Magyar Narancs: Nemrég jelent meg a Jaffa Kiadónál Kosztolányi Ádám Keserű nevetés című, összegyűjtött írásokat tartalmazó könyve. A szerzőről eddig legfeljebb azt lehetett tudni, hogy a nagy Kosztolányi kisfia volt. Te hogy jutottál el hozzá?
Bíró-Balogh Tamás: Természetesen úgy, hogy ő volt a nagy Kosztolányi kisfia. A 2000-es évek elején pedig lett egy kis kultusz nemcsak az apa, hanem a családja körül is: újra kiadták felesége könyveit, illetve Borgos Anna sajtó alá rendezte addig kiadatlan írásait is, aztán 2004-ben megjelent Bogdán József A Kosztolányi család közelében című dokumentum- és verseskötete, amelyről kritikát írtam Faragó Kornélia fölkérésére a Hídba. Akkor írtam le először, hogy ha megnőtt az érdeklődés Ádám alakja iránt, akkor nézzük már meg az ő életművét is.
| ||
Persze ehhez először össze kellett gyűjteni ezt a bizonyos életművet. Az idén lett belőle könyv. Már kaptam olyan olvasói visszajelzést, hogy a kötet elérte elsődleges célját: kiemeli Kosztolányi Ádámot a legendák és irodalmi pletykák köréből. Ha már csak ez megtörténik, akkor nem volt hiába. A többit meg, hogy milyen filozófus volt, jók-e vagy rosszak a pszichológiai tanulmányai, politikai cikkíróként jó tolla volt-e, illetve hogy pontosan milyen betegségben szenvedett, majd megmondják-megírják azok, akiknek ez a szakterületük. Legalábbis remélem.
MN: A Fény derül József Attila titkaira címmel az Indexen október végén megjelent cikked a Kosztolányi-könyvben felbukkanó számos irodalmár közül épp a József Attilára vonatkozó visszaemlékezést elemzi. Miért pont ezt a szöveget emelted ki a kötetből?
BBT: Gyakorlatilag a kötet összes írása újdonság, mégis a nem szakbarbár olvasók számára talán József Attila neve és alakja lehet a legismerősebb. Kosztolányi Ádám 1966-ban írta meg közvetlen emlékeit József Attiláról, amelyek akkor meg is jelentek – cenzúrázva. Irodalomtörténészként számomra külön érdekesek a szövegeltérések, a szerző általi módosítások, vagy éppen – mint itt – egy külső kéz beleavatkozásai. Ádám visszaemlékezése ismert volt, engem most leginkább a kihagyott részek foglalkoztattak. És úgy gondoltam, hogy talán az olvasókat is, hiszen olyan nevek szerepelnek ebben a történetben, mint Kosztolányi (Ádám), József Attila, és egy olyan fogalom, mint a cenzúra. Természetesen nem derül fény József Attila titkaira, arra derül fény, hogyan működött az irodalomtörténet politikai cenzúrája.
MN: A cikk Facebook-kommentjei között meglehetősen sok volt a felháborodott olvasói vélemény. Tud-e egy ilyen memoár változtatni egy-egy megmerevedett szerzői profilon, és kell-e, hogy ezeket a profilokat néha más fénytörésben is lássuk?
BBT: Láttam a hozzászólásokat, ugyanakkor azt is, hogy sokan nem jutottak túl a címnél, amit viszont nem én adtam az írásnak. Azon meglepődtem, hogy többen kapásból a kulturkampf részévé tették, hogy két hete Adyt kezdték ki, most meg József Attilát, és ezzel rögtön egy szintre kerültem a Magyar Idők cikkírójával. Nyilván semmi jelentőségük nincs ezeknek a hőzöngő kommenteknek, hiszti az egész, és ha csak belenéztek volna a cikkbe, rájönnek, hogy pont az ellenkezőjéről van szó, mint amit gondolnak: nem József Attila kiírása az irodalomtörténetből, hanem még jobban beleírása.
| ||
Azt pedig nem hiszem, hogy egy ilyen cikk meg tudná változtatni a költőről kialakult képet. Mint ahogy pár éve Kölcseyről sem változott meg egy Facebook-poszt miatt. Kosztolányi Ádám emlékei is csak adalékok egy már ismert képhez. De van ellenpélda is: mondjuk, amit Vajda Jánosné írt a férjéről, az eléggé alakíthatja a Vajda-életrajzot. Vagy ott van Kosztolányiné könyve is, ami pedig éppen nem változtat, hanem inkább ráerősít sok új, de sok megkérdőjelezhető infóval. Az egyik memoár támadó, a másik apologetikus jellegű.
