Sziget az áramlatban (Az Island Records 40 éve)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1959-ben Jamaica fővárosában, Kingstonban egy 22 éves fehér fiatalember, Chris Blackwell száz mai angol fontnak megfelelő összeggel beszállt a karibi szigetország születőben lévő lemeziparába. A kiadó, melyet megalapított, azóta fogalom.

1959-ben Jamaica fővárosában, Kingstonban egy 22 éves fehér fiatalember, Chris Blackwell száz mai angol fontnak megfelelő összeggel beszállt a karibi szigetország születőben lévő lemeziparába. A kiadó, melyet megalapított, azóta fogalom.

Tavaly a Motown ünnepelte, hogy 1958-ban Detroitban Barry Gordy 800 dollárt fektetett a fekete zene jövőjébe (MaNcs, 1998. augusztus 13.), idén az Island van soron. Bőven akad párhuzam a két kiadó történetében - persze eltérés is; a legalapvetőbb: az Island idejekorán felvette a fehért is katalógusa színskálájára -, de a lényeg ugyanaz: ha jó fülhöz üzleti érzék társul, az eredmény aranyban (úgymint kápé, úgymint aranylemez) jelentkezik. Nem ördöngösség, mégse sikerül mindenkinek, aki lemezkiadónak nézi magát a tükörben.

*

Tán Chris Blackwell sem emlékszik rá, hogy pár évvel a kezdet után védencei kisebbfajta felforgató tevékenységbe keveredtek a vasfüggöny mögött, konkrétan a Kisstadionban, pedig így történt. 1966-ot írtak (+/- egy év eltéréssel). Akkoriban még nem ejtették útba Budapestet lépten-nyomon külföldi sztárok, annál nagyobb szám volt, ha idefújt egyet a szél. Az Islandet valami láthatatlan szál köthette a Magyar Hanglemezkiadó Vállalathoz és az Országos Rendező Irodához, mert nemcsak koncertezett itt a Spencer Davies Group, hanem Qualiton címkével, 20 Ft-os áron kislemeze is megjelent, rajta a Gimme Some Lovin´ és a Sittin´ And Thinkin´, még azt is ráírták: "(angolul)". A korát megelőző marketing és a magyar ifjúság krónikus kiéheztetettsége jóvoltából mindenki a Kisstadionba igyekezett. Millie Small kezdett, fekete bőrű énekesnő, éles fejhang, egy instant világsláger (My Boy Lollipop), majd jött a Spencer Davis Group, nekik a Gimme Some Lovin´ mellett még legalább három friss örökzöldjük volt (Keep On Running, Somebody Help Me, I´m A Man), ami elég is egy estére, mégis csalódást okoztak annak, aki tudta, hogy kéne megszólalniuk ezeknek a dögös kis rhythm & bluesoknak, mert a zenekar énekese, Steve Winwood tizenéves korát és fehér bőrét meghazudtolóan érett, "négeres" hangon énekelte őket - lemezen. Itt azonban valami cserejátékos próbálta helyettesíteni. Nem közölték, miért nem jött (talán már otthagyta Spencer Davist; nem sokkal később, a Traffic élén járt a Kisstadionban, újólag igazolva az Island és a magyar szervek jó munkakapcsolatát). Akárhogy is, a Spencer Davis Group felajzotta a tömeget, hazafelé egyesek ablakbeverésre és kukaborogatásra vetemedtek, lovasrendőrattak lett a vége. Némelyek szerint ekkor kezdődött a rendszerváltás.

*

Mindez azonban már az Island Records fényes napjainak része, egyelőre Kingstonban vagyunk, 1959-ben. Ekkortájt kezdte hazai előadók lemezeit kiadni a ma már legendás producerként számon tartott Clement "Sir Coxsone" Dodd és Arthur "Duke" Reid. Ebbe vágott bele Chris Blackwell is, egyszerre két márkanévvel: R & B volt a rhythm & blues lemezeket megjelentető cége neve, az Islandet (melynek ötletét Alec Waugh regénye, az Island In The Sun adta) a jazznek tartotta fenn. A korai r & b-kislemezeken helyi ki mit tud?-ok felfedezettjei jutottak szóhoz, mint Owen Gray vagy Wilfred "Jackie" Edwards (aki később slágerekkel látta el a Spencer Davis Groupot) és a kubai születésű Laurel Aitken, aki Boogie In My Bones című dalával megalapozta az Island üzleti sikereit, ´59-ben tizenegy hétig vezette a jamaicai rádió slágerlistáját, s Angliában is jól fogyott. Az első Island-nagylemez a CB 22-es katalógusszámot viselte (ennyi idős volt a cégtul.), Lance Haywood zongorázott és Ernest Ranglin gitározott rajta: előbbi egy Montego Bay-i szállodában szórakoztatta a jenki turistákat, innen az album címe (Lance Haywood At The Half Moon Hotel), utóbbi Coxsone stúdiójában dolgozott, övé lett a CB 23-as album (Guitar In Earnest), a szóló- és basszusgitár megújítójaként tisztelik Jamaicában, a minap hallottam két számot az In Search Of The Lost Riddim című, ´98-as albumáról, zseniális, ahogy Afrikával randevúzik, be kell szerezni az egészet.

