Filmjei rendre bevételi rekordokat döntenek, könyvei bestsellerek, Moore-nak tehát nyilván akadnak szimpatizánsai bőven. Jóval többen vannak azonban azok, akik őszinte gyűlölettel viseltetnek iránta. Érthető, hogy kedvenc célpontjai, az óriáskorporációk (Roger és én), a fegyverbuzik (Kóla, puska, sült krumpli), a republikánusok (Fahrenheit 9/11; Sicko) és úgy általában a fennálló rendszer hívei (Kapitalizmus: szeretem!) nem zárták a szívükbe, de rajongani érte a baloldali és liberális értelmiség köreiben sem menő. Moore ugyanis – így a megalapozatlannak semmiképp sem nevezhető vádak – dokumentumfilm helyett propagandát készít; csúsztat, manipulál, és az értelem helyett az indulatokra próbál apellálni. Továbbá kellemetlen a modora, agresszív, nagyképű – és úgy néz ki, mint egy lecsúszott kamionsofőr.
Moore memoárkötete ezt a képet árnyalja. A provokátor felidézi a michigani Flint városában töltött gyerekkor tudatformáló mozzanatait, és annak az útnak az állomásait, amely végül az első dokumentumfilm, a Roger és én (1989) megszületéséig vezetett. Moore munkásságát ismerve a könyv tényeit illik fenntartásokkal kezelni, ahogy azon sem érdemes nagyon meglepődni, hogy az író-rendezőről meglehetősen pozitív kép rajzolódik ki a kötet végére. A provokátor mégis felvisz néhány új vonást az elvakult populista karikatúrájára. Szóba kerül a lakossági homofóbia, az abortusz, az egyházi nevelés és Vietnam, de mindez személyes élményeken, anekdotákon átszűrve – mintha egy rendhagyó politikai coming of age történetet olvasnánk.
A könyv lényegi konklúziója (üzenete?), hogy Moore nem egy New York-i Starbucksban üldögélve alakította ki politikai nézeteit, és döntötte el, hogy hivatásos megmondóemberként próbál karriert csinálni: mindez neveltetéséből, habitusából és a gyerekkor szellemi ingereiből következett. Anyja már négyévesen megtanította olvasni, mesekönyv helyett napilapokon gyakoroltak; kisiskolásként pedig nem Disneylandbe, hanem Washingtonba jártak nyaralni, ott felkeresték kongresszusi képviselőjüket, és beültek a Capitolium üléseire. Az ifjú, de már akkor is nagyfejű Michael a hatvanas évek társadalmi változásai idején szembesült először a faji szegregáció még létező hagyományával. Egy középiskolai retorikai versenyen felszólalt a híres Elks klub diszkriminációja ellen, országos botrányt kavarva ezzel. Pár évvel később, 18 évesen, elindult az iskolaszéki választáson, meg is nyerte, hogy aztán kirúgassa a diákokat fizikailag is terrorizáló igazgatót és helyettesét.
A provokátorról elmondható ugyanaz, mint Moore filmjeiről: nem kell egyetérteni vagy szimpatizálni a szerzőjével ahhoz, hogy lekössön és szórakoztasson. Hangvétele, stílusa kellően közönségbarát; a novellaszerű, fikciós fogásokkal elmesélt történeteknek dramaturgiájuk van, helyenként humorosak, néhol megrendítőek – elsősorban nem az agyat, hanem az érzelmeket veszik célba. A könyv valójában csak azt erősíti meg, amit eddig is sejthettünk: Moore-nak nem véletlenül sikerült forradalmasítania a propagandával kevert dokumentumfilm műfaját.
Fordította: Tomori Gábor. Kossuth, 2012, 358 oldal, 3490 Ft