MN: A legtöbb kommentelő azt nehezményezte, hogy lerombolod (valamiért elsősorban te, aki kiadod, és nem is annyira maga Kosztolányi Ádám, aki megírta) a nagy költő szobrát azzal, hogy megemlíted, nem is olyan biztos, hogy nyomorgott. Csak a nyomorgó József Attila a jó József Attila?
BBT: Lehet még egyet csavarni a soron, mert én csak közöltem azt, amit Kosztolányi Ádám írt arról, hogy Szegő Juci mit mondott neki arról, hogy miket beszél József Attila. József Attila anyagi helyzete megint csak összetett kérdés. Lengyel András kutatásaira utalva: tudjuk, hogy amikor a költő a doktori disszertációját írta – mert olyat is írt –, akkor tényleg nyomorgott, és volt, hogy egy utcai padon aludt. Több ilyen időszak volt az életében. A kutatás viszont már azt is tisztázta régen, hogy amikor a Szép Szó szerkesztője volt, már nem voltak anyagi gondjai. A köztudatba berögzült nyomorgó költő képért egyébként ő a „felelős”, és éppen az idézett vers miatt: a Születésnapomra olyan ikonikus, sőt kultikus darab, amelyet – mint a Himnuszt, a Szózatot vagy a Nemzeti dalt – mindenkinek kötelező megtanulni, és a legtöbben úgy olvassák, mint dokumentumot, mint önéletrajzot. Meg is adja erre a lehetőséget – de hát mégiscsak egy versről beszélünk, és nem egy könyvelői kimutatásról.
| ||
Hasonló a helyzet Horger Antallal, akit a legtöbben szintén csak ebből a versből ismernek – és utálnak. Persze az irodalomtörténészek már rég feltárták azt is, hogy az az eset sem olyan egyszerűen történt, mint József Attila leírja. A „havi kétszáz sose telt” nyomorához hozzátartozik, hogy éppen a vers előtti évben mutatták be a nagyon népszerű Havi 200 fix című filmet, amelynek a ma is ismert, Páger Antal énekelte betétdala így kezdődik: „Havi 200 pengő fixszel, / ma egy ember könnyen viccel.”
S valóban, a 200 pengős fizetés még akkoriban is kimondottan jónak számított. Ezt az első két sort szintén mindenki kívülről tudja, mint József Attila versét. A két „kétszáz” pedig – bár éppen ellentétes előjelűek – erősíti egymást, és gyakori félreértelmezések szülője. Amikor tehát azt írja, hogy nem telt ennyi, akkor nem azt mondja, hogy mindig nyomorgott, hanem hogy sose volt még átlagon felüli jó fizetése. De persze természetesen nem lehet azt állítani, hogy hazudott. Ő verset írt. A „kétszáz” helyére pedig nem lehet egyszerűen beírni, hogy „háromszáz”, mert még csak nem is annyi szótagból áll.
MN: Kosztolányi Ádám József Attilának nemcsak a társadalmi státusát állítja be kissé másként, de a politikai nézőpontjáról is érdekes adalékokat tesz közzé. Ráadásul József Attila az, akire a 20. század irodalmából talán a legerősebb máz került fel: az alulról jövő, munkásmozgalmi, neurotikus, szuicid költő. A Kosztolányiéhoz hasonló visszaemlékezések meg tudják kapargatni ezt a régi mázat? És nem lenne érdemes ennek akár szisztematikusabban – mondjuk, egy új József Attila-monográfiával – nekimenni?
BBT: Azt kell mondjam, Kosztolányi Ádám visszaemlékezéseinél sokkal inkább közfelháborodást kellett volna kiváltania Lengyel András két tanulmányának a „…gondja kél a gondolatban” című kötetéből, ami József Attila 1933-as, nagyon rövid ideig tartó szélsőjobboldali „kisiklásáról” szól. József Attila elég összetett ember volt, ez is belefért. De a két tanulmány összesen 60 oldal, azt pedig nem lehet elvárni már egy egyetemistától sem, hogy ennyit elolvasson. Egy visszaemlékezés megítélése mindig problematikus – erről korábban már volt szó. Csak adatokra és dokumentumokra építve lehet, illetve lehetne elvileg valakiről beszélni. De ma már ez sem követelmény. Viszont úgy tudom, hogy készül az új József Attila-életrajz: Tverdota György írja, aki ma József Attila munkásságának és életrajzának egyik legjobb ismerője. Ha ő nem írja meg most ezt a munkát, akkor nagyon sokat, óvatos becslés szerint is legalább évtizedeket kell várni arra, hogy Szabolcsi Miklós korábbi nagymonográfiáját egy újabbal váltsa fel az irodalomtörténet-írás.
