| Tóth Krisztina: Szilveszter
Hát elkergettem ezt az évet is, hónak öltözve most megy éppen el. Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt, de minden rendben mégis: létezel,
képzelt és fogható helyek határán ott egy másik este, és most, hogy gondolatban néztelek, csupa idegent láttam benne,
de én is, ha a táskám kipakolnám, csupa idegen holmi volna: zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány, egyáltalán, felismernél-e róla?
Mondanád-e cipőmről kapásból, hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy fogasra akasztott kabátból, vagy még előbb, még mielőtt belépek?
Mintha tükörből nézném a szobát: milyen tágas és ismerős idegenség, nem lévő másik létem – át kéne aludni ezt az estét,
aludnom kéne súlyos évekig. Merülj, merülj, ne juss eszembe, hogyha a nevem kérdezik, ne gondoljak a te nevedre. |
Költőkkel, írókkal kapcsolatban sokszor megfogalmazzák, képzőművészekről szólva ritkábban, hogy milyen „jó szemük van”. Illetve a nyelvüket is szokták dicsérni. Tóth Krisztina maga is elmondta már, de általában maguk a versek és a prózai művek sem csinálnak titkot belőle, hogy sokszor valami látvány vagy egyetlen szó – például „homokakvárium”, „küllőgyöngy” – indítja be az alkotás folyamatát. Ezek az impulzusok azonban sohasem statikus élményt jelentenek, hanem a képzelet reflexeit bekapcsolva elindítanak valamit. Az ihlet, aztán az alkotás ebben az esetben ahhoz hasonlóan alakul, ahogy a kagyló dolgozik a szervezetébe került idegen anyaggal egészen addig, amíg gyöngyöt nem épít köré.
Pályájának kezdetén Tóth Krisztinát ezek a benyomások versekre ihlették, de az eddigi életmű ismeretében szinte magától értetődik, hogy ennek a költészetnek az elbeszélés felé is eleve vannak szabad vegyértékei. Ferencz Győző volt az első, aki már majdnem harminc éve, Az Őszi kabátlobogás című első kötet egyik verse, a Sárvári fénykép olvastán rátapintott ennek a költészetnek az epikus vonatkozásaira: „A talált mondatokból valamiféle történet sejlik fel, narratív elem, a dalformától balladai tónust kap a vers, és ennek megfelelően nem is válik világossá, mi történt, mi nem történt”. Majd hozzáteszi: „A kép mégis éles.”
A Szilveszter című versben sem világos minden, csak annyi, hogy egy elmúlt szerelemről szól, amely azonban még mindig képes éles fájdalmat okozni.
A címadás is valaminek – az évnek – a végére utal, a vers első igéje pedig arra, hogy a lírai én cselekvő részese ennek a lezárásnak, magyarul, hogy ő fejezte be. Ez annál is érdekesebb, mert az évet nem kell befejezni, az a vers címéül szolgáló Szilveszter napján magától is menetrendszerűen befejeződik. Érdekes az „elkergettem” szó is: van benne valami a fiatal Tóth Krisztina egyszerre magabiztos és sebezhető, okos és vagány villoni gesztusaiból, másrészt az első versszak leghosszabb szavaként a befejeződött évnek vagy az év befejezésének a nehéz voltát is ábrázolja.
A második sor trükkje a „hónak” öltözés. „Hóba öltözött a város” – az ilyesmi nem költészet, hanem zsurnaliszta közhely lenne. Ráadásul egy teljes év nem is öltözhetne „hóba”, „hónak” azonban igen: a megfogalmazás a jelmez képzetét idézi fel. A második személy, akihez a vers szól, a harmadik sorban jelenik meg, és szemlátomást nem olyan könnyű megszólítani: a nyolc – két kivétellel egy szótagos – szóból álló sor az egész vers leginkább elaprózott, leginkább dadogós sora.
A negyedik ezzel szemben ismét magabiztosabb: az utolsó kivételével minden egyes szó hangsúlya egybeesik a sajátos lüktetésből fakadó vershangsúllyal: „de MINden RENDben MÉGis: LÉteZEL”.
Ezt a létezést azonban rögtön árnyalja a második versszak első szava, a „képzelt”. A vers bizonyos értelemben ezzel a második versszakkal indul. Egy gondolatkísérlet részesei leszünk: a lírai én elképzeli volt szerelmét az új környezetében, amelyben persze minden új szereplő idegen. Érdemes észrevenni a versforma finom módosítását is: hogy a keresztrímek szerkezete ugyanaz, de a sorok, a harmadik kivételével, rövidebbek, mint az első versszakban voltak.
A képzelet játéka után a harmadik versszak a „fogható” konkrétumok világában játszódik, a női táska kipakolásának ötlete egészen remek, a bagatell apróságok nem is lehetnének jelentéktelenebbek, kevésbé költőiek – miközben a „kipakolnám”-ra az „igazolvány” olyan tökéletes és egyéni rím, hogy nem hinném, hogy Tóth Krisztina után valaki még egyszer csak úgy versbe emelhetné.
A következő szakaszban szereplő cipő és kabát már sokkal alkalmasabb az egyéniség kifejezésére, mint a kulcs, a zsebkendő és a hivatalos irat: joggal merül fel a kérdés, hogy a két egykori szerelmes ráismerne-e ezekről egymásra. Talán a negyedik versszakban látszik a legélesebben a költő szeme, tükörből látni a szobát olyan, mint egy tükörben látott tükörből látni saját magunkat: egyszerre ismerős és mégis furcsa érzés. Ez az élmény az evidencia erejével szól a versben, amit az is jelez, hogy milyen természetességgel simul bele a lehető legsúlyosabb tartalmak terhét cipelő „lét” szó.
A vers a negyedik versszakkal – „át kéne aludnom ezt az estét” – akár véget is érhetne. Az olvasónak nem biztos, hogy hiányérzete lenne. De úgy a lezárás a maga megoldásszerűségében valahogy túl józan lenne, ezért érdemes a férfit, akivel a harmadik versszakban találkoztunk utoljára, ismét felidézni. Ennek módja az elmerülés itt kézenfekvő képzetét leszámítva sem különösebben láttató, inkább a ráolvasásszerű hangzás veszi át a főszerepet, a két erős érzelmi töltetű, sor eleji és verset záró szóismétléssel: „Merülj, merülj” és „nevem … nevedre”. Az utolsó szó viszont, összeolvasva a vers címével, mégis szöget üthet az olvasó fejébe: vajon nem egy igazi, boszorkányosan megoldott ráolvasásról van-e szó, vagyis hogy a Szilveszter nemcsak az év utolsó napjának, hanem annak a férfinak is a neve, akiét a műszubjektum, mint feleség, valaha viselte, és akitől itt végleg elbúcsúzunk azzal, hogy ezután már mindig egy nagyszerű vers jut róla az eszünkbe?
