Könyv

Fél nap alatt végig lehet nézni Huszárik Zoltán (1931–1981) összes filmjét, de egy perc is elég bármelyikből, hogy megállapítsuk, előzménye alig, folytatása pedig egyáltalán nincs a rövidke életműnek. Persze attól még tolonghatnának a tanítványok, hogy munkássága húsz éve alatt csak két nagyjátékfilmet és néhány rövidfilmet forgatott, ám ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy műveivel kapcsolatban a „filmköltészet” szót használják a leggyakrabban, mindjárt érthetőbb az utódok hiánya; ilyet nem lehet tanulni, ez nem szakmai kérdés.

Első regényében Veres Attila alternatív Magyarországot épített. A tavaly megjelent Odakint sötétebb alaphelyzete szerint valamikor a nyolcvanas években különös, egyszerre tehén- és polipszerű lények bukkantak fel egyik megyénkben, hogy aztán természetfeletti képességeikkel és delejező kipárolgásukkal alapjaiban formálják át a magyar gazdaságot, politikát, kultúrát, és végül átváltoztassák magukat az embereket is.

Nincs ennél triviálisabb történet. Tizenkét év házasság után a férfi szerelmes lesz. Úgy érzi, saját magáról mondana le, ha a család kedvéért elszalasztaná az új élet lehetőségét. Elvégre az ember nem fojthatja el büntetlenül az ösztöneit.

Tandori Dezső az 1970-es, 1980-as évek fordulóján rendszeresen küldött verset, prózát, tanulmányt a Kortárs folyóiratnak, ahol akkor én olvasószerkesztőként dolgoztam. Kevés olyan klasszikusan tökéletes gépiratot láttunk, mint a Tandorié.

Tandori Dezső, a kortárs magyar irodalom élő legendája december 8-án ünnepli 80. születésnapját. Ebből az alkalomból kérdeztünk meg öt neves költőt – Karafiáth Orsolyát, Ladik Katalint, Parti Nagy Lajost, Simon Mártont és Szálinger Balázst – a Tandori-jelenséghez és -életműhöz fűződő viszonyáról.

Nem éri be az ideiglenes főigazgatói poszttal, komolyabbak az ambíciói.

Hol húzódik meg a határ a szerzői életrajz és az életmű között?