Õsz óta, nagy részben Kornis Mihály Kádár-filmjei nyomán, nagyon izgalmas, érdekes és fontos vita bontakozott ki a kádárizmus politikai és morális természetével kapcsolatban. Végiggondolva a dolgot egyáltalán nem meglepő, mégis sokan nagyon meglepődtünk, hogy a felkorbácsolódó indulatok igen jelentős része Kornis Mihály ellen irányult, sokkal inkább, mint a ma is legnépszerűbb 20. századi magyar politikus, Kádár János rendszere és módszere ellen. Köztük Radics Viktória Hősök és árulók. Egy hamis beszédmódról (Magyar Narancs, 2007. január 25.) című publicisztikája is. A szerző nehezményezi, hogy Kornis erős morális értékítéleteket fogalmaz meg Kádárral, rendszerével, módszereivel és az ezek által szerinte többé-kevésbé korrumpálódott néppel kapcsolatosan, önmagát is beleértve. Radics szerint a művész(et)nek nem feladata az ilyen ítélkezés; és hasonlóképp, a politikát, valamint az általa kényszerpályára vezetett embereket nem vagy alig lehet erkölcsileg minősíteni. Vagy ha igen, csak magunkban, csak magunkat, az egyéni lelkiismeret csendjében, kimondatlanul.
Úgy tűnik mindenesetre, hogy Radics sem vitatja Kádár áruló voltát, s rendszerét sem tartja azért teljesen jónak, sem nem állítja, hogy az erkölcsileg felemelő módon befolyásolta volna az életünket. Ebben tehát - remélhetőleg - mindenki egyetért.
Arisztotelész, Kant, Lukács
Politika és morál, művészet és erkölcs kapcsolata nem egy ilyen rövid cikkben tisztázható kérdés. A mai magyar irodalomelméleti és kritikuskörökben Nietzsche, de főként Lukács György esztétikai paradigmái az abszolút igazság érvényével uralkodnak, és mindkettő igyekszik elválasztani a morális igazságot a művészi igazságtól - így a "bibliai" és a "prédikátor" szavakat mintegy szitokszóként használó Radics Kornissal szemben megfogalmazott morális értékítélete ("hazug beszédmód") - melynek jogát vádlottjától megvonta - hazánkban ma még csak nagyon körülményesen lenne cáfolható. Ezért csak szelíden emlékeztetnék arra, hogy Arisztotelésztől Kantig viszont a művészi igazságot az esztétika a morális igazsággal szoros kapcsolatban állónak látta, ez tehát nem ennyire egyszerűen elintézhető kérdés; valamint arra, hogy az írók alkotótevékenysége nincs okvetlenül alárendelve az éppen elfogadott irodalomelméleteknek. Szolzsenyicin művei igen erős morális ítéletet fogalmaztak meg a sztálinizmus fölött, mégis irodalmi Nobel-díjat kaphatott. Radics Viktória vélekedését tehát minderről nehéz komolyan venni, ő szerintem félreérti, vulgarizálja még azt a fent említett felfogást is, amire érvelését építi. Nemcsak egyéni lelkiismeret létezik, melynek hangja csak belül hallható: a társadalomnak közös lelkiismerete is van - ez nem azonos a kollektív felelősség fogalmával, mellyel ő ijedten azonosítja -, és ennek hangos megszólaltatói ősidők óta többek között az írók. A közös lelkiismeret ki- és megbeszélése nem jár politikai felelősségre vonással, hanem a következő generációk számára igyekszik megteremteni egy tisztább és élhetőbb életet, mint amilyen a koncepciós perek, a terror-megtorlás számszerűleg rendesen fel sem mérhető véráldozata, az agresszív téeszesítés, a tönkretett sorsok tömege, a nyolcszázezer párttag és a százezer titkos ügynök országában lehetséges volt.
Ami a politika és az erkölcs kapcsolatát illeti, tény, hogy a politikai cselekvés etikailag más típusú, mint az egyéni cselekvés. Kádár értelmezhető úgy is, mint népe nagy megmentője, aki az amúgy is bevonuló oroszok általi még tömegesebb vérontást akadályozta meg barátjának és a forradalomnak az elárulásával; majd két rossz közül a kisebbet választva e "védelmező", valójában a mi érdekeinket szolgáló (korabeli viccet idézve "a mi javunkat akaró") rendszerének felépítése érdekében barátját és annak hű elv-társait szószegéssel és törvénytelenül megölette, aztán százezer ügynökével biztosította a békét és a biztonságot, megvédve bennünket önmagunktól, hebehurgya, gyermekes meggondolatlanságunktól. Kádár szerepét a magyar társadalom nagy része ma is így látja. "Mi lett volna a másik lehetőség?" - kérdezik. "Idejöttek volna az oroszok, mindent elpusztítottak volna stb. Hiszen a forradalmat megnyerni illúzió volt."
Hol a határ?
