Hát ezt én nem értem! De komolyan: adott egy szedett-vedett, de azért látszólag izgalmas kötet, egy kimagaslóan tehetséges költő, és akkor azt kell látni, hogy különféle hangokkal ügyetlenkedik. Az elsősorban regényeket és gyerekkönyveket jegyző szerző második verseskötete ugyanis olyan benyomást kelt, mintha még csak most keresné önmagát, bizonytalanul balanszírozva a líra talaján.
Épp tíz éve jelent meg az első, Szélrosta című kötete, az Alkonykapcsoló az azóta írt verseket tartalmazza, valamint egy karcsú válogatást az előbbiből. Ezek beemelése azért is érdekes, mert így kirajzolódhatna a fejlődés íve, ami az elmúlt tíz évet mutatná. Ezzel azonban nem szolgálhat a kötet: a korábbi versek pont olyanok, mint az újak. Turbuly Lilla tehát már 2008-ban magabiztosan és készen állt az olvasó elé. Versei ugyanis – ritkamód – két kategóriába sorolhatók: ha jók, akkor az egész költemény működik, ha azonban nem, akkor az egész vers mehet a levesbe. Nincsen olyan, hogy „ez meg ez a sor” – itt csakis a komplett költeményeket lehet értékelni. Mindegyik egy saját világ, és éppen ezért nehéz, sőt lehetetlen őket kötetbe szervezni. Forma szerint sem, mert nem szedhetők szét rímes vagy szabadversekre, mindegyik költemény ilyen is, olyan is. Leggyakrabban a téma határozza meg, képes-e megbirkózni vele a költő.
És ez az, ami zavarba ejt: néhol úgy tud csontvelőig marni, hogy az napokig sajog, máskor viszont a játkosság egészen az infantilizmusig silányítja magát.
Prae.hu + Líra és Logika, 2018, 76 oldal, 2790 Ft
