"Vigyázzatok, mert Domokos elvtárs korrektúrában kihúzott valamit - szólt a műszaki szerkesztőnk, amikor az Európa 1981-ben készült kiadni Az unalom című Moravia-regényt. És mit húzott ki? Azt mondja, nem tudja - egy szót. A fordító Zsámboki Zoltán is csak második olvasásra találta meg. Van a regényben egy furcsa nő, nem lehet pontosan tudni, hogy kurva vagy nem, valaki szerelmes belé. Volt a leírásban egy olyan mondat, hogy a nemi szerve függőleges hasítéka beszédesebb, mint szája vízszintes rése. Domokos János azt húzta ki, hogy függőleges. Ezt akkor nem értettem, de aztán rájöttem: ettől a szótól az egész egy pillanat alatt nagyon szemléletes lett" - a történetet Lator László meséli: így működött a szocialista erkölcs cenzúrája. Igaz, teszi hozzá, két évvel később Szamártestamentum címmel egy olyan középkori francia kötet jelent meg, amelyben a legszókimondóbb formában beszéltek például a nagylikú Berengár királyról. De bizonyára volt a kiadói politikában valami ötletszerű, mert Várady Szabolcs emlékezete szerint John Ford - 1629-ben írt -'Tis Pity She's a Whore című darabjának kiadásakor az Európa még 1984-ben is visszariadt attól, hogy a címlapon a "kurva" szó megjelenjen. Kár, hogy ká: erre kellett szelídíteni - Vas István halálig bánta, hogy engedett az erőszaknak.
Hátulj és farcicere
Dante Poklának egy helyén a fenék a neuralgikus pont. A huszonegyedik ének végén az ördögök nyelvet öltenek a vezetőjükre, aki erre - Babits fordításában - "trombitát csinál az alfeléből". Az olaszban itt a "segg" jelentésű "culo" szerepel, amelyet az Isteni színjáték új fordításán dolgozó Nádasdy Ádám megfigyelése szerint eddig senki sem adott vissza híven.
A fenék egy másik itáliai vonatkozása közelebbről is érint minket: mesélik, hogy a Janus Pannoniust fordító Csorba Győző mennyire örült, amikor meglelte a "farcicerélés" szót. Ez valóban remekül illik a versformába, de azért az anális behatolást jelentő latin szó keresetlensége mellett elég pipiskedőnek hat.
Arany persze meg tudta oldani, hogy a tabuszavak kimondása nélkül is vaskos legyen, például amikor a Nagyidai cigányokban így írja le az egyik szereplő halálát: "Tótágast áll fején; ég felé a lába, / Megakadt valahogy a nyeregkápába; / Lelke pedig, amint mennybe iparkodott, / Feljebb-feljebb mászva, kiment ahol tudott." Ugye mennyivel érdektelenebb lenne a szöveg, ha csak annyit írt volna a költő, hogy Czirok kifingott? De Aranyt ezzel együtt is szemérmes költőnek ismerjük: nem véletlen, mondja Nádasdy, hogy a Toldiból készült obszcén átirat, és nem mondjuk a János vitézből.
A görög klasszikusok közt alighanem Arisztophanész volt a leginkább szabad szájú - akit éppen Arany fordított. Bolonyai Gábor, a kritikai kiadás gondozója érdekes megfigyelést tett: "Az Arany által használt két német fordítás szövege határozottabban prűdebb az övénél. Végig célozgatnak, miközben Arany többször is nyelvjárási szavakat alkalmaz, illetve ha céloz, akkor plasztikusabb, vagy a jegyzetben hívja föl a figyelmet az eredeti vaskosabb szóhasználatára. Vagyis most úgy látom, a maga korában egyáltalán nem volt prűd a fordítása."
Gyalázkodásra, káromkodásra a görögök egyébként nem a szexualitás képzetkörébe tartozó szavakat használták. "Arisztophanész táglikúzása is csak annyiban sértő - mondja a klasszika-filológus -, amennyiben a közvélekedés felnőtt férfihoz nem tartotta illőnek a passzív szerepet. Emellett 'a hollók közé' küldték a másikat, vagy a halál, betegség és a kínzás különféle nemeit kívánták neki, főleg valamelyik alvilági istenség közbenjárásával."
Mindezek fényében mit kezdjünk azzal, hogy Catullus egy fiatal fordítója még 1938-ban is kipontozta a kényes szavakat? Az öncenzúra mögött ez esetben nem prüdéria, hanem sajtórendészeti megfontolások állhattak - 1932-ben Radnótit is éppen szemérem elleni vétségért (és sajtó útján elkövetett vallás elleni kihágásért) fogták perbe. A kilenc rendbeli szeméremsértést a vád szerint az olyan szövegek valósították meg, mint például a Kis kácsa fürdik című vers csaknem teljes egésze: "Fürdik a nagy lány a ruhaáztató / jó tekenőben s mindene látszik, / ahogyan csattogva mossa magát; már / tudom, utána száradni kifekszik / a napra és engem kíván ő csörgő / fogakkal két énekes combja közé!" El lehet képzelni, mi lett volna, ha Devecseri 1938-ban olyan pontosan fordítja Catullus 15. versét, ahogy később megjelent: "Majd szátokba s a seggetekbe fúrom". (Csehy Zoltán ennél is hívebb megoldásáról - "Szétkúrom farotok, ti meg leszoptok" - már nem is beszélve.)
