William Shakespeare: Szabad leszek
(123. szonett, Farkas Zsolt prózafordítása)
Nem, Idő, kár kérkedned, hogy változom.
Új technológiás piramisaidban
számomra semmi új, semmi különös:
topis ruhák az ismert látványon.
Gyorsnak kell lennünk, ezért csodáljuk,
ahogy állandóan erőlteted a régit,
és, jó, elevenedjenek meg vágyunknak,
csak ne az legyen, hogy te megmondtad előre.
Korlátaid, cseleid kijátszom,
nem hat meg a jelen, sem a múlt,
mert krónikáid és amit látunk, hazudnak,
folytonos kapkodásod emlékei.
Ezt fogadom és ez lesz mindig:
igaz leszek, hiába lengeted a kaszád.
Hol az a pont, ahol valami még fordítás, és hol kezdődik az, ami már inkább a fordító saját verse? A Jelenkor 2018. márciusi számában jelent meg Nádasdy Ádámtól Verlaine Őszi dalának fordítása. Ennek heves visszhangot kiváltó, rendkívüli újdonsága az volt, hogy a magyarul Tóth Árpád fordításában híressé vált darabot – „Ősz húrja zsong, / Jajong, busong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón” – szabadversben, az eredeti rímképletének és ritmusának megtartása vagy érzékeltetése nélkül, ezek helyett a mondatszerkezetet megőrizve fordította le: „Az ősz hegedűinek / hosszú sóhajai / egyhangúan, bágyadtan / sebzik a szívemet”.
A kísérlet a rögtön ugyanabban, illetve a következő számban közölt válaszok tükrében nem sok megértésre talált. De hát Nádasdy valóban ezzel ment a legmesszebb azon az úton, amelyet a terzinákat mellőző, rímtelenül, de azért jambikus sorokban fordított Dantéjával megkezdett, és amelynek egyik szép kitérője volt – mintha csak útközben megállt volna virágot szedni – Keatstől Az óda egy görög vázához fordítása. Az Isteni színjátékhoz hasonlóan ennek formája is rímeitől megfosztott jambus. A vers vége: „Néma alak! Örökléted előtt / elménk megáll: hideg pásztoridill! / Ha elragad majd minket az öregség, / te itt maradsz; más gond és baj között / más emberekhez szólsz barátian: / »Minden igaz, ha szép; s szép, ha igaz – / ezt tudjátok; mást nem kell tudnotok!«” (Kicsit olyan, mintha Keats ötletéből együtt írta volna Shakespeare és Horatius.)
Sajátos gyakorlatát Nádasdy természetesen elméleti érvekkel is alátámasztotta: „A műfordítás: fordítás, nem átköltés. A szépség létrehozása egy másik nyelven ugyanis a fordítás készítőjének egyéni alkotása, kreatív hozzáadás a szöveghez. Ez lehet bármily zseniális, akkor is hozzáadás, akkor is egy másik személynek (a fordítónak) saját invenciója, ami túllép a fordítás megengedhető keretein. A fordított művet meg kell hagyni az eredeti szerzőnek, nem szabad odatolakodni szerző és olvasó közé.” Igen, de a máshoz szokott olvasó úgy érezheti, hogy a rímek elhagyásával valami mintha mégis elsikkadna az eredetiből. Annál érdekesebb, hogy a két költőnemzedékkel idősebb Lator László, aki a fordítás elveinek dolgában aligha őröl egy malomban Nádasdyval, Tóth Árpád nazális hangzóit (n-jeit, ng-it) mégis sokallja, mondván, hogy míg a franciában ez természetes – „ha valaki kimegy egy francia piacra, ott is ilyen nazálisokat hall” –, a magyarban keresettnek hat.
Szili József vett észre egy érdekes jelenséget Rilke egyik versének filozófiai tanulmányba ágyazott prózafordításával kapcsolatban. Versfordítás esszében című írásában idézi Bonyhai Gábor Hermeneutika és morfológiájából A nézőt. Nemes Nagy Ágnes rímes fordításának a vége így hangzik: „Angyal az, ki az Ó-szövetség / küzdői ellen felvonult, / és ha izma ellenfelének / gyötrődve nyúlt ki, mint a fémek, / ujjai már úgy feszítették, / mint mélypengésű, tiszta húrt. // Akit ily angyal eltipor, / bár nem szeret harcba vegyülni, / az vigaszul nagyként kerül ki, / s igazul ama kéz alól, / mely konokul formálta újra. / Nem vendégli a győzelem. / Úgy nő, hogy aki porba sujtja, / nagyobb, nagyobb lesz, szüntelen.”
