| Minimum tizenegyes! a Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom 1. Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem (Magvető) 136 pont 2. Takács Zsuzsa: A Vak Remény (Magvető) 109 pont 3. Bartók Imre: Jerikó épül (Jelenkor) 107 pont 4. Szvoren Edina: Verseim (Magvető) 105 pont 5. Tolnai Ottó: Szeméremékszerek (Jelenkor) 65 pont 6. Szilasi László: Luther kutyái (Magvető) 56 pont 7. Márton László: Két obeliszk (Kalligram) 52 pont 8. Garaczi László: Hasítás (Magvető) 49 pont 9. Rakovszky Zsuzsa: Történések (Magvető) 29 pont 10. Marno János: Szereposzlás (Magvető) 28 pont 11. Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért (Magvető) 27 pont
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazást követően: jelen esetben az idei könyvhétre, illetve azóta) első kiadásban megjelent négy magyar szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Bazsányi Sándor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Bódi Katalin, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Földes Györgyi, Gesztelyi Hermina, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Jánossy Lajos, Jenei László, Kálmán C. György, Kling József, Krupp József, Lapis József, László Ferenc, Németh Zoltán, Radics Viktória, Sipos Balázs, Szilágyi Márton, Szolláth Dávid, Szűcs Teri, Turai Júlia, Visy Beatrix. |
Idei utolsó magyar irodalmi listánk első helyét magabiztosan szerezte meg Krusovszky Dénes első regénye. A kötet élénk és lelkes kritikai visszhangjának ismeretében nem csoda, hogy egy lapzártánk után, A kortárs próza újabb fejleményei címmel tartott akadémiai konferencián a már korábban is hozzáférhető összefoglalók tanúsága szerint négy előadás is részletesen foglalkozott vele. Az Akik már nem leszünk sosem történelmi, sőt krimiszálat is anyagába szövő kortárs generációs fejlődésregény. Ebben a több könyvre is bízvást elegendő anyagot jól kézben tartó kötetben a legnagyobb ábrázoló erővel a nyolcvanas években játszódó tüdőgondozói szál, illetve a Pestre került fiatalok története van megírva: a készülődés a vidéki esküvőre, a vonatút és maga a lagzi sok olvasónak lehet ősképszerűen ismerős. Egy további történetrész a város ötvenhatjáról szól, illetve azon belül egy pogromról. Van a könyvben egy vékony és inkább illusztratívnak, mint szükségszerűnek ható meleg szál is, és talán az első, titokzatos amerikai jelenet is csak ahhoz kellett, hogy ne legyen láb alatt egy olyan szereplő, aki később csak zavart okozott volna, a multikulturális bécsi színezet pedig inkább csak a jelen kiábrándítóan provinciális Magyarországának ellentétéül szolgál. Bizonyos pontokon tehát egy kicsit mintha körzővel-vonalzóval lenne megtervezve ez a szinte extenzív totalitásra törő regény, amelynek azonban szélesen meanderező kereteit szerzője számos emlékezetes jelenettel, karakterrel, történettel, sőt, sorssal tölti meg.
A Vak Remény Takács Zsuzsa összegyűjtött verseit tartalmazza, a kötet élén a címadó új ciklussal. Az 1970-es első kötet leginkább talán Pilinszky légszomjas gravitációjának vonzásában fogant, míg a nyolcvanas években az epika felé szélesednek ki a versek, a kilencvenes évek elején pedig felcsendül egy hang, amely nélkül alighanem nehezebb dolga lett volna például Tóth Krisztinának is: „Égett a szemem. // Közben, míg a forró fátyolon át néztelek, / a jelen is bizonyos távolságra volt már. / Valósággal emlékeztem rád” (Álom).
