Van egy barátom, aki kislány korában a Hold utcában autogramot kért (és kapott) Marcello Mastroiannitól. Ennek a barátomnak nemcsak Marcellótól van aláírása, de megvan Tandori Dezső postacíme is. Erre a címre küldtük levelünket, kézírás, bélyeg, ahogy illik. A terv, amilyen zseniális, olyan átlátszó volt: Szép Ernőt csalinak használva szerettünk volna (a levélíró és csendestársa a kultúra rovatból) interjúra bírni a híresen interjúrezisztens és híresen Szép Ernő-rajongó szerzőt. Tőlünk sem idegen némi, rovatközi Szép-rajongás, magunk közt el is képzeltük, ahogy – mint valami pesti viccben – három Szép-rajongó ül egy asztalnál: egy Tandori és két halandó. Az esélytelenek nyugalmával vágtunk neki a postai kalandnak, és mégis, sokkal többet kaptunk, mint amit bármikor is remélhettünk. A természet rég őszbe borult már, amikor sárga csekkek helyett levelet hozott a postás. Elsőbbséggel. Tőle. Visszautasítás sosem okozott ekkora örömöt. Ha Szép Ernő írt volna Mastroiannival közösen, az talán a nyomába ér, de más semmi. Ezen nem változtat, hogy ha tápláltunk is valami reményt, azt TD – a szívélyes megszólítás után – ellentmondást nem tűrően meghalasztja; „egyetlen és végső ajánlat”-ként Szép Ernőhöz irányít, forduljunk bizalommal 2008-ban megjelent könyvéhez, a Szép Ernő – A titkos világtipphez. A Szép Ernő-összeesküvés, bár eredeti célját nem érte el, de a nyereség így sem kevés: bizonyítást nyert, hogy Tandori Dezső interjúmegtagadóként is valami újat hozott: megalkotta az örömteli visszautasítás – egyelőre egy műből álló – műfaját.
1 oldal. 2017. november vége
