| Ferencz Győző [A,D,D,E,I,N,O,Ő,R,S,T,Z]-anagrammák T. D. ronda őszei
Ordas időn ezt add, őszi tenor, teraszod, nőid.
Erosz nőit add, a zord esti nőd, szőreit add, no, no, szard ide őt.
Riasztod-e nőd? Sztorid-e a nőd? Siratod, ez nőd? Node rizst ő ad.
Ő ad, zord isten, zord dantei ős, dr., ősi tanod ez, s őrized tanod, erőd zsinatod.
Szirted odanő az időd se ront T.D. ronda őszei? Ó, strandidő ez! |
Ferencz Győző verse a magyar irodalom egyik legszebb példája annak, amikor költő köszönt költőt, ott a helye, mondjuk, a „Toldi írójához elküldöm lelkemet” mellett. Régebben, akár még nyolcvan-száz éve is a pályakezdés jubileumai voltak azok a kitüntetett pillanatok, amikor a költőt kollégái, barátai és a művében járatosak szélesebb közönség előtt ünnepelték. A születésnap a szűk család eseménye volt: a dinasztia és a barátok inkább a névnapokon gyűltek össze. Annak divatja, hogy nyilvánosan üljük meg a jelentős művészek kerek évfordulóit, talán a rendszerváltással jött el, igaz, köszöntő versek azelőtt is születtek.
Ferencz válogatott és új verseinek Ma reggel eltűnt a világ címmel idén megjelent kötetében több verses köszöntő is van, Tandorihoz szólóból mindjárt kettő is. A fenti 1998-ban, a címzett hatvanadik, a másik a hetvenötödik születésnapja alkalmából íródott, 2013-ban. Ez utóbbinak már a címe is nagyon tandoris: )( – 75 – )(. Ez olyan, mintha a záró és nyitó zárójelek egymáshoz tartoznának, és valami ábrát adnának ki, fák, vázák, oszlopok (homokórák, lerágott almacsutkák stb.) vázlatos rajzát, illetve az egész talán még szárnyakat is felidéz. A versből aztán kiderül: hídról és hídpillérekről van szó – az ünnepelt, mint műveiből jól tudható, a Lánchídnál lakik –, miközben nyilvánvalóan utal Tandori híres versére, egyikére azoknak, amelyeknek a címe hosszabb, mint maga a szöveg. Ez a Halottas urna két füle e. e. cummings magángyűjteményéből, a vers pedig nem más, mint egy záró és nyitó zárójel, egymás alá írva. Mint két ellentétes irányú archaikus mosoly, a telő és a fogyó hold, egy nyitott és egy lecsukott szem vagy egyetlen, betű nélküli kancsal rím.
A Tandori hetvenötödik születésnapjára írt 2013-as vers utolsó szakasza így hangzik: „Kezedben sportszatyor, / a válladon madár, / így mész, s ha megbillensz, se venni észre. / Csak egyensúlyozol! / Csak mutatvány-elem! / Ha már –! Ha már –! De már / túlléptél léteden, / túloldalra sem érve.” Nagyon sűrű szöveg, bár anélkül is teljes a hatása, hogy a következőket (és ki tudja, még mit) mind tudnánk: a madár utal Szpéróékra, Tandori veréb lakótársaira és Nemes Nagy Ágnes – ő volt Tandori gimnáziumi magyartanára – versére is („Egy madár ül a vállamon, / Ki együtt született velem”), illetve ennek Ferencz Győzőtől származó átiratára („A hátamra tapad egy pióca, / Roppant előnyös a poziciója”). A megbillenés ismét a Nemes Nagy-vers végét idézi fel („Ha elröpülne egy napon, / Most már eldőlnék nélküle”), de nemcsak azt, hanem Tandorinak A közelítő ősz című Ferencz Győző-versre írt válaszát is: „»Levelekre napokig nem feleltem.« / Egy gesztenyefánál a Duna-parton / ily levél-formák mellé tenyereltem, / s még jobban is jártam, hogy nem a tarkóm / vertem be, éppen csak pofára estem”.
És már itt is az ősz, sőt, őszök: a fent olvasható vers alcíme szerint: T. D. ronda őszei. A szavakkal, betűkkel való, akár teljesen link játék alighanem mindig is része volt a költők mindennapjainak, Garaczi László Nincs alvás! című kötetének hátsó borítója például tele van a szerző nevéből készült darabokkal. De igazi verset írni anagrammákból? Ráadásul köszöntőt? Ez alighanem soha meg nem ismételhető bravúr.
A cím, az ábécérendbe sorolt betűkkel rögtön felidézi az ünnepelt nem is szó-, hanem betű-, sőt írásjegyjátékait, de ha Tandori nevét itt, ebben a betűtésztában mégsem ismernénk fel, az alcímben olvasható monogram már egyértelműen eligazít. „Ordas időn”: a tizenkilencedik század zengzetes modorában kezdődik a vers, a második sorban pedig ott az alkalomhoz illően emelkedett, de kicsit homályos értelmű megszólítás is: „őszi tenor”. Majd – a szituáció szellemes kifordításaként – kiderül, hogy az ünneplő nem ad (ajándékot, méltató szavakat), hanem kér valamit az ünnepelttől. Furcsa: teraszait, nőit – mindenesetre valami ünnepit, valami eseményszerűt.
A következő szakaszban a költészet egyik klasszikus témája, Erósz jelenik meg, a nyers testi szerelem formájában, szőröstül-bőröstül. Ha az olvasó eddig nem fogott volna gyanút, itt egy kicsit megütközhet. (Ha pedig még a negyedik sorban sem érti a tréfát, akkor magára vessen!)
A harmadik versszak ezek után egyszerre él az ismétlés és a variáció költői eszközével, és az aktivizáló, az anekdotikus és az elégikus (vagy tragikus) költészet alfajainak felidézése után az idillien táplálékot nyújtónak vágyott nő képével zárul – az említett rizs talán a József Attila-i „Sül a hús, enyhítse étvágyad” kései garnírungja.
A negyedik versszak ugyanakkor váratlanul visszavonja a tápláló nő képzetét, a rizsadás gesztusát egy közelebbről meg nem határozott isteni személyhez kötve. Dante neve az egyetemes emberi művészetet, a doktori cím és „tan” említése a tudományt idézi fel, a zsinat pedig nyilván a „zord isten”-be vetett hitre vonatkozik.
Nem lehet nem észrevenni az egész szakaszt átjáró Ady-hatást. Az utolsó versszak mintha ezt folytatná a szirttel, amely talán Ady „Észak-fok”-ának zord rokona, amiként az „időd se ront” bizonyára Horatius- és Berzsenyi-utalásként („állja a végtelen / évek hosszu sorát s a rohanó időt”, illetve: „Épít s ront az idő, lelke ezer csudát / Szül s ismét repülő szárnyaival ragad”) konkretizálódik az olvasók értelmezői horizontján.
Az utolsó előtti sor aztán, finom váltással, az időt az időjárás mozzanatával egészíti ki, illetve az ünnepelt életkorára tett utalásként az őszikékre tett igénybejelentésnek is értelmezhető. Csakhogy a sorvégi kérdőjel rögtön vissza is vonja ezt az egészet, hogy az utolsó sor a nyár révén nemcsak a strandolás, hanem – implicit módon – a dús aratás képzetét is játékba hozza.
Ehhez, a vers szellemében kívánva boldog születésnapot, már talán csak annyit lehet hozzátenni: „angol ebéd: sült toposz”.