„Ültem a Vak Reménnyel a körúton, egy / nemrég nyílt kávézó járdára kitett, / billegő asztalánál” – így kezdődik az egyik új darab (Egy körúti kávézóban). A következő idézet az új ciklus mottóverséből származik (érdemes a sortörésre is figyelni): „arcunkon széthordja vesékbe / látó tekintetét”. Ezek pedig a Port szitál utolsó sorai: „Egy port szitáló gép működik / valamelyik sarokban, csak az zihál”. Legújabban tehát, mint ezekből az idézetekből is kitűnhet, Takács Zsuzsa nála olykor akár nemzedékekkel fiatalabb kollégák – Marno, Kemény István vagy Térey János – belátásait is termékeny nyitottsággal figyelve építi tovább nagy költészetét.
(Térey: listánk egyik nagy meglepetését éppen az ő regényének, a Káli holtaknak a hiányzása jelenti. Pintér Béla Újabb drámák című kötetének vagy Ferencz Győző Ma reggel eltűnt a világ címmel kiadott, összegyűjtött és új verseinek távolmaradását még magyarázhatja, ha nem is menti, hogy nem nagy kiadónál jelentek meg – illetve úgy tűnik, túl sok kritikusnak esik vakfoltjára a dráma műneme –, de Térey regényének hiányával nehéz mit kezdeni, különösen azután, hogy előző elbeszélő műve, A Legkisebb Jégkorszak három éve fölényesen megnyerte a szavazást. Minthogy a két kötet között aligha van olyan mérvű minőségi különbség, amely megmagyarázhatná az értékelésnek ezeket a sajátos arányait, a tanácstalan olvasó csak arra tud gondolni, hogy a kritika esetleg túl hamar, az aprólékos elemző munka maradéktalan elvégzése előtt tört pálcát a könyv fölött. És ha a kritikusok esetleg elutasítóak, a tudós kutatóknak akkor is muszáj lenne elhelyezni a könyvet a kortárs irodalom rendszerében és a szerző pályáján – márpedig az említett konferencián, úgy tűnik, nem ez volt a helyzet. Lezárva a desideratumok sorát: egy kicsivel Mán-Várhegyi Réka igazán kitűnő első regénye, a Mágneshegy is lemaradt a listáról, igaz, a könyvvel a konferencián két előadás is részletesen foglalkozott.)
Itt van ugyanakkor Bartók Imre könyve, mégpedig a harmadik helyen. A hatszáz nagy alakú oldalt betöltő regény, a maga – egyébként számos jelentős műre jellemző – ormótlanságával nem adja könnyen magát. A Jerikó épül a harminchárom éves író hosszúnak eddig semmiképpen sem mondható pályáján legalább harmadszor nyit új fejezetet, eddigi könyveivel talán csak valami könyörtelen intellektuális szenvedély köti össze. A könyv nagyszerű nevelődési regény, bár ennek a nevelődésnek az eredménye – egy önmagával is kíméletlen okosságú, zaklatott idegzetű műszubjektum – roppant kétes. Az elbeszélő egészen különösen bánik a valósággal: már kisgyerekként is egy hiperintelligens és túlérzékeny felnőtt intellektusával bír – de hát miért is kellene egy gyereknek csak annyi érzést és gondolatot tulajdonítanunk, amennyit szavakkal ki tud fejezni? A méretei ellenére sokszor valamiféle indusztriális kecsességet mutató regényben olvashatók szinte a szabadvers minőségén megszervezett költőiségű mondatok, esszébe átcsapó – például Dosztojevszkijt, Kafkát vagy Nádast értelmező – metairodalmi töprengések, egy önértelmező interjú, illetve „Imrusom!” megszólítással anyai levelek (e-mailek?) is. Egy hopi indián tárlatról hangzik el a könyvben ez a mondat, amely azonban saját magára is vonatkoztatható: „A kép drámaisága nem utolsósorban abból származik, hogy amíg ennek a pulzáló tenyészetnek az alakját nem tudjuk világosan megragadni, addig azt érzékeljük, hogy itt valami határok közé szorult létezésről, hangról, frekvenciák belégzéséről van szó, valamiről, aminek élete folyamatos elnyomás és kudarc.”
