A központi helyszín Herkulesvár, egy fiktív falu a Dunakanyarban, és egy art deco villa. Ide száműzik Waldstein Pétert, a klasszika-filológia és a vallástörténet professzorát, itt kell megbújnia és jelentéktelenné válnia, miközben szertartásszerű tudományos előadásait már csak lányának és unokájának tartja. A professzor a családot érő tragédiák közepén jut el Puskinhoz: „Lenyűgözőnek találta, hogy a legnagyobb orosz költőt, akiben ráadásul negyedrészt afrikai vér csörgedezett, épp egy pomádés bonviván, egy felelőtlen szoknyavadász, egy diplomáciai zsúrfi golyója terítette le.” Miközben ugyanis Puskin a felesége jó hírét kívánta megvédeni egy francia kalandorral vívott pisztolypárbajban, halálos lövést kapott az ágyékán. A humanista értékeknek, a művészetnek és a tudománynak jelképét tehát egy hozzá nem értő, élvhajhász világrend nagystílűnek szánt, de ostoba gegje győzi le. A könyv szinte minden szereplőjének sorsa ezt visszhangozza.
Waldstein Péter egyéni túlélésének technikája átragad lányára, Olgára is, akit egyedül kénytelen felnevelni, és aki éppoly kevéssé képes tájékozódni a valódi világban, mint az apja. A harmadik generációval lép be a történetbe az elbeszélő és így az olvasó is: Olga fia, Kristóf 1967 körül születik, felnőttkorát már a rendszerváltás zavaraiban tölti. Legjobb barátja, a Herkulesváron gyerekkora nyarait töltő Karl az, aki magán keresztül átszűrve, bizonyos szempontból kívülállóként közvetít, mesél és beszámol a család több generációjának bukásáról és saját életének működtethetetlenségéről.
„De azt is tudta, hogy egyszer csak eljön az idő, amikor átveheti az uralmat önmaga fölött. És ettől ujjongóan szabadnak érezte magát. Legalábbis így képzeltem” – mondja Karl, amikor éppen nem saját, hanem Olga életének és lelki világának történéseit meséli. Ez az elbeszélői hang a regény legkiemelhetőbb poétikai terméke. Ez a megbízhatónak tűnő, mégis gyanús, mindent tudó narráció folyamatos feszültségben tartja az elbeszélést. Karl ugyanis a Waldsteinek olyan emlékeit is megosztja velünk, amelyekről bizonyosan nem tudhat. Egyes szám első személyben, de erős nézőpontváltásokkal szól a különböző szereplőkről és helyett. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez a hang a legkevésbé sem szimpatikus, és – bizonyára szándékolt – modorossága sok helyen elidegenít, akárcsak a cím erőltetettnek tűnő nyelvi szerkezete. Az olvasónak már az első oldalakon meg kell küzdenie azzal, hogy a beemelt digitális mindennapoktól csapongunk mitológiai eszmefuttatásokig, egy oldalon belül egy Insta-sztoritól jutunk el a giccsen keresztül („A szemközti épület leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan”) a célzott poézisig: „Digitális, őszi lombot fúj a szél.” A számítógépes játék leírása ráadásul kétszer is szerepel a műben, ami jó játék, de szövetidegen, a történések kulcsát nem ez a kép adja.
Karl, aki saját maga elmondása szerint szokatlanul nagy termete miatt kénytelen idegenként mozogni a világban, egyetlen dologban találja meg élete kulcsmotívumát: egy tökéletesen irracionális és plátói szerelemben Olga, barátjának anyja iránt. A Karl számára lenyűgöző, tudomány- és művészetszeretetre épülő nagypolgári élet (a könyv végére lebomló és összeroncsolt kerete) Olga, akitől a fiú évtizedek múltán sem képes elszakadni.
A Waldstein-ház (Péter, Olga és Kristóf) végső lerombolásának nem egyetlen, de legfőbb megtestesítője az új férj, a betolakodó Áron, aki szélsőjobboldaliságával, ősmagyar eszméivel, szívós „barbárságával” csinál a valaha humanista védműként álló villából emlékmúzeumot egy sportújságíróból lett amatőr ősmagyarság-történésznek. Traumák traumákra halmozódnak, néha már kicsit sok is a hányattatásból, végigjárjuk a magyar lecsúszás összes lépcsőfokát a lassú megőrüléstől az alkoholizmuson keresztül a videojáték-függőségig.
A saját életterükben idegenné váló figurák, a humanista értékek, a tudományos érvrendszerek lebomlásának (lebomlasztásának!) logikáját látjuk Péterfy regényében, és nehéz nem a jelenbeli referenciapontokhoz kötni mindezt. De maga Péterfy is köti (olykor kizökkentő valóságelemek, mint az Insta-sztori vagy egy Kalligram-megjelenés emlegetésével is). Bár a rendszerváltás körüli időszak a legelmosottabb és a legkevésbé kidolgozott a regényben, felbukkannak narancssárga nyakkendős figurák, és az új rend fenyegetése is elhangzik: „Végetek lesz. Most mi jövünk.” A regény – kicsit sem burkoltan – arra emlékeztet, hogy a történelem körbejár. Karl példáján felveti annak lehetőségét, hogy vannak olyan, mélyben munkáló erők, amelyek miatt nem lehet elszakadni, amelyek miatt érdemes várni az értékek visszatérésére. Akkor is, ha az indokok tökéletesen irracionálisak.
Kalligram, 2019, 406 oldal, 3990 Ft
