Hiányosságainkat elnézve önostorozásunk kétségkívül indokolt, azonban érdemes eltűnődni azon, hány esetben motiválja az efféle mondandót a kifejezések emelkedett aurájából való részesülés, a morális tőkefelhalmozás, netán a katartikus élmény akarása, s hányszor a múltfeldolgozó szakmai teljesítmény iránti kíváncsiság. A fenti, moralizáló imperatívuszok mai közbeszédünkben sokkal inkább identitáspolitikai játszmák eszközei, semmint „a tudományosan megalapozott önkritika” diszkurzív alakzatai. Világtendencia, hogy a tudományos múltfeldolgozás és a történeti emlékezetrítusok mindinkább elválnak egymástól. Utóbbiak evidensen kiszolgáltatottjai a kultúriparra és a parlamentáris demokrácia látványosságiparára jellemző harsányságnak, az egyszerűsítő, moralizáló kódoknak. Volkhart Knigge mondja a kötetben: „A sírás önmagában nem képesít semmire. Manapság e foglalkozások sokszor a tiszta emocionalitás, a túlingerlés vagy a revizualizációba vetett naiv bizalom formáját öltik.” Knigge a Buchenwald és Mittelbau-Dora Emlékhely igazgatójaként az ottani foglalkozásokról beszél, de a többek között a Saul fia diadalmenetén megfigyelhető hatásmechanizmust is jellemzi: a pátosz és a megrendülés dicséretes reakciók a tehetségesen megalkotott revizualizáció esetében, ám ha nem motiválnak elmélyült kutatómunkát és differenciált fogalmi elhatárolásokon alapuló diskurzust, akkor a múltfeldolgozás szempontjából keveset érnek. Sőt, kontraproduktívvá válhatnak, akár mert már azelőtt „holokausztcsömört” okoznak, hogy a feldolgozás mint megértés egyáltalán megkezdődhetett volna, akár mert „az emlékezetteljesítménnyel kapcsolatos büszkeséget” alakítanak ki. A kommercializációt mellbevágóan példázta Kertész Imre kijelentése („holokausztbohóc voltam”), mely jól jellemzi a kultúriparnak azt a baljóslatú hajlamát, hogy a kulturális csúcsteljesítményt is a megrendítés ipari újratermelésének céljaira redukálja, s színészekre és egyéb médiaszemélyiségekre osztja a feladatot, hogy kijelöljék az emlékezés tárgyát és mikéntjét. Azt pedig, ahogy a morális felsőbbrendűség a megértésre való képtelenség elfedését szolgálja, legutóbb György Péter példamutató önanalízise demonstrálta (írását lásd a Filozófus a műteremben – Tanulmányok Radnóti Sándor 70. születésnapjára című kötetben). Laczó Ferenc történész beszélgetéskötetében többek között ezekre a kérdésekre adnak válaszokat német történészek, akik világossá teszik, hogy elsősorban nem az emlékezésrítusokat, hanem a múltfeldolgozás tudományos eljárásait érdemes elirigyelnünk a jelenkori német diskurzustól.
Laczó 2010-ben doktorált a CEU-n (előző kötete: Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt. Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban, Osiris, 2014), majd meghívást kapott a jénai Friedrich Schiller Egyetem Kertész Imre (!) Kollégiumába. 2011 és 14 között készített tizenegy nagyinterjút a nácizmus- és holokausztkutatás meghatározó szerzőivel, ezekből áll össze ez a nagyszerű kötet. A történészek többsége nemcsak kutatóintézetet vezet, hanem egyben emlékhelyek, múzeumok, transzdiszciplináris workshopok szervezője; az emlékezés tárgyának tudományos előállítása mellett a befogadás mikéntjét is meghatározhatja. A beszélgetésekben ismertetik az általuk belakott intézmények történetét, az évtizedek során felmerült módszertani aggályokat és problémakomplexumokat, és véleményt mondanak a holokauszt német diskurzusterének kialakulásáról, annak a német kulturális összdiskurzuson belüli funkciójáról.
Utóbbiakban a holokausztkutatás alapjait a nyolcvanas években írt szintéziseikkel lefektető Norbert Freijal és Volkhart Kniggével, valamint az oral history egyik első kezdeményezőjével, Lutz Niethammerrel készített beszélgetések eligazítóak. Kulcsfontosságú eseményekről van szó: a hallgatásról az ötvenes-hatvanas években; a Németországra fókuszáló, a tetteseket és az áldozatokat módszeresen számba vevő és megszólaltató első szintézisekről a hetvenes-nyolcvanas években; a globális kontextus kibomlásáról, a keleti archívumok megnyílásáról és a holokausztkutatást újszerű módszertannal élénkítő gyarmatkutatásról a kilencvenes-kétezres években.