Három évvel ezelőtt ezt írtuk Szvoren Edina akkori kötetéről: „Az elbeszélői kvalitásokon túl nem akármilyen költői erőről tanúskodnak az olyan mondatok, mint ez: »A kulcscsomóm: a semmi bokra.« (Szerintünk nem is a kritikákban olykor óvatosan a szerző figyelmébe ajánlgatott regény, inkább a vers felé vezetnek utak Szvoren nyelvi univerzumában.)” Hát most itt vannak a Verseim, és nincs még egy prózakötet, amellyel kapcsolatban ilyen kényszerítően merülne fel az egyes szám első személyű narrátort illetően a gondolat: az elbeszélő egész egyszerűen nem lehet azon a rendkívül magas intellektuális színvonalon, amelyen az írás megszólal. Talán erre is válasz a kötet címe: bizonyos értelemben – és nem csak számos stiláris remeklésében – versek ezek az írások, amelyek kirajzolnak egy olyan megszólalót, aki más, mint a leírt események átélője, és természetesen nem azonos azzal a tényleges személlyel sem, akinek a neve a címlapon olvasható. Persze ez elméletileg más regények és novellák esetében is így van, de a szvoreni műszubjektumról, „epikai énről” olyan közelképet kapunk, hogy szinte a pórusai, az idegvégződései is látszanak. Szvoren Edina nagyon átgondoltan járja a maga útját, amely, úgy tűnik, egy ideje egyfajta metafizikátlan, baljós szürrealizmus felé is nyitott. Érdekes kérdés, hogy merre tovább, mert ebben az irányban előbb-utóbb Bodor Ádám jöhet majd szembe.
Tolnai Ottó Szeméremékszerek című regényciklusának első kötete a Két steril pohár. A könyvben hamar feltűnnek a szerző korábbi szereplői és témái, de ezt a balkáni Pepin bácsis svádát nem lehet megunni. Annál is kevésbé, mert az új könyvben olyan fontos új szereplők is megjelennek, mint a palicsi határban ődöngő menekültek például alkalmi sírásóként vagy az elképzelt, Afgán Agarak nevű gyephokiklub tagjaiként. Ilyen ötletesen és intelligensen, irodalmilag ilyen magától értetődő érvénnyel egyetlen mai magyar író sem beszélt még a témáról, ahogy a közelmúltról – Szerbia NATO általi bombázásáról, a hágai törvényszék szerepéről – mint történelemről is csak kevesen. A könyv ismétlések, variációk, visszacsatolások során át csak lassan ölt alakot, de a 118. oldallal, a határsávban bóklászó elbeszélő letartóztatásával az események éles fordulatot vesznek (helyesebben: bekövetkezik egy esemény), és ezzel a feszültség nem várt magasságokig fokozódik. A verbálisan karfiolizáló, rizomatikus bőbeszédűségű elbeszélő a kihallgatók lidérces pontossággal ábrázolt, tömör visszakérdezéseivel bizonyítja, hogy nemcsak a beszédesen áradó, a létezést mintegy a kontúrjainak telebeszélése révén, belülről kitöltő mesélésnek, hanem a feszes, levegőtlen atmoszféra megteremtésének is mestere.
Érdekes, hogy a betegség mennyire kihozza az emberből a realistát. Illetve, hogy mennyire hozza ki. Esterházyval kapcsolatban is feltehető volt a kérdés, és Szilasi László esetében is felmerül, aki a listánk hatodik helyén álló, nagyon szép címet viselő könyve lapjain agydaganatának történetét írta meg. Persze az írók ilyenkor is az irodalomhoz fordulnak: Esterházynak Devecseri könyve, A hasfelmetszés előnyei jutott eszébe szakirodalomként (bár aztán nem használta), Szilasinak az Utazás a koponyám körül Karinthytól. A Luther kutyái kedélyes kíméletlenséggel, naplójegyzeteket, e-maileket, a szerző korábbról ismert novelláit is hasznosító, laza, posztmodern szerkezetben szól egy drámai, majdnem tragikus eseményről. A kíméletlenség, úgy tűnik, a betegséggel függ össze, a kedély talán a visszanyert, bár így is egyre fogyó idővel, amelynek végén majd, mint az altatásban, „fájdalom és visszajelzés nélkül megszűnik az összefüggő tudat, amely érzékelhetné saját eltűnését”.
