Németországban értelemszerűen nem jelenhetett meg, Boschwitz John Grane álnév alatt Angliában, az Egyesült Államokban és Franciaországban adta ki (The Man Who Took Trains, The Fugitive, illetve Le fugitif címeken). A kéziratot néhány éve a Boschwitz család egyik leszármazottjának közvetítésével fedezte fel újra Peter Graf szerkesztő, így jelenhetett meg a regény eredeti német nyelven, majd tavaly, Blaschtik Éva fordításában, magyarul is.
Otto Silbermann zsidó kereskedő menekülési kísérlete e keletkezéstörténet ismerete nélkül is lebilincselő olvasmány. A feszes párbeszédekből és Silbermann belső vívódásaiból felépülő szöveg mentes a háború utáni holokausztirodalomra jellemző művészetfilozófiai dilemmáktól, sok szempontból inkább a vészkorszak alatt született naplókra hasonlít, miközben Boschwitz kivételes írói tehetségét is felvillantja. November 9-én a Silbermann család ajtajánál megjelennek a nácik; innentől a feszültséget végig fenntartó, szinte akciófilm-szerűen pörgő jelenetekben követhetjük, ahogy Otto Silbermann a vonatokat mániákusan váltogatva körbeutazza az országot Dortmundtól Drezdáig, miközben egyre kétségbeesettebben próbál kijutni a Harmadik Birodalomból. Az első világháborúban a németek oldalán szolgált, teljesen asszimilálódott Silbermann így fogalmazza meg helyzetét: „Újra katona vagyok, akit ellenséges hatalomnak nyilvánítottak. Csak most az a feladatom, hogy átcsempésszem magamat az aktatáskámmal együtt a német és francia vonalakon.”
Sajátos dinamika adódik abból, hogy Boschwitz még nem lehetett tisztában a zsidók módszeres jogfosztásának végső következményével, így Silbermann is csak absztrakt módon tart a „koncentrációs tábortól”. Néha még reménykedik is. „Minden bizonnyal csak egy elfajult akció volt ez ma, és a kormány már holnap kijelenti, hogy nem volt róla tudomása. Még ha zsidóellenesek is a tagjai, mégiscsak egy kormány, és ezt, ezt nem tűrheti” – elmélkedik egy ponton. Abszurd, kafkai humort kölcsönöz a párbeszédeknek, hogy Silbermann nélkülözi a külső, „zsidós” ismertetőjegyeket, származásáról csak neve és útlevele árulkodik. Amikor egy szállodában a portás felől érdeklődik, ezt a választ kapja: „Letartóztatták. De hát zsidó volt.” Amikor pedig a határon szeretne átjutni, ekképp tájékoztatják: „Állítólag van valaki, aki tud csinálni valamit. Csak elég sok pénzt kér, ahogy hallottam. Azonkívül náci.”
Az utazó mindezen erényei mellett lenyűgöző részletgazdagságú látleletet is ad a 30-as évek Németországának társadalmáról. Végignézzük, ahogy a Silbermann-nal alapvetően rokonszenvező üzlettársak mégis kihasználják szorult helyzetét, és bagóért veszik meg a lakását, illetve megszerzik vagyonának nagyobbik részét; ahogy árja nejének bátyja megtagadja tőle a segítséget; vagy ahogy a gazdag cégvezetőt egyébként zsigerből megvető kommunista fiatal mégiscsak megpróbálja átcsempészni a belga határon. Az üldöztetés Silbermannra is hatással lesz, túlságosan zsidós kinézetű ismerősének társaságát maga is kompromittálónak érzi, hogy a morális összeomlás után nem zsidó polgártársait vizslatva levonja a következtetést, „szinte ijesztő módon hasonlítunk egymásra”.
Boschwitz finom nyelvi eszközökkel érzékelteti a totalitarizmus társadalmi hatásait. A regény talán legerősebb jelenetében, amikor Silbermannt üzlettársa és régi barátja vágja át, észrevétlenül csúsznak át tegezésből magázásba, hogy a végén a nemzetiszocialista kapcsolatokkal rendelkező üzlettárs azért figyelmeztesse Silbermannt: „Igyekezzen minél hamarabb átjutni a határon!” A főhős végig reflexből „Heil Hitler!”-rel köszönti a hatalom embereit, az utolsó lapokon azonban, amikor feljelentést próbál tenni ellopott aktatáskája és végső soron a Kristályéjszaka miatt, már „Jó napot!”-tal köszön. A lezárást értelmezhetjük Silbermann elméjének megbomlásaként – de talán úgy is, hogy az embertelenséggel való szembeszegülésében nyeri vissza méltóságát, és épp a körülötte lévő világon lesz úrrá az őrjöngés.
*
Ulrich Alexander Boschwitzot a második világháború kitörése Nagy-Britanniában érte. Először Man szigetén került internálótáborba, majd a brit kormány német állampolgársága miatt Ausztráliába deportálta. 1942-ben – miután kijelentette, hogy kész a brit hadseregben harcolni a nácik ellen – engedélyt kapott a visszatérésre, de hajóját egy német tengeralattjáró elsüllyesztette. Majdnem 400-an vesztek oda, és Boschwitz valószínűleg magával vitte a hullámsírba Az utazó átdolgozott változatát is. Peter Graf szerkesztői beavatkozásainak mértékét az eredeti ismeretének hiányában nem tudom megítélni, de az bizonyos, hogy ma is érvényes regényt adott ki a keze közül. Boschwitz kora Európájának szánt figyelmeztetését 80 év elmúltával is érdemes komolyan venni.
Fordította: Blaschtik Éva. Jelenkor, 2019, 284 oldal, 3499 Ft
