bajból" kivezető lehetséges és helyes utakról, amelyeket 30 éve, a Szovjetunió vezéreihez címzett levelében feltett. Aktuális "friss témákkal" kiegészítve ugyanezeket duplikálja a Naponta egy perc című televíziós sorozatban 1995-ben (a köztévé a 13. epizód után bejelentés nélkül beszüntette az adást). Az összeomló Oroszország - ezt a címet viseli a 2000-es évek elején írott, akkori szándéka szerint utolsó könyv erről a témáról: "nem remélem, hogy elgondolásaim a közeljövőben segítenek kijutni életünk kóros-szétfolyó halmazállapotából. Csak azért írom ezt a könyvet, hogy mint Oroszország végtelenül kegyetlen századának tanúja és szenvedője megörökítsem, amit láttunk, látunk és átélünk. Természetesen távolról sem az egyedüli vagyok, aki mindezt tudja és végiggondolja... De valakinek erőt kell gyűjtenie, az élet viharain átjutva, egybefüggően is ki kell mondania mindent."

A kérdések, témák és javaslatok látszólag ugyanazok, az 1960-70-es évekbeli művek és az utolsó másfél-két évtized retorikus szövegfolyama azonban egy nagyon lényeges ponton különbözik, nevezetesen az írói beszédmód megválasztásában. A Gulagban - mint az előszó tanúsítja - az izgatja: el tud-e juttatni valamit mindabból a tapasztalatból és azokból a történetekből, amik szellemi birtokába jutott. Tudja, hogy csak rajta múlik: megkapják-e, megértik-e mondandóját. Nemcsak a kimondás és megörökítés fontos számára, hanem most főként arra van gondja, hogy a szava eljusson ahhoz, akihez kell. A meghallás fontos számára mindkét irányban: hogy ő meghallja mások történeteit, és őt meghallják mások. Azoknak beszél, akiknek nem volt módjuk vagy életidejük az emlékezésre, s azok ellenében, akik "nem akarnak emlékezni": a felejtéspolitika híveivel és hirdetőivel szemben. Ez a beszédmód a saját történelméről mint személyes történetről beszélgetni akaró, hallani, megértetni akaró Szolzsenyiciné. A másik beszédmód a történelmi célt és küldetést kinyilatkoztatni akaró Szolzsenyicin szava. Szabadsága neki azt is jelenti, hogy bármelyiket választhatja.

A cikk első részét múlt heti számunkban közöltük. Az életrajzi adatok és a kép forrása: Ljudmila Szaraszkina: Alekszandr Szolzsenyicin című, Moszkvában 2008-ban megjelent kötete. A felhasználás engedélyezéséért ezúton is köszönetet mondunk.

Neked ajánljuk