Márton László új regénye, a Die Überwindlichen (A leküzdhetők) címmel párhuzamosan németül is kiadott Két obeliszk Christian Thanhäuser finom, lidérces, általában közeli képkivágásokkal dolgozó fametszeteivel illusztrálva jelent meg. A Karl Kraus és egy cseh bárónő nagyjából a két világháború között bonyolódó szerelmét leíró könyv egyike Márton sajátos történelmi regényeinek, amelyben az író az atmoszférát nem a korabeli beszédfordulatok vagy kellékek és kulisszák külsődleges eszközeivel teremti meg, hanem, mint Sipos Balázs mondja a Holmi kritikaantológiájáról írt kihívó (és eddig érdekes módon mégis megvitatás nélkül hagyott) tanulmányában: „a történetiséget mint alteritástapasztalatot (…) komplexen megkomponált kulturális-irodalmi kódokkal” provokálja ki. Vagyis Márton könyve minden, csak nem a szó klasszikus értelmében vett történelmi vagy szerelmes regény, bár a különös szerzetek felvonultatását sem nélkülöző szerelmi szál történeti ideje az európai kultúra groteszk haláltáncának végállapotaként komor vagy bizarr természeti, illetve baljós társadalmi képződmények háttere előtt ábrázolt időszak.
Garaczi Hasítása visszatér a Mintha élnél és A Wünsch-híd közötti hagyományosabb elbeszéléstechnikához. Az önéletrajzi ihletésű ciklus új darabja, az elején egy hosszabb gyerekkori flashbackkel, az íróvá válás kezdeti lépéseit mutatja be a sorozattól megszokott szellemességgel és stiláris erővel – felvetve egyben a folytatás kérdését is. Mert nem tűnik valószínűnek, hogy a következő részekben a hős mint író kerülhetne a középpontba, bár tagadhatatlanul érdekes lenne a pillanat, amikor a főszereplő és az író életideje metszené egymást, és a következő lemur-könyvek vallomásai egy darabig afféle fiktív naplóként, majd a jövőbe átcsapó sci-fiként íródnának tovább. Aki nem huszonhárom évvel ezelőtt kezdte olvasni a sorozatot, hanem ezzel a kötettel kapcsolódik be, nem jár rosszul, és nemcsak azért nem, mert a Hasítást számos önidézet kapcsolja be az előző kötetek áramába, hanem például azért sem, mert a 123–125. oldal bazsalikomos csirkéje egy rendkívül bizarr konyhatechnikai művelet áldozataként katapultálja magát a magyar irodalmi humor legmagasabb csúcsaira.
Rakovszky Zsuzsa nagyszerű Fortepanjáról Radnóti Sándor ezt írta a Műútban: „az összbenyomás most más. Ezúttal (…) nem találom a verseknek mint kötetnek nem is annyira a belső egységét, mint belső indokoltságát, amely minden eddigi Rakovszky-verseskötetre jellemző volt. (…) Sok különnemű epikus ösztönzésre keletkezik a líra, s ezek olykor csúcsteljesítményeket eredményeznek.” A Történések darabjai is, immár kivétel nélkül, epikusak, de például a Klondike című első, hosszú vers aranyásós történetének valahogy nincs akkora teherbírása, hogy hét oldalon át fenntartsa a figyelmet, és ugyanez mondható el az utolsó kis ciklusról is, amelyben két boldogtalan embernek végül nem sikerül egymásra találnia, és amelynek hat epizódja inkább tűnik versbe szedett novellának, mint novellisztikus versnek. Bár ebben a könyvben is vannak olyan, „extrém pontosságú képek”, mint például ez: „A gyertyafényben, a stukkódíszes falon / árnyékunk, óriás, groteszk szellemmajom, / utánozta immár fölösleges őrjöngésünket”, ezek érezhetően ritkábbak, mint az előző kötetben voltak. Radnóti készülő költői fordulatot sejtett a Fortepan olvastán, de ez a Történések ismeretében még várat magára.
