KÖNYVMELLÉKLET

„A magasban kattogó írógép”

Körkérdés Tandori Dezsőről

Könyv

Tandori Dezső, a kortárs magyar irodalom élő legendája december 8-án ünnepli 80. születésnapját. Ebből az alkalomból kérdeztünk meg öt neves költőt – Karafiáth Orsolyát, Ladik Katalint, Parti Nagy Lajost, Simon Mártont és Szálinger Balázst – a Tandori-jelenséghez és -életműhöz fűződő viszonyáról.

Magyar Narancs: Tandori Dezső hatalmas életművéről sokszor hallható vélemény, hogy „követhetetlen”. Ám ez merőben irodalomtörténészi probléma (ha egyáltalán probléma), és nem az egyes művek olvasójának a gondja. De ha már: hol a legjobb elveszni a Tandori-szövegek közt?

Karafiáth Orsolya: Én a verseiben találom meg a leginkább nekem valót, noha nem túl sok versében. De könyörgök, milyen elvárás az, hogy egy szerzőnek minden darabja remekmű legyen! Tandori temérdek remekművet írt, de akihez nem talál el, annak sem kell magát selejtesnek éreznie. (És ezt általánosságban is mondom.) Meg különben is, csak azt lehet szeretni, amit értünk? Ugyan már.

Ladik Katalin: Itt a legjobb elveszni: „A visszatérő világok! ahogy / körbeforognak kiszaggatott szegéllyel, / egy mindegy-hol hulló pillanatot, / melynek nélkülem kell elvesznie.” A 80-as évek végén, a szerb Milošević-diktatúra idején, Magyarországra való áttelepülésem előtt másoltam ki Tandori egyik verséből ezeket a sorokat, de sajnos, nem jegyeztem fel, melyikből. Ezeket a számomra nagyon jelentős sorokat idéztem a Balkán expressz című versemben is.

Parti Nagy Lajos: Weöres vagy Arany kinek követhetőbb? Kinek nem? Tandori sok, igen, mennyiségében és minőségében is. Nem erény, nem fogyaték, ilyen. Ekkora. És: dehogynem erény! Ez a 60 éve a magasban kattogó írógép páratlan, kifogyhatatlan. És mit is jelentene követni? Hogy mindig minden sorát? Nem hinném, olvasóként legalábbis, hisz az olvasó szabad. Szabad neki elindulni hol erre, hol arra az erdőben. A rengetegben, olykor járt utakon, a kedvenc jéggé fagyott állóbüféi felé, olykor egészen a sötétbe, ahol egyszer csak a szem belekáprázik, s nemcsak a versekre gondolok, noha elsősorban rájuk, mivel relatíve követhetőbbek, lévén rövidebbek. Viszont a sok ott a legtöbb. Ez az olvasói stratégia nem a bekebelezésé, tényleg. Hogy ismerem (mit is jelent?), nem merném állítani. Elveszni minden műben jó, ha bármikor visszatalálsz. Magadhoz, mondanám, de elég annyi, hogy kitalálsz az adott könyvből a kijáratok egyikén, amit magadnak találsz. Van, hogy vezet az író, van, hogy kevésbé. De hát ezt tudja az ember. „S villanófény sem kell külön a gépbe.”

Simon Márton: Ha csak egyet mondhatok: Még így sem (1978). Az a könyv úgy valami, ahogy a világon más semmi. Ha kettőt: a Töredék Hamletnek (1968), vitán felül, természetesen. Ha hármat, akkor nyilván az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) még. Időrendben visszafelé egyébként legutóbbi nagy Tandori-elveszésem a Megnyerhető veszteség volt, idén nyáron, a tengerparton olvasva, mind a cinkékkel. Meg még tavasszal a Rilke-fordításai. Előtte nem sokkal Az Oceánban. A járóbeteg. A mennyezet és a padló. Ezt bármeddig lehetne folytatni? Másfelől az óceán átúszásához tanácsokat osztogatni botor dolog, persze, az ezzel kapcsolatos élményeinkről mesélni pedig hamisan cseng. De hát mit lehet csinálni? Bele vagyunk dobva. Tempózunk, kérem, lelkesen tempózunk. Ez a dolog lényege.

Szálinger Balázs: Amikor megtudtam, hogy belevesztem, már rég bele voltam veszve. Előkészítő évfolyamos joghallgatóként valamelyik sok száz oldalas vizsgára készültem a Szabó Ervin Könyvtárban, és amikor szünetet tartottam, valamiért a Talált tárgy került a kezembe. Behúzott, másnap már hosszabb lett a szünet. Rákerestem a katalógusban, és feltárult előttem a gyerekkorom kifejezetten imádnivaló része: a Tarzan-könyvek sora. Ugyan nem a legelsőket-legjobbakat fordította Tandori, azért pont elég volt ahhoz, hogy elbukjam a vizsgámat. Tényleg elbuktam. Mert Tarzant olvastam, mert megkerestem az otthoni példányaimat vizsgaidőszak közepén. Nem mondom, hogy emiatt, de tulajdonképpen a fél­évemnek is annyi volt. De akkor komolyabban: a költő Tandoriban nekem jobb elveszni, a prózaíróval békés egymás mellett élés a stratégiám. Nem zavar, hogy követhetetlen – néha a leghosszabb nyakú, legagresszívabb griffjei, pont, amelyek le akarnak dobni, visznek a legváratlanabb helyekre, és nem akarom követni, hol vagyok, amikor ennyire jó utazni. Ilyen verseket az életmű bármely pontján találni.

Tandori Dezső (1938–2019)

Tandori Dezső (1938–2019)

 

Magyar Narancs: Medvék, lovak, verebek, gombfoci, Hamlet, talált tárgy, Lánchíd utca, Nulla kilométerkő és a többi – de hol a helye az olvasónak a Tandori-univerzumban, egyáltalán be lehet ide lépni, vagy csak kívülről nézzük, mint egy gyönyörű, bezárt múzeumot?

