„Egyedül kell bemenned a nádasba” – kezd bele Hartay élete eddigi legsúlyosabb kötetébe. Elegáns gyászmunka, ahogy a fülszöveg is írja. De akadhat olyan olvasó, akinek néhol talán túlságosan is az, mert talán egy gyászmunkától a legkevésbé azt várnánk, hogy elegáns legyen. Ez a gyászmunka sokáig mintha mentes volna minden érzelemtől.
„A csillagok videójátékok szereplői. Dobj érmét, adnak életet.” Mint őszi erdő a színeket, úgy ontja magából a kötet a frappáns sorokat, de ezek folytonos áradása zavaró is lehet. Tényleg csupa idézhető sort találunk: „Hányszor korcsolyáztunk itt. / Egyszer. Egy múlt van.” Ez így nem csak elegáns, de őszinte és okos is, sokadjára üt, éppúgy, mint ez: „Ha valaki meghal, leszaggatja a tapétát. Magával rántja a világkiállítást.” Látjuk, még csendes humor is van ezekben a versekben, képekben. De ez a szemérmesség, ez a feszélyező visszafogottság szinte a tragédia előtti meghátráláshoz, annak megúszásához vezet. A gyászmunkából már-már túl általános, kontúr nélküli, pusztán szomorú versek almanachja lesz, a gyász tárgyát szinte alig ismerjük meg.
Aztán Hartay mintha egy mosógépet rakna a mellkasunkra, és az egymásra halmozott, néhol nehezen megközelíthető képek mégiscsak belobbannak. Ez a gyújtómező a Minden csata után című verssel kezdődik, és a Nekem nincsig tart. „Hadd segítsek azon, hogy csak eddig voltál” – olvassuk. Elnézve a lobogást, mondhatjuk végül: sikerült.
Kalligram, 2016, 84 oldal, 2000 Ft
