Könyv

Hartay Csaba: Fénykép­avar

  • Toroczkay A.
  • 2016. szeptember 18.

Könyv

„Egyedül kell bemenned a nádasba” – kezd bele Hartay élete eddigi legsúlyosabb kötetébe. Elegáns gyászmunka, ahogy a fülszöveg is írja. De akadhat olyan olvasó, akinek néhol talán túlságosan is az, mert talán egy gyászmunkától a legkevésbé azt várnánk, hogy elegáns legyen. Ez a gyászmunka sokáig mintha mentes volna minden érzelemtől.

„A csillagok videójátékok szereplői. Dobj érmét, adnak életet.” Mint őszi erdő a színeket, úgy ontja magából a kötet a frappáns sorokat, de ezek folytonos áradása zavaró is lehet. Tényleg csupa idézhető sort találunk: „Hányszor korcsolyáztunk itt. / Egyszer. Egy múlt van.” Ez így nem csak elegáns, de őszinte és okos is, sokadjára üt, éppúgy, mint ez: „Ha valaki meghal, leszaggatja a tapétát. Magával rántja a világkiállítást.” Látjuk, még csendes humor is van ezekben a versekben, képekben. De ez a szemérmesség, ez a feszélyező visszafogottság szinte a tragédia előtti meghátráláshoz, annak megúszásához vezet. A gyászmunkából már-már túl általános, kontúr nélküli, pusztán szomorú versek almanachja lesz, a gyász tárgyát szinte alig ismerjük meg.

Aztán Hartay mintha egy mosógépet rakna a mellkasunkra, és az egymásra halmozott, néhol nehezen megközelíthető képek mégiscsak belobbannak. Ez a gyújtómező a Minden csata után című verssel kezdődik, és a Nekem nincsig tart. „Hadd segítsek azon, hogy csak eddig voltál” – olvassuk. Elnézve a lobogást, mondhatjuk végül: sikerült.

Kalligram, 2016, 84 oldal, 2000 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.