Könyv

Múltalkotás a periférián és a centrumban

Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről

  • Sipos Balázs
  • 2016.09.18 12:08

Könyv

Kevés frázist ismétlünk olyan gyakran, mint a holokausztra emlékezést, a múlttal való szembenézést és a felelősségvállalást előíró imperatívuszokat.

Hiányosságainkat elnézve önostorozásunk kétségkívül indokolt, azonban érdemes eltűnődni azon, hány esetben motiválja az efféle mondandót a kifejezések emelkedett aurájából való részesülés, a morális tőkefelhalmozás, netán a katartikus élmény akarása, s hányszor a múltfeldolgozó szakmai teljesítmény iránti kíváncsiság. A fenti, moralizáló imperatívuszok mai közbeszédünkben sokkal inkább identitáspolitikai játszmák eszközei, semmint „a tudományosan megalapozott önkritika” diszkurzív alakzatai. Világtendencia, hogy a tudományos múltfeldolgozás és a történeti emlékezetrítusok mindinkább elválnak egymástól. Utóbbiak evidensen kiszolgáltatottjai a kultúriparra és a parlamentáris demokrácia látványosságiparára jellemző harsányságnak, az egyszerűsítő, moralizáló kódoknak. Volkhart Knigge mondja a kötetben: „A sírás önmagában nem képesít semmire. Manapság e foglalkozások sokszor a tiszta emocionalitás, a túlingerlés vagy a revizualizációba vetett naiv bizalom formáját öltik.” Knigge a Buchenwald és Mittelbau-Dora Emlékhely igazgatójaként az ottani foglalkozásokról beszél, de a többek között a Saul fia diadalmenetén megfigyelhető hatásmechanizmust is jellemzi: a pátosz és a megrendülés dicséretes reakciók a tehetségesen megalkotott revizualizáció esetében, ám ha nem motiválnak elmélyült kutatómunkát és differenciált fogalmi elhatárolásokon alapuló diskurzust, akkor a múltfeldolgozás szempontjából keveset érnek. Sőt, kontraproduktívvá válhatnak, akár mert már azelőtt „holokausztcsömört” okoznak, hogy a feldolgozás mint megértés egyáltalán megkezdődhetett volna, akár mert „az emlékezetteljesítménnyel kapcsolatos büszkeséget” alakítanak ki. A kommercializációt mellbevágóan példázta Kertész Imre kijelentése („holokausztbohóc voltam”), mely jól jellemzi a kultúriparnak azt a baljóslatú hajlamát, hogy a kulturális csúcsteljesítményt is a megrendítés ipari újratermelésének céljaira redukálja, s színészekre és egyéb médiaszemélyiségekre osztja a feladatot, hogy kijelöljék az emlékezés tárgyát és mikéntjét. Azt pedig, ahogy a morális felsőbbrendűség a megértésre való képtelenség elfedését szolgálja, legutóbb György Péter példamutató önanalízise demonstrálta (írását lásd a Filozófus a műteremben – Tanulmányok Radnóti Sándor 70. születésnapjára című kötetben). Laczó Ferenc történész beszélgetéskötetében többek között ezekre a kérdésekre adnak válaszokat német történészek, akik világossá teszik, hogy elsősorban nem az emlékezésrítusokat, hanem a múltfeldolgozás tudományos eljárásait érdemes elirigyelnünk a jelenkori német diskurzustól.

Laczó 2010-ben doktorált a CEU-n (előző kötete: Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt. Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban, Osiris, 2014), majd meghívást kapott a jénai Friedrich Schiller Egyetem Kertész Imre (!) Kollégiumába. 2011 és 14 között készített tizenegy nagyinterjút a nácizmus- és holokausztkutatás meghatározó szerzőivel, ezekből áll össze ez a nagyszerű kötet. A történészek többsége nemcsak kutatóintézetet vezet, hanem egyben emlékhelyek, múzeumok, transzdiszciplináris workshopok szervezője; az emlékezés tárgyának tudományos előállítása mellett a befogadás mikéntjét is meghatározhatja. A beszélgetésekben ismertetik az általuk belakott intézmények történetét, az évtizedek során felmerült módszertani aggályokat és problémakomplexumokat, és véleményt mondanak a holokauszt német diskurzusterének kialakulásáról, annak a német kulturális összdiskurzuson belüli funkciójáról.