A hetvenes években született kutatók többnyire meghaladni próbálják a nácizmus „különút-tézisét”. A szingularitásként értelmezés helyett horizontálisan (a náci Németország egykori szövetségesei és ellenségei felé) és vertikálisan (a német császárság és Weimar felé) tágítják a nácizmusról szóló beszédet. Frank Bajohr az árjásítást és a német intézménytörténetet, Michael Brenner a közép-európai zsidó historiográfiát, Raphael Gross a német múltfeldolgozás morális és diszkurzív aspektusait, Kiran Klaus Patel pedig a gazdasági válságra adott roosevelti és hitleri diagnózis és gyógymód hasonlóságait és eltéréseit kutatja. Christian Gerlach, Dieter Pohl, (az egyetlen nem német) Dan Stone és Jürgen Zimmerer a magyar, bolgár, román és albán regionális kutatásoknak, a gyarmatosítás kontextusának és a fajelméletnek mint „uralomutópiának”, az összehasonlító népirtáskutatásnak és az erőszakos társadalmak mibenlétének a kidolgozását végzik. A heterogén eljárások összjátékából létrejövő jelenlegi német „tudásszint” (a kötet visszatérő kifejezése) nem valamiféle homogén történelemkép, hanem egy önkritikus és önelemző, gazdagon rétegzett, dinamikus praxis bázisa. Az interjúkban olvashatóvá válik a német történettudomány utóbbi három évtizedében felhalmozott, a múltat alkotóan értelmező tudáskészlet, melynek révén a laikus a patetikus áhítatot tényleges megértéssel válthatja fel. Ezzel pedig, közvetetten, azt is megvilágítja, miféle hátrányt jelent, hogy magyarul nem áll rendelkezésre efféle, a holokauszt sokirányú megértésére lehetőséget adó diszkurzív tér.
A megszólaltatottak módszertanuk bemutatásakor történetfilozófiai fogalmakat mozgósítanak. Ilyen komplex önreflexióval magyar történészek esetében ritkán találkozunk. Hogy ez miféle bajt szül, azt a nemrégiben, a második világháború értékelése kapcsán kirobbant Gerő kontra Romsics-, illetve Krausz kontra Ungváry-vita demonstrálta. Ezek az alacsony absztrakciós szinten mozgó csatározások, kérdésfelvetéseik politikai és morális túldetermináltságából fakadóan, még arra is alkalmatlanok voltak, hogy a résztvevők definiálják, mit értenek bűnös és áldozat alatt. A morál klasszikus kérdései körüli retorizált vagdalkozás a történelemfilozófiai beszédmódra és az absztrakt önreflexióra való képtelenséget fedte el, s útját állta a terminológiai konszenzusnak. Ennek kapcsán mondja Franz Bajohr rezignáltan, hogy „minél inkább elzárkózik egy ország tudományos közege, annál inkább lehet klasszikus kérdésfelvetésekkel találkozni”.
A bezárkózás különösen veszélyes a magyar kutatások szempontjából: kulturális és tudományos szféránk éppúgy periferiális, tehát éppúgy nem önellátó, mint a gazdaságunk; a centrumok módszereire és eredményeire támaszkodik. Világosan jelzi az importra szorultságot az utóbbi évek magyar holokausztirodalmának három legnagyobb hatású teljesítménye, György Pétertől az Apám helyett, Nádastól a Párhuzamos történetek és Ungváry Krisztiántól A Horthy-rendszer mérlege. Mindhárom mű elsősorban Antelme, Braham, Friedländer, Hilberg és mások hetvenes-nyolcvanas években született, korszakos munkáira épült. Ám a forrásjegyzékeiket szemlélve feltűnő, hogy a Laczó könyvében megszólaltatottak munkáit, melyek az elmúlt húsz év legjelentősebbjei között vannak, nem használták. (Egyedül Ungváry támaszkodott Aly és Gerlach kutatásaira, másokra viszont ő sem.) S ugyanennyire elgondolkodtató, hogy e hiánypótló, fontos kötetben szakadatlanul sorolt német, angol, francia szakirodalomból magyarul szinte semmit sem olvashatunk.
Kijárat Kiadó, 2016, 290 oldal, 2900 Ft