MN: Korábban szerkesztetted és kiadtad Radnóti Miklós levelezését és összegyűjtött dedikációit is. Mintha különös jelentőséget tulajdonítanál ezeknek a személyes szövegeknek. Mire jók ezek a szövegek nekünk, mai olvasóknak?
BBT: 2016-ban megjelent egy tanulmánykötetem, Az irodalom személyessége a címe, abban csak erről van szó: dedikációkról, levelekről, kéziratokról, alkalmi versekről. Ott a bevezető tanulmányban elmondok ezt-azt arról, hogy szerintem miért is fontosak a dokumentumok, és mit tudunk meg általuk, amit semmi más forrásból nem tudhatnánk. A dedikációkból például az író irodalmi kapcsolathálózata rajzolódik ki: az, hogy neki kik a fontosak, illetve az, hogy ő kiknek fontos annyira, hogy ajánlást kapjon tőlük.
| ||
Az írói levél valahol az életrajzi dokumentum és a szépirodalmi alkotás között helyezkedik el, és sokban rokon műfaj egyrészt a dedikációval, másrészt a naplóval. Apró tények ezek, de ha sok ilyenünk van, azzal már lehet valamit kezdeni. Például lehet írni egy monográfiát. De hogy mást ne mondjak: egyetlen kritikai kiadás sem képzelhető el dokumentumok nélkül. Tudom, hogy sokan vannak a szakmabeliek között is, akik nem olvasnak kritikai kiadást, de hát ez az ő bajuk. A mai olvasók pedig – legalábbis nekem azt szokták mondani – sokkal közelebb érzik magukat az egykor volt íróhoz a személyes dokumentumok által. És kell is ez a kis önáltatás, egy egészséges mértékű kultusz mindenképp az irodalom és az irodalomtörténet javára válik.
MN: Nagy tendenciának tűnik ma a személyesség visszatöltése az irodalomba, egyfelől ott vannak az autobiografikus regények, Knausgård könyvei, mondjuk, vagy itthon Nádas memoárja, másfelől az úgynevezett tényirodalom, Gyarmati Fanni naplói például vagy a Mándy- és a Mészöly–Polcz-levelezés, és akkor ehhez jönnek a dedikációk és egyéb kísérő anyagok, illetve az olyan munkák, mint Nyáry Krisztián könyvei. Mi ez az éhség a személyességre? Annyi ideig halott volt a szerző, hogy most zombiként feltámadva a saját szépirodalmi munkásságát is kis híján felfalja?
BBT: Ettől azért nem tartok – bár látok példákat arra is, hogy az olvasó átesik a ló túloldalára. Hogy átlökik vagy átejtik. A szerzői memoárokkal, önéletrajzi ihletésű munkákkal persze nincs semmi baj, a különböző dokumentumkiadásokkal – naplók, levelek – sem. Nem hiszem, hogy Mándy, Mészöly vagy Nádas életműve „veszélyben” lenne amiatt, hogy az empirikus szerző személyéről is beszélünk. Kosztolányié, József Attiláé és Radnótié sem. Kosztolányi műveit azután is nagyon szeretik, hogy többen megírták-megírtuk, hogy a Pardon-rovat nem csak egy kis nüansz volt Kosztolányi pályáján, és Gyarmati Fanni naplójának kiadása sem változtatott azon, hogy az olvasók szinte rajonganak Radnóti verseiért.
És persze József Attila sem lesz kevésbé zseni attól, hogy egyszer azt mondták róla, hogy néha többet keresett, mint amit egy versben „bevallott”. A baj ott van, amikor csupán öncélú vagy éppen irodalmon kívüli, például politikai célú sztorizgatás van, aminek esetleg a tények ellentmondanak. A pontatlanságok és tévedések olyankor még zavaróbbak, ha valóban közízlést formáló hatású könyvekben vagy napilapokban jelennek meg, bár a felelősség nem nagyobb ilyenkor sem: elvileg mindig pontosnak kell lenni. Ha fikciót keverünk a mondandónkba, az már nem irodalomtörténészi, hanem írói teljesítmény – a zombiként feltámadt szerző tehát akár egy új szépirodalmi munkássághoz is elvezethet.
