Magyar Narancs: A Brooklyn egy Amerikába emigrált ír lány regénye. Eilis az ötvenes években igyekezett gyökeret verni az USA-ban: ha ma próbálkozna ilyesmivel, tartania kéne attól, hogy kitoloncolják?
Colm Tóibín: Sok olyan ír dolgozik és adózik az USA-ban, akik illegális bevándorlónak számítanak. Számukra a jelen helyzet nem ígér sok jót. Eilisnek ma joggal kéne tartania attól, hogy deportálják, ezért ha ma indulna neki, minden bizonnyal Kanadát vagy Ausztráliát választaná. Nehéz megjósolni, Trump mit fog tenni. Mindenfélét összehordott a kampánya során, a nonszensz uralta a megszólalásait. A gonosz nonszensz.
| ||
MN: Sokan a regényéből készült filmmel ismerkedtek meg először. Nem piszkálta a szakmai féltékenység, amikor egy másik írónak, Nick Hornbynak engedte át a forgatókönyvet?
CT: Nézze, ha producer lennék, és valaki azzal jönne, hogy itt van valami ír pasas, valami író, udvariasan bólogatnék, hogy igen-igen, köszönöm, de most nem érek rá. Ha viszont valaki azzal keresne meg, hogy itt egy ír pasi, akinek a könyvét Nick Hornby adaptálta, minden mást azonnal félredobnék.
MN: Úgy nyilatkozott, hogy a csönd igen jótékonyan tud hatni a munkájára. Az, hogy a nagyapja tagja volt az IRA-nak, nem okozott feszült csöndeket gyerekként a szülői házban?
CT: A nagyapámat nem ismertem, de éltek a házunkban olyanok, akik ugyanúgy IRA-tagok voltak, mint ő. Hallgatás övezte a tetteiket. A forradalmároknak az a generációja, melyhez a nagyapám is tartozott, nem volt egy beszédes nemzedék. Úgy érezték, ha beszélnek, azt a külvilág dicsekvésnek venné.
MN: A csönd termékeny közege lehet az írásnak, de a Carnegie Hallban egyenesen kötelező. Erre egy másik író emlékeztette önt, amikor koncert előtt megkopogtatta a vállát, és odasúgta: Remélem, csöndben maradsz!
CT: Igen, Philip Roth volt ez a másik író. Vicces kis közjáték volt, de nem volt fenyegető, nagyon is barátságos gesztus volt ez a részéről. Régről ismerjük egymást. Nem volt ez más, mint baráti üdvözlés Philip Roth-módra.
MN: Oscar Wilde-tól Thomas Mannon át Pedro Almodóvarig számos meleg művész életéről értekezett a Love in a Dark Time című esszékötetében. Hogy Thomas Mann mit szólt volna, azt sajnos nem tudhatjuk, de mit szólt Almodóvar?
CT: Az Almodóvarról szóló írás eredetileg a Vanity Fair felkérésére született. Azóta tartjuk is a kapcsolatot. Érdekes, hogy egyetlen szóval sem említette a könyvemet, ahogy én sem említettem egy szóval sem neki. Látja, ha a csöndjeimre kíváncsi, ez is egy a kreatív csöndek közül.
MN: Mint írta, Thomas Mann sorai közt a titkos erotikát kereste. Megtalálta?
CT: A Doktor Faustus tele van furcsa erotikus energiával, de hasonló energiák lappanganak a Tonio Krögerben és érdekes módon a Buddenbrook házban is, főleg a fiú, Hanno alakja körül. De ott az Egy szélhámos vallomásai és A varázshegy is. Ott van ez tulajdonképpen mindenben.
MN: Mi a legerotikusabb olvasmányélménye?
CT: Talán James Baldwintől a Giovanni szobája vagy a mostaniak közül Alan Hollinghurst munkái.
MN: Írországban tavaly népszavazás döntött az azonos neműek házasságáról. Minek tulajdonítja a sikert?
CT: A kampányt nagyon okosan vezényelték le. Az emberi jogok nem valamilyen elvont módon jelentek meg benne, hanem a személyes történetek kerültek előtérbe. Írországban a választási kampányokat házról házra vívják. Azt tanácsolták mindazoknak, akik az ajtókon kopogtattak, hogy ne ők beszéljenek, hanem vigyenek magukkal valakit, egy családtagot, aki személyesen is érintett. Mindenki azt gondolta, kemény, sárdobáló vita lesz, hogy az ellenoldal a tömegek felheccelésében lesz érdekelt. Végül nem így lett: nagyon is jól nevelt párbeszédre került sor.
MN: Az amerikai elnökválasztásról ez kevésbé mondható el.
TC: Feszült figyelemmel követtem a kampányt; Trump és a követői úgy alázták az afroamerikaiakat, a nőket, a zsidókat és a mexikóiakat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Trump igazi demagóg. Ismerve az európai történelmet, tudom, mennyire veszélyes játszma ez.
MN: Két éve mesterkurzust tartott Krasznahorkai Lászlóval. Osztja a Krasznahorkai-regények mély reménytelenségét?
TC: Igen, abszolút a magaménak érzem. És a mondatai! Micsoda elkötelezettség a mondatok iránt! Azok a kadenciák! Az ellenállás melankóliája nagy kedvencem, de Krasznahorkaitól nem csak kedvenc könyveim, kedvenc mondataim is vannak. És a regények mellett ott van maga az ember: egy rendkívül illedelmes, a dolgokhoz iróniával közelítő alak. Meginterjúvolni ugyanakkor embert próbáló feladat, rettenetesen nehéz elmagyarázni a közönségnek, miben is áll a művészete. Legalább háromszor beszélgettem vele közönség előtt. Egyszer Istenről próbáltam faggatni; láttam rajta, hogy ez nagyon nincs az ínyére. T. S. Eliot fogalmazta meg jól, hogy hol válik el a művész és az ember: „the man who suffers and the mind which creates”. (Szentkuthy Miklós fordításában: „minél tökéletesebb művész valaki, annál tökéletesebben válik kétfelé benne az élményeket átélő ember és az agy, amely alkot” – a szerk.)