A Boogie In My Bones angliai sikere döntő lépésre ösztönözte Chris Blackwellt: 1962-ben, immár menő jamaicai producerként, áttelepült Londonba, s ott is elindította az Islandet. Ráérzett a keresletre: Prince Buster kivételével egyetlen korabeli jamaicai producernek, kiadónak sem volt angliai képviselete, a nagy számban érkező karibi bevándorlók között senki nem terjesztette a hazai zenét. Gyakorlatilag az Island ölébe hullott a piac. Blackwell ingázott, tudta, mi történik Jamaicában, mire érdemes figyelni - és fordítva, aki akart valamit, őt kereste, ő lévén az angliai kapcsolat. Ki volt ez találva.

*

Jamaicában pedig az a csekélység történt, hogy mire a Fats Domino-féle boogie egyenletes, kalimpálós ritmusa szép fokozatosan fölvette a már eredendően jamaicai zenének számító ska jellegzetes, szinkópás bicegését, az ország 1962-ben elnyerte függetlenségét. Ez felvillanyozta a népeket, nem mintha a mindennapokban bármi is alapvetően megváltozott volna, de ez mégsem akármi, napfényesen optimista slágerekbe kívánkozott. A trinidadi Lord Creator (arrafelé ilyen szerény művésznevet viseltek a muzsikusok, mint a Teremtő Úr) calypsóba foglalta a procedúrát, tárgyalásostul, népszavazásostul (Independent Jamaica), Derrick Morgan pedig az egyik első igazi ska-slágerrel köszöntötte a függetlenséget (Forward March).

Mindezek az Islandnél jelentek meg, és természetesen utat találtak Angliába is. 1963-ban az Island már közel száz kislemezt dobott piacra. Blackwell emellett létrehozott két leányvállalatot is: Black Swan címkével jamaicai producerek (Coxsone, Duke Reid és a kínai származású Leslie Kong) ska-terméséből adott ki, Jump-Up címkével pedig a többi karibi sziget zenéiből csemegézett. A skát szinte megtestesítő Skatalites vagy a Justin Hinds & The Dominoes mellett már fel-feltűntek nála a reggae leendő csillagai - Robert (tehát még nem Bob) Marley, Jimmy Cliff és Freddie "Toots" Hibberttel az élén a Maytals -, jóllehet maga a stílus még ki sem alakult, pár év, mire annyira lelassítják a ska tempóját, hogy új nevet kell adni neki.

Blackwell 1963-ban létrehozott egy harmadik leányvállalatot is Angliában: Sue U. K. címkével olyan amerikai rhythm & bluest és soult szabadított rá a brit piacra, amelyért megvadult a londoni klubok közönsége, viszont nem volt brit terjesztőjük. Az első kiadvány Inez és Charlie Fox slágere, a Mockingbird volt, amint Blackwell meghallotta, New Yorkba repült, s megállapodott a számot megjelentető Sue Records tulajdonosával, Juggy Murrayvel (sz. Henry Jones), az első fekete üzletemberek egyikével, aki Amerikában lemezt adott ki. Ellenállhatatlan zenéket köszönhettek az angolok a Sue-nak: Harlem Shuffle (Bob & Earl), Barefootin´ (Robert Parker), Stormy Monday Blues (Little Joe Cook néven énekelte Chris Farlowe, a későbbi Colosseumból).

Jött 1964. Blackwell úgy gondolta, kezdhetnének valamit Barbie Gaye régi amerikai rhythm & bluesával, a My Boy Lollipoppal: Ernest Ranglin producerként megbolondította egy kis skával, Millie Small elénekelte, vették, mint a nyalókát, máig összesen hétmillió példány kelt el belőle világszerte. Az Island jövője pénzügyileg bebiztosíttatott, csak elrontani lehetett volna. Nem rontották el.