A Szereposzlással viszont mintha komoly változás állt volna be költőjének pályáján. Az új Marno-kötetet még olyan olvasók is dicsérték, akiknek korábban nem volt hozzáférésük a költő klausztrofóbnak és monokrómnak érzett lírájához. A kimondás görcse azelőtt néha csakugyan olyan fokú volt, mintha a lírai én nem is megszólalt volna, hanem – és ezt a Marno-versek konkrétan vagy utalásosan gyakran tematizálták is – a lenyelt és a gyomorból visszaeregetett levegővel képezte volna a hangokat. A dikció olykor most olyan oldott, mintha valamiféle szójátékoktól megfosztott Parti Nagy-verset olvasnánk (ami azért elég lidércesen hangzik), A nyolcadik rekesz című (Változatok Térey-motívumokra alcímű) sorozat például kimondottan felszabadult: „Fejem az öledben, energetizál. / Képzelem, közben a tiédben mi jár. / Te végzel az idén, én most lépek át / az alsó tagozatból a felsőbe, / és már, neked köszönhetően, feláll!” De persze így is Marno-versek ezek: a vers megszólalója mintha a nyelvi, fonetikai asszociációktól elcsábulva gondosan ügyelne rá, hogy ne azt mondja, ami eszébe jut, hanem hogy a végén, közvetve álljon össze valami abból, amit addig az eszünkbe juttatott. Mintha durva ráspolyt használna, de direkt nem húzogatná, hanem – eredményesen, bár nem rendeltetésszerűen – finoman ütlegelné vele az olvasók fejét.
Könnyen lehet, hogy Krasznahorkai László az első, akinek két egymást követő kötete két egymást követő listánkra is felkerült. Az Aprómunka egy palotáért című könyvet A Manhattan-terv harangozta be, amely a tavaszi könyvfesztiválra jelent meg. A korábbi kötet tehát A doktor Faustus születésének különös, előszülött rokona volt: olyan könyv, amely egy másik mű megírásáról még annak megjelenése előtt beszámol. A Herman Melville, Malcolm Lowry és a képzőművész Lebbeus Woods nyomdokain járó könyvtáros elbeszélő (aki egy betű híján – vesztére? – névrokona a Moby-Dick szerzőjének, és közel is lakik Melville egykori lakóhelyéhez) megszállottan spekulál egy nagyszabású koncepción. Mint a The New York Times Woodsról tíz éve írta, „lebombázott, parazita épületszerűségekkel és furcsa szerkezetekkel teli városainak baljós képei egy olyan véget nem érő háborúban álló világot ábrázoltak, amelyben az építész feladata látszólag a biztonságos búvóhely megteremtése volt a társadalom által kitaszítottak számára” (Nicolai Ouroussoff szavai Plótár Fatime fordításában). A regény elbeszélője is mintha valami ilyen épületet álmodott volna meg, illetve a könyvtáros a valóságban is rátalált az eredetileg az AT&T számára épült ablaktalan, brutalista felhőkarcolóra New Yorkban, amely egyre inkább elboruló elméje szerint egy olyan könyvtárnak ad majd otthont, amelybe bezárva, a bejáratot is befalazva fogják a Public Library több mint ötmillió könyvét őrizni. Amelynek tehát épp ez a nem működése lenne a működése, és így maga volna a megtestesült abszurd tökély, valamiféle WOM (a ROM mintájára): write only memory, csak írható, de nem olvasható memória.