Karafiáth Orsolya: Számomra otthonos Tandori nem feltétlen a megértésre apelláló világa: „hollós eszem poézise enmagamnak”. Nagyon is beenged. Nagyon is tud hozzám szólni. Persze nem mindig. De hát magammal sem értek szót olykor. Néha arra gondolok, hogy a verseihez a fordításain keresztül érkeztem. Elsősorban a Franny és Zooey, amit gyakorlatilag kívülről tudok, és nehéz eldönteni, hogy tandoriul vagy salingerül szól, meg aztán a haikuk is miatta (vagy Seymour miatt, akiben szintén ott van), minden összefonódik. És innen is érthető, hogy Tandorinál az úgynevezett megszokott értést lehet, hogy el kellene engedni. Nekem legalábbis így nyílt meg. Hogy nem akartam feltépni a kapuit.

Ladik Katalin: A nyitott Tandori-univerzumba be lehet és BE KELL LÉPNI! Akkor majd megáll az idő, és eggyé lehet válni az univerzum bizonyos alkotóelemeivel, melyek az én választásom szerint a következők: Egy talált tárgy megtisztítása Főmű lehetne A becsomagolt vízparton, / de A mennyezet és a padló között lebeg a Koppar Köldüs, / miközben Rilke és angyalai Az Oceánban a Rossz Reménység Foka / és Az Éj felé felé tartanak, de még A semmi napja mielőtt, / és A Semmi Kéz a Ne lőj az ülő madárra! mutatna. / Végül megkérdezi a Köldüs: Miért élnél örökké? / Hiszen Meghalni késő, élni túl korai regény. Aztán kész.

Parti Nagy Lajos: Az olvasó helye? Hát épp ez a mozgás, mondjuk, a mennyezet és a padló között. Jut eszembe: ha csak a zseniális könyvcímeit egymás mellé teszem… Több mint nyolcvan kötete van a DIA honlapján. Nem, nem bezárt, de ennyi sok már múzeum, egymásba fordított raktárak és nyilvános terek, minden tárgy talált, nem válogat helyetted senki, magad vagy, szabad is, elhagyott is. Némi bátorság kell a belátáshoz, hogy sosem érsz a végére, sosem éred utol. Mit is? Pilinszkyvel: az örök jelen vitrinét. S kell-e, ha már nem lehet? Bárhogy is, gyönyörűnek gyönyörű.

Simon Márton: Úgy mondom, mint akinek megadatott merő véletlenségből néhány sarokra lakhatni a Nulla kilométerkőtől egy időben: ez egy befogadó világ. Sétálsz benne. Jársz-kelsz. Ott vagy, mert hol (sehol nem) lennél máshol. Átszínez. Átüt. Átitat. Mondom úgy, hogy mitológiát építeni: nem vágyam. De lefaragni a szóban forgó névvel fémjelzett felépítményből csak azért, hogy valószínűbbnek hangozzak, még úgy sem. Bár az is lehet, hogy Tandori számomra ilyenformán se nem múzeum, se nem univerzum. Megtett út. Tanulási folyamat: tanulom tőle önmagában meghallani a nyelvet, amit beszélni vélek, illetve még inkább azt, hogy egy olyan nyelvet beszélek, amit valójában nem értek. Hogy tévedek, amikor azt hiszem, tudom, mit mondok. És még erről a tévedésről sem mindig tudom, mit jelent. Szóval nem „ennek” kell beengednie engem, hanem nekem „ezt”. „Nekem” ezt.

Szálinger Balázs: Egy jókora senki vagyok Tandori univerzumán belül, se Lánchíd utca, se mackók, a gombfocit is csak ugatom, talán csak a verebek. Senki vagyok benne, mégsem érzem magam idegennek. Egyrészt mert meghívtak. Másrészt a Tandori-versek lírai énjének környezetét részletesen ismerjük, de alig tudunk valamit Tandori Dezsőről magáról. Tehát nekem sem kell valakinek lennem az ő univerzumában. És igen, gyönyörű múzeum, ahova belépőt kapunk.

Magyar Narancs: Szerzőnk visszahúzódott a nyilvánosságtól, nem lép fel, nem ad interjút, nincs igazán mód rá, hogy kérdezzünk tőle. De ha hirtelen mégis fel lehetne tenni neki egyetlen kérdést, mi lenne az?

Karafiáth Orsolya: Nem szívesen zargatnám kérdésekkel. Úgy vélem, amit akar, azt leírja, miért akarnék én erőszakosan többet tudni? Ráadásul így is annyit ad, kérdést és választ egyaránt, hogy akármeddig elvagyok vele. Ráadásul azt sem gondolom, hogy ki tudnék ötölni olyan kérdést, amire valamilyen formában már ne válaszolt volna. Maximum eddig nem figyeltünk eléggé.

Ladik Katalin: Ha tudnád, hogy holnap meghalsz, melyik lenne az egyetlen szó, amit leírnál, és leírnád-e egyáltalán?

Parti Nagy Lajos: Igazán egyszerű kérdés volna. Dezső, ugye, tudod, ugye, visszahúzódva, kérdezetlen is, mert ezt nem lehet nem, szóval tudod, hogy itt mind, de legyek pontosabb: mennyien a te sok-sok köpönyegedből bújtunk elő?

Simon Márton: Hogy meghívhatom-e két fröccsre. A legeslegelső biztosan ez lenne.

Szálinger Balázs: Ki az a magyar költő, akitől már nem tudott kérdezni, és bánja – illetve mit kérdezne tőle?

Neked ajánljuk