*

Amikor 1964-ben Millie Smallt turnéztatta Nagy-Britanniában, Blackwell egy birminghami pubban kiszúrt egy névtelen bandát - pontosabban Rhythm & Blues Quartet volt a nevük, amit egy másik fantáziátlan, de legalább személyes névre cseréltek: Spencer Davis Group. A következő két évben a Spencer Davis Group a brit r & b élvonalában foglalt helyet, s mint említettük, tiszteletét tette nálunk is. Amúgy ez volt az Island által szerződtetett első fehér brit zenekar.

Ettől kezdve legalább három szálon futott a kiadó története. Behoztak amerikai r & b- és soul- gyöngyszemeket, otthon voltak a reggae-vé fejlődő jamaicai színtéren, és több, olykor érintkező irányzat felkarolásával érdemeket szereztek a brit rock felnőtté válásában: itt keménykedett a V.I.Ps néven kezdő Spooky Tooth, majd a Free, a Bad Company, a Mott The Hoople és a cég első amerikai zenekara, a Mountain. A progresszív rock nagyágyúi közül itt startolt a Jethro Tull (övék az Island első brit Nr 1 albuma: Stand Up), a Renaissance és a King Crimson. Itt működött Steve Winwood Spencer Davis Group utáni zenekara, a Traffic, a brit folk-rock alapegyüttese, a Fairport Convention (benne Richard Thompson gitáros és a 31 évesen ´78-ban elhunyt énekesnő, Sandy Denny), s az ír folkzenekarok ásza, a Chieftains, az énekes-dalszerzők közül John Martyn, Nick Drake (26 volt, mikor ´74-ben meghalt; ha több olyan is van a tarsolyában, mint a Cello Song, az én emberem) és Cat Stevens (muzulmán hitre tért). Innen jutott ki Woodstockba az Incredible String Band, itt vette fel a Rod Stewarttól ismert Sailing eredetijét a Sutherland Brothers. A 70-es években itt hozta divatba a divatot a Roxy Music, itt dolgozott szólóban Brian Eno, Bryan Ferry, John Cale és Robert Palmer. Itt kezdték olcsó válogatásalbumokon köztudatba dobni az új neveket - de bármilyen presztízse volt a cégnek (a rózsaszín Island-címke eleve garantálta a lemez minőségét a folk- és prog-rock hívei szemében), nem lehetett mindenki az övék, a Led Zeppelinre például nem volt elég pénzük.

A 70-es évek derekán elaludt az új előadókra vadászó részleg (sem a punk, sem a ska revival képviselői nincsenek a cég dicsőségtábláján), aztán felébredtek: ´79-ben Island-színekben szállt fel a B-52´s, és tért vissza Marianne Faithfull, ´80-ban szerződtették Grace Jonest és a U2-t, ´83-ban Tom Waitst, ´84-ben eszméletlen nagyot kaszáltak a Frankie Goes To Hollywooddal, ´87-ben Steve Winwood (Higher Love), a U2 (Joshua Tree) és a klip-manökenekkel hódító Robert Palmer (Addicted To Love) jóvoltából.

Négy évtized Island-esszenciájából, mai füllel, a progresszív rock tűnik legmulandóbbnak: nagy nekibuzdulások közepette éppúgy hiányzik belőle az őskorszak kincseinek archív bája, mint az örökérvényűség érzete, ami a népi gyökerekből táplálkozó folk-rock vagy reggae jobbik felében megvan.

*

Ha szabad használni a zenebizniszben a csoda szót, akkor az Island reggae-katalógusára bátran - nem az, hogy mindenki itt volt/van, aki számít, de majdnem, és aligha akad még egy lemeztársaság, amely ennyire lefedné a műfaj történetét, a legelső ska-bakugrásoktól a legfrissebb dancehall-rohamokig.