A görögökhöz hasonlóan a középkori franciákra, provanszálokra és olaszokra sem volt jellemző a finomkodás, amint az Udvariatlan szerelem című antológiából kiderül (ebben a habos ondótól az ujj kreatív használatáig minden benne van). A nemrég új kiadásban megjelent Pantagruel fordítója, Gulyás Adrienn szerint a szabad szájú Rabelais-vel kimondottan szerencséje van a fordítónak. "Épp azért, mert trágárul szókimondó: erre ugyanis van regiszterünk. Máshol pedig képszerű a leírása, amit így a magyar ember is ért, és nem kell hozzá ábra."
A baj a finom erotikával van. "A francia ugyanis - mondja a műfordító - tud úgy is beszélni a testiségről, hogy finoman erotikus, és egyáltalán nem trágár. Na, ilyenkor gondolkodóba eshet szegény magyar fordító, hogy mondjuk a pisilő, a pénisz vagy a fasz közül melyik a finoman erotikus. Most egy kicsit túlzok, de körülbelül ezek a regisztereink."
Szabó Lőrinc dicső pénisze
De a franciák sem voltak mindig ilyen szemérmetlenek. Verlaine Nők című kötetének első változatát még elkobozták, és későbbi magyar változata is csak "kézirat gyanánt" jelent meg, kis példányszámban, a nevét nem vállaló húszéves Szabó Lőrinc fordításában. 1920 - ahogy Kabdebó Lóránt, a kis könyv későbbi kiadója írja - "lidércnyomásos hónapjaiban" Babits, Tóth Árpád és Komjáthy Aladár azzal szórakozott a Central kávéházban, hogy szonettben zengték Szabó Lőrinc péniszének dicsőségét (Tóth Árpád még illusztrálta is a kéziratokat). Vagyis az írók hangulata találkozott a piaci, kiadói igényekkel.
Már a Verlaine által egy kórházi ágyon írt kötet Nyitány című verse sem hagy kétséget a hangütést illetően: "Combotok s farotok szent börtönébe vágyom, / lányok, kikben örök temploma él a Kéjnek, / hogy veletek vígan hancúrozva az ágyon / csak testetek sötét nyílásaiban éljek." És ez csak a fennkölt kezdet, a könyv később alacsonyabb regiszterekbe is leereszkedik. Alacsonyabb regiszterek? A könyv tárgya alacsony - írja az előszóban Babits (szintén név nélkül) -, "de csak azoknak, akik az erotikát annak hazudják, mert bennük alacsony maradt".
Talán az eddigiekből is kiderült, amire Csehy Zoltán külön is felhívja a figyelmet: "A fordításirodalom elválaszthatatlan a mindenkori irodalomtól, az pedig az ízlés és erkölcs állapotától." Márpedig - folytatja az irodalomtörténészként is ismert költő - "a régi magyar irodalom nem prűd. És itt nemcsak Janus Pannoniusra gondolok, hanem például arra, hogy Zrínyi milyen természetességgel beszél Rusztán bég impotenciájáról vagy Radivoj és Juranics szerelméről, vagy hogy a jezsuita Faludi Ferenc homoerotikus eclogát írt."
Másrészt - figyelmeztet Várady Szabolcs - attól, hogy valami egyszer természetes volt, később még lehet elképzelhetetlen. Bornemisza még gond nélkül leírta, hogy "Az ganéjt és undok szart míg nem mozgatod, nem annyira büdös; mihelyt megmozdítod, ottan az bennevaló büdösség felindul." Vagy: "Ha az szarral harcolsz: ha megbírod, ha megbír is - szaros leszel." Nádasdy Ádám szerint a nyelvi illem tűrőképességét a higiénés állapotok is befolyásolják: azokban a korokban, amikor gyakran szembesültek az emberek a testiség fizikai tüneteivel, ezek nyelvi kifejezése sem volt olyan rendkívüli, mint amikor a nyomokat az angol vécé kezdte eltüntetni, vagy divatba jött zsebben, szövetdarabba csomagolva tartogatni az orrváladékot.
Hatások, ellenhatások és indirekt hatások bonyolult klímája alatt fejlődik a nyelvi illem különös növénye, amelynek a prüdéria a bibéje és a szókimondás a porzója. Erre utal Csehy Zoltán is, amikor ezt mondja: "Görög-latin erotikus versfordításaim olvastán vannak, akik ártatlanabb szövegek mögött is erotikus utalásrendszert keresnek" - vagyis egyes olvasók ott is betakarítanának, ahol a költő nem is dugványozott.
Arany elveszett verseArany az irodalmi legendárium szerint írt obszcén verseket is, de ezek a Voinovich-villában egy második világháborús bombatalálat következtében elégtek. Ezek felidézése céljából születtek az alábbi strófák, amelyek minden szava, sőt sora, félsora Aranytól való - egyedül az új szövegösszefüggésért terheli felelősség e cikk szerzőjét.
