A feleség őrjöng, magyarázatot követel és bűntudatot kelt. Hiszen a férfi önzése nemcsak az ő életét borítja fel, hanem a gyerekeik sorsát is végzetesen más irányba tereli. A Hurokban – némi képzavarral – az a csavar, hogy fő témája nem az elválás, hanem a visszatérés. Egyesek szerint Starnone könyve ott kezdődik, ahol Elena Ferrante Amikor elhagytak című regénye végződik. Kell ennél jobb táptalaj egy szaftos kis irodalmi konteóhoz?
Starnone tucatnyi regényt jegyez a ’80-as évek óta, de az olaszul olvasni nem tudók számára a neve eddig csak abban a kontextusban merült fel, hogy ő lehet az Elena Ferrante írói álnév mögött rejtőzködő valóságos személy. 2016-ban aztán egy oknyomozó újságíró – a Ferrante-regényeket publikáló kiadó pénzforgalmát követve – azzal a szenzációs hírrel állt elő, hogy megtalálta az igazi Elena Ferrantét, aki nem más, mint a műfordítóként ismert Anita Raja. Mellesleg Domenico Starnone felesége.
A dolgot akár bulvárhírnek is elkönyvelhetnénk, ha nem lenne annyira szimptomatikus. Ferrante több mint 25 éve őrzi gondosan inkognitóját, de néhány interjúfelkérésnek mégis engedett. Ilyenkor rendre elmondta, milyen nehéz volt meggyőznie magát arról, hogy a női narratívának igenis van létjogosultsága, hogy a női hősöknek nem kell a férfiak által írt, klasszikussá vált hősökhöz idomulniuk. Ferrante akrobatikus formai mutatványok nélkül elmesélt hétköznapi történeteit a kíméletlen önreflexió robbantja fel. A szembenézés, a megfelelni nem akarás magától értetődő merészsége. Ferrante nem tanít, nem leplez le és nem provokál, csak megmutatja, hogy az életünk igazsága, mélysége vagy tartalma azon múlik, hogy milyen narrációt választunk.
Az ő narratívájához a hírnévről való lemondás is hozzátartozik. Ferrante nem akarja árucikké degradálni a saját személyét, azt állítja, a könyveknek a megjelenésük után nincs szükségük a szerzőjükre, mint ahogy az olvasóknak sincs szükségük a szerzőre ahhoz, hogy rátaláljanak a nekik szóló könyvekre. Csakhogy: „Ha (egy könyvben) nincs fotó a női szerzőről, akkor a játéknak vége: világos, hogy ebben az esetben férfival vagy az írásművészetért rajongó férfias férfiak egész csapatával állunk szemben” – mondja egy interjúban. A női álnév mögött sokan – még a nők többsége is, állítja Ferrante – férfit akarnak látni, mert a komoly irodalom még mindig férfiterep, a nők által írt, nőknek szóló, női problémákat tematizáló könyvek meg szükségképpen periferikusak.
Ezek után már annak is örülhetünk, ha néhányan azt feltételezik, Ferrante világhírű regényeit valójában ketten írták: a németből fordító Anita Raja és férje, Starnone. A Park Könyvkiadó és a fordító, Barna Imre jóvoltából most végre magyarul is megjelent egy Starnone-regény, úgyhogy mi is eljátszadozhattunk a gondolattal, vajon lehetséges-e, hogy a Hurok szerzője áll a világhírű Ferrante-könyvek mögött. Ha engem kérdeznek, a válasz: nem. Vagy legalábbis kevéssé valószínű.
Starnone nem túl terjedelmes regénye három könyvből áll, három szemszögből villantja fel ugyanazt: egy házasság kudarcának keserű krónikáját. A frissen elhagyott Vanda számonkérő leveleit olvasva arra számítottam, hogy a következő részből majd megtudom, hogyan is nézett ki mindez Aldo, a férj szempontjából, de a Hurok nem arra használja a perspektívaváltásokat, hogy az emlékezet viszonylagosságára, szubjektivitására világítson rá. Inkább csak jeleneteket látunk egy házasságból, amely már réges-rég véget ért, csak egyik fél sem merte kitenni rá a The End feliratot.
A Hurok vázlatosnak, már-már allegorikusnak tűnik a Ferrante-regények minden apró rezdülést életszagúan ábrázoló, vibráló világához képest. Férj, feleség, szerető, gyerekek egy szokványos képlet tényezői és együtthatói, pszichológiai mozgatórugóikra nem a viselkedésükből vagy a szokásaikból következtethetünk, hanem egész egyszerűen a szánkba rágják, hogy mi a helyzet velük. Hogy a Hurok – szemben a házasság intézményével – mégsem totális kudarc, az főképp a regény lezárásának köszönhető. A harmadik részben Starnone végre meglep, és rendesen gyomorszájon vág minket.
Ha van közös pont Ferrante és Starnone között, akkor az a társadalmi konstrukciók lebontása. Nemcsak a nemi szerepeké, de a házasságé, a szerelemé, a szülő-gyerek kapcsolaté is. A konvenciók nem működnek, de senki sem mutatta meg, hogyan boldoguljunk nélkülük. „A sok-sok évvel ezelőtti válság mindkettőnket megtanított rá – mondja Aldo –, hogy az együttélésünk érdekében annál sokkal kevesebbet szabad csak elmondanunk egymásnak, mint amit elhallgattunk. Bevált.” Aldo nyilván ezzel az élethazugsággal száll a sírba, de aki elolvassa a Hurok harmadik könyvét, az tudni fogja, hogy az elhallgatás nem megoldás, hanem méreg.
Fordította: Barna Imre. Park Könyvkiadó, 2018, 204 oldal, 2950 Ft