Ez nagyon szép, Nemes Nagy más fordításaiból is (pontosabban – többek közt – azok révén) jól ismert Rilke-hang, bár a „mély pengésű, tiszta” már túl szép is: az eredetiben csak „mély dallamok” („tiefer Melodien”) húrjairól van szó. Bonyhai ezt a részt, nagyobb pontosságot igénylő tudományos cikkében, így fordította: „Az angyal ez, mely az Ószövetség küzdőinek jelent meg: / ha ellenfelének vágyakozásai / a harcban fémesen terjednek ki, / úgy érzi őket ujjai alatt / mint mély dallamok húrjait. // Akit legyőzött ez az angyal, / mely oly gyakran mond le a harcról, / az megigazulva és felegyenesedve / és nagyként kerül ki abból a kemény kézből, / mely mintegy formálva simította végig. / A győzelmek nem csábítják. / Növekedése, hogy egyre nagyobb által győzetik le mélyen.”
Ez se rossz. Sőt meglepően rilkei. Csak éppen nem a korábbi versek hangján szól, amelyek felületét márványosan simára fényesítik a rímek, hanem olyan, mintha a kései, rímtelen Duinói elégiák fagyosabb szelei csiszolták volna karcosabbra egy magasabb tartomány veszedelmesebb UV-sugárzásában.
Egészen addig, amíg el nem olvastam Farkas Zsolt fordítását, nem tudtam elképzelni, milyen lenne egy Szabó Lőrinc utáni új és érvényes Shakespeare, hiszen Szabó messzemenően megfelel a pontosság elvárt követelményének, a nyelve pedig még nem mutatja az avulás jeleit, vagyis egy új szonettfordítás nagyjából csak annyival lehet jobb nagy elődjénél, amennyivel szabólőrincibb lesz nála.
A nevezési feltételeket tekintve Farkas Zsolt fenti fordítása szerintem elég pontos és elég szép. Két szó viszont – a „technológiás” és a „topis” – rögtön szemet szúr benne: ezekre az olvasó biztos felkapja a fejét. Ami különben nem olyan nagy baj, mert ez a furcsaság inkább csak a ravasz, amely az új fordítást elsüti, hogy aztán annál nagyobbat szóljon.
Az első két szó, sőt a legelső is – „Nem, Idő” („No, Time”) –, sokkal erősebb és pontosabb, mint Szabó Lőrinc megoldása: „Csak ne kérkedj, Idő”. És a „hogy változom” egyértelműsége mellett Szabó Lőrinc „hogy más leszek”-je sem hat az evidencia erejével. A pontosságból Farkas Zsolt szövege a „technológiás”-sal, és főleg a „topis”-sal később veszít ugyan, de akkor már túl vagyunk az első sor konok – Szabó Lőrinc fordításában valahogy puhányabb – kijelentésén, márpedig, ahogy mondani szokás, első benyomást csak egyszer lehet tenni.
Ami Farkas fordításában még feltűnő, különösen a szonettek gyűjteményéből kiszakítva, hogy elveszíti eredeti kontextusát: nem látszik rajta, hogy szerelmes vers. Pedig az utolsó sor ezzel összefüggésben mondja ugyanazt, mint az első: „Hű leszek” („I will be true”), illetve: „Nem, Idő, nem fogsz azzal kérkedni, hogy én is változom” – vagyis hogy egyszer majd hűtlen leszek mostani szerelmemhez.
A fordítói beavatkozás révén a szerelmi indíttatású vers lételméleti mozzanatai domborodnak ki, és ezzel a mindig nagyon eredeti módon gondolkodó és kortárs irodalmi és nyelvészeti esszéit egészen egyedi nyelven író Farkas Zsolt valami olyat mutat meg a szonettíró Shakespeare-ből (például az eszét, az esze erejét), ami éppen az eddigi Shakespeare-képünktől nem látszott. És ez, túl a pontosság és művésziség kérdésein, talán a legtöbb, amit egy fordítás a mindenkori mának adni tud.
Kőrizs Imre
(A vers eredetileg a Műút online portáljának Napindító című rovatában jelent meg január 30-án.)