A 60-as évek vége felé, ahogy a ska reggae-vé lassult, a jamaicai zene kezdte kinőni Jamaicát és az angliai bevándorlók köreit. Instrumentális számok (Harry J´s All Stars: Liquidator), szerelmes melódiák (Paragons: The Tide Is High; biztos sokan ismerik a Blondie-tól, de az eredetit kell hallani... fel nem foghatom, hogy került bele az a hegedű, de elolvadok tőle), és némely jamaicaiak vallási nézeteiről elgondolkodtató slágerek (Desmond Dekker: Israelites; az első reggae Nr 1) jelezték az áttörést, Island-lemezeken. Chris Blackwell 1971-ben filmproducerré léptette elő magát, a The Harder They Come máig kultusz, főhőse, Jimmy Cliff olyan népszerű lett, hogy évekbe tellett, mire Bob Marley - akit ´71-ben szerződtetett Blackwell - a harmadik világ első szupersztárjaként leelőzte. S míg Jamaica kifogyhatatlanul ontotta a hamisítatlan hazait - Lee "Scratch" Perry, Toots & The Maytals, Burning Spear, Max Romeo, Inner Circle (a néhai Jacob Millerrel), Junior Murvin, Gregory Isaacs, Augustus Pablo, Thirld World, Dillinger (a ´76-os Cokane In My Brain igazi bomba) -, az Island elkapta a brit reggae legjavát is (Aswad, Steel Pulse, a Virgintől átjött Linton Kwesi Johnson dubköltő, csak a Misty In Roots maradt ki a szórásból). 1978-tól működött a bahamai Nassauban az Island nagyon kellemes és korszerű stúdiója, ahol a 80-as években parádés felvételek készültek Sly & Robbie közreműködésével (Grace Jones, Black Uhuru), de jutott jamaicai felfedezés a 90-es évekre is (Chaka Demus & Pliers, Buju Banton, Beenie Man).

*

Az Islanden belül Chris Blackwell specializált labelekben gondolkozott. 1973-ban Mango néven hoztak létre egyet jamaicai, majd afro zenék kiadására (a nigériai King Sunny Adé volt az első, őt követte Salif Keita, a 90-es években Baaba Maal, Angelique Kidjo, Ismael Lo). ´88-ban az Island terjesztési szerződést kötött a Delicious Vinyl Los Angeles-i hip-hop-kiadóval (így tudhatják magukénak Tone Loc sikereit) és a 4th & Broadwayjel (így kerül ide Eric B. & Rakim, a Disposable Heroes of Hiphoprisy, William Burroughs és Tricky), később a Death Row/Interscope-pal (így az övék 2Pac Shakur is).

Ám az alapító ekkor már nem érezhette annyira magáénak a céget, mint valaha. ´89-ben ugyanis 300 millió dollárért eladta a PolyGramnak, s ezután alkalmazottként igazgatta. Bár a 90-es években is voltak nagy fogásaik - PJ Harvey, Cranberries (szép dalt írtak az őket szerződtető Denny Cordell halálára), Orb, PM Dawn, Stereo MCs, Dru Hill, Talvin Singh -, s persze az évfordulón csak a szépre emlékeztetnek, de az elképzelhető súrlódások vége az lett, hogy ´97-ben elváltak útjaik; a hivatalos közlemény szerint békésen. Nem hivatalosan úgy hírlett, a főnökség elégedetlen az Island eredményeivel. Azóta a PolyGram beolvadt a Seagram (whisky, üdítők stb.) Universal nevű szórakoztatóipari birodalmába, Chris Blackwell pedig új céget gründolt: az IslandLife a jamaicai turistaparadicsom pénzzé tétele mellett filmben és zenében utazik (Ziggy és Bob Marley, Ernest Ranglin, Baaba Maal, kapcsolat a Muzsikást is terjesztő Rykodisc/Hannibal kiadóval).

Az Island Records és az IslandLife internetes site-jai összeköttetést kínálnak, egyúttal közlik, nincs közük egymáshoz. A jubileum évében szent a béke, csak ünneplés van, csábító kiadványok útján. Kijött egy antológiasorozat - Ska´s The Limit (1959-1964); Rhythm & Blues Beat (1964-1969); Acoustic Waves (1968-1975); Electric Currents (1967-1975); Reggae Roots (1972-1995) -, egy mai és régi ska-nagyságokat összehozó válogatás - Ska Island - és néhány retrospektív - Grace Jones: Private Life: The Compass Point Years; Tom Waits: Beautiful Maladies; Lee Perry: Arkology; Sandy Denny: Gold Dust; Linton Kwesi Johnson: Independant Intavenshan; Eric B. & Rakim: Paid In Full: The Platinum Edition; Marianne Faithfull: A Perfect Stranger. Ezen rajta van a Szomorú vasárnap is, Seress Rezsőtől, vigadjunk hát.

Szőnyei Tamás

Köszönet Oláh István (Universal Music) segítségéért; az Island Records ünnepi címe: www.island40th.com

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...