A politikai cselekvésben óhatatlanul előfordul, sőt igen gyakori, mint tudjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt. Hogy ebben meddig lehet elmenni, az a mindenkori politikusok legalapvetőbb morális kérdése. Hogy egyáltalán el lehet-e menni valameddig, az a többi ember morális kérdése. Mindenesetre politikára és politikusokra szükség van, ezért egy bizonyos határig láthatjuk helyesnek, nem egyénileg, hanem politikailag, ha a politikus a köz érdekében rosszat is kénytelen tenni, mert nem lenne életszerű, ha ezt soha nem néznénk el, márpedig ami nem életszerű, ami nem működőképes, az nem is morális (amennyiben a morált a cselekvés vezérfonalaként értjük, és nem teljesíthetetlen, üres ideálként). (Más kérdés, hogy egyénileg ebben részt kívánunk-e venni.) A Kádár körüli vita központi kérdése, hogy Kádár és az őt kiszolgálók túllépték-e ezt a bizonyos határt. Kornis szerint: igen, messze igen. A marxista-leninista etika - és úgy tűnik, Radics - szerint azonban nem. "Az ethikai öneszmélet rámutat arra, hogy vannak helyzetek - tragikus helyzetek -, amelyekben lehetetlen úgy cselekedni, hogy bűnt ne kövessünk el; de egyúttal megtanít arra is, hogy még ha két bűn között kell is választanunk, akkor is van még mértéke a helyes és a nem helyes cselekvésnek. Ez a mérték: az áldozat. (...) Ropsin (Boris Savikov az 1904-06-os forradalom terrorista csoportjának vezére) egyik regényében így fogalmazta meg az egyéni terror problémáját: gyilkolni nem szabad, feltétlenül és megbocsáthatatlanul bűn, de elkerülhetetlenül szükséges; nem szabad megtenni, de meg kell tenni. És ugyanezen regényének más helyén abban látja a terrorista tettének nem igazolását (ez lehetetlen), hanem végső erkölcsi gyökerét, hogy ő nemcsak életét áldozza fel testvéreiért, hanem tisztaságát, erkölcsét, lelkét..." - írja Lukács György 1919-ben (Taktika és ethika, a kiemelés tőlem). Az a filozófus, aki a Tanácsköztársaság népbiztosaként maga is nyolc, a Vörös Hadseregből dezertáló katonát lövetett főbe a tizedelés régi, kevéssé humánus és filozofikus jellegű katonai büntetését alkalmazva (bár ez egyébként egy honvédő jellegű háborúban szigorúan véve nem minősül etikailag gyilkosságnak); majd, miután a Nagy Imre-kormány tagja is volt, később belső emigrációjából kilépve MSZMP-tag lett, s így együttműködött Kádárral, mindig felismerve ekként a proletárdiktatúra mindenkori érdekét. Lukács tökéletes pontossággal fogalmazza meg a proletárdiktatúrában mint magában a megvalósuló igazságban őszintén hívő marxista-leninista ember morális fundamentumát, talán a kádári tett elméleti lényegét is (ha feltételezzük, hogy Kádárt semmilyen más, önző érdek vagy gyűlölet nem vezette - amit nem feltételezünk, mert akkor például Nagy Imrét sok más társával együtt akár életben is lehetett volna hagyni). Rajkot is pontosan ez az etika - amelynek alapja, hogy a proletárdiktatúra maga az elvont erkölcsi igazság konkrét valósága, ezért annak mindenkori érdeke felülír minden más erkölcsi értéket - vezette odáig, hogy saját koncepciós perében, mindhalálig lojálisan, elismerte bűnösségét az őellene irányuló hamis vádakban.
Ebben az abszurd és kifordult erkölcstanban tehát a legnagyobb hős (a köz érdekében életben maradó "hősi halott") nem más, mint az erkölcsi hulla (miközben az igazi hősi halottak egyszerű, sőt destruktív őrültekké, negatív szereplőkké fokozódnak le). Ilyen értelemben "hős" és "nagy formátumú politikus" Kádár. És az őt ma tisztelő vagy csak felmentő, vagy csak tettét és titkosrendőrállamát bagatellizálni igyekvő társadalom a Lukács által fentebb pontosan leírt és vallott "erkölcsi önfeláldozás" marxista-leninista eszméje alapján menti föl és tiszteli őt ma is. Így lett Kádár bűne "egy egész ország sorsa" (Kornis), felmentése pedig mindannyiunkat érintő erkölcsi kérdéssé, közös marxizmus-leninizmusunk továbbélésének jelévé.
De nem mindenki kommunista. S aki nem az, az a fenti lukácsi elméletet és kádári gyakorlatot egyaránt elutasíthatja etikailag, radikálisan erkölcstelennek láthatja és láttathatja. Hihetünk abban is, hogy nemcsak magányos vértanúként, hanem még hétköznapi, családfenntartó kisemberként (ez ugyanakkora erkölcsi nagyság) sem okvetlenül szükséges elkárhoznunk a köz érdekében. Hogy az egyéni lelkiismeret szava lehet erősebb a kollektíva érdekénél. Legalábbis annyiban, amennyiben senkit sem lehet kötelezni arra, hogy a piszkos munkát éppen ő - vagy ő is - végezze el. Nem arról van szó, mint ahogy Kornisnál sem, hogy bárkit is el kellene ítélni, hanem arról, hogy a kommunista morál fentebb Lukács által teljes pontossággal, "belülről" jellemzett lényegétől meg kellene szabadulnia a magyar társadalomnak, és hogy erről lehet és kell normálisan beszél(get)ni, nem kell ezt a közös lelkiismeretet elfojtani.
Radics felteszi a kérdést: "Akadtak írók, akik bátran szót emeltek (...) - hol volt akkor Kornis Mihály?" A válasz: például tüntetéseken mindig lehetett látni. A demokratikus ellenzék aktív résztvevőjeként már a hetvenes években publikált a szamizdat irodalomban, és ugyanazt vallotta, amit ma. Kornis hiteles ember. Nem ócsárlással, hanem köszönettel tartozunk neki azért, hogy szenvedélyes hangjával elindította ezt a vitát. A fájdalom, amit okoz, jelzi igazságát.