Utóbbiakban a holokausztkutatás alapjait a nyolcvanas években írt szintéziseikkel lefektető Norbert Freijal és Volkhart Kniggével, valamint az oral history egyik első kezdeményezőjével, Lutz Niethammerrel készített beszélgetések eligazítóak. Kulcsfontosságú eseményekről van szó: a hallgatásról az ötvenes-hatvanas években; a Németországra fókuszáló, a tetteseket és az áldozatokat módszeresen számba vevő és megszólaltató első szintézisekről a hetvenes-nyolcvanas években; a globális kontextus kibomlásáról, a keleti archívumok megnyílásáról és a holokausztkutatást újszerű módszertannal élénkítő gyarmatkutatásról a kilencvenes-kétezres években.

A hetvenes években született kutatók többnyire meghaladni próbálják a nácizmus „külön­út-tézisét”. A szingularitásként értelmezés helyett horizontálisan (a náci Németország egykori szövetségesei és ellenségei felé) és vertikálisan (a német császárság és Weimar felé) tágítják a nácizmusról szóló beszédet. Frank Bajohr az árjásítást és a német intézménytörténetet, Michael Brenner a közép-európai zsidó historiográfiát, Raphael Gross a német múltfeldolgozás morális és diszkurzív aspektusait, Kiran Klaus Patel pedig a gazdasági válságra adott roosevelti és hitleri diagnózis és gyógymód hasonlóságait és eltéréseit kutatja. Christian Gerlach, Dieter Pohl, (az egyetlen nem német) Dan Stone és Jürgen Zimmerer a magyar, bolgár, román és albán regionális kutatásoknak, a gyarmatosítás kontextusának és a fajelméletnek mint „uralom­utópiának”, az összehasonlító népirtáskutatásnak és az erőszakos társadalmak mibenlétének a kidolgozását végzik. A heterogén eljárások összjátékából létrejövő jelenlegi német „tudásszint” (a kötet visszatérő kifejezése) nem valamiféle homogén történelemkép, hanem egy önkritikus és önelemző, gazdagon rétegzett, dinamikus praxis bázisa. Az interjúkban olvashatóvá válik a német történettudomány utóbbi három évtizedében felhalmozott, a múltat alkotóan értelmező tudáskészlet, melynek révén a laikus a patetikus áhítatot tényleges megértéssel válthatja fel. Ezzel pedig, közvetetten, azt is megvilágítja, miféle hátrányt jelent, hogy magyarul nem áll rendelkezésre efféle, a holokauszt sokirányú megértésére lehetőséget adó diszkurzív tér.

A megszólaltatottak módszertanuk bemutatásakor történetfilozófiai fogalmakat mozgósítanak. Ilyen komplex önreflexióval magyar történészek esetében ritkán találkozunk. Hogy ez miféle bajt szül, azt a nemrégiben, a második világháború értékelése kapcsán kirobbant Gerő kontra Romsics-, illetve Krausz kontra Ungváry-vita demonstrálta. Ezek az alacsony absztrakciós szinten mozgó csatározások, kérdésfelvetéseik politikai és morális túldetermináltságából fakadóan, még arra is alkalmatlanok voltak, hogy a résztvevők definiálják, mit értenek bűnös és áldozat alatt. A morál klasszikus kérdései körüli retorizált vagdalkozás a történelemfilozófiai beszédmódra és az absztrakt önreflexióra való képtelenséget fedte el, s útját állta a terminológiai konszenzusnak. Ennek kapcsán mondja Franz Bajohr rezignáltan, hogy „minél inkább elzárkózik egy ország tudományos közege, annál inkább lehet klasszikus kérdésfelvetésekkel találkozni”.

A bezárkózás különösen veszélyes a magyar kutatások szempontjából: kulturális és tudományos szféránk éppúgy periferiális, tehát éppúgy nem önellátó, mint a gazdaságunk; a centrumok módszereire és eredményeire támaszkodik. Világosan jelzi az importra szorultságot az utóbbi évek magyar holokausztirodalmának három legnagyobb hatású teljesítménye, György Pétertől az Apám helyett, Nádastól a Párhuzamos történetek és Ungváry Krisztiántól A Horthy-rendszer mérlege. Mindhárom mű elsősorban Antelme, Braham, Friedländer, Hilberg és mások hetvenes-nyolcvanas években született, korszakos munkáira épült. Ám a forrásjegyzékei­ket szemlélve feltűnő, hogy a Laczó könyvében megszólaltatottak munkáit, melyek az elmúlt húsz év legjelentősebbjei között vannak, nem használták. (Egyedül Ungváry támaszkodott Aly és Gerlach kutatásaira, másokra viszont ő sem.) S ugyanennyire elgondolkodtató, hogy e hiánypótló, fontos kötetben szakadatlanul sorolt német, angol, francia szakirodalomból magyarul szinte semmit sem olvashatunk.

Kijárat Kiadó, 2016, 290 oldal, 2900 Ft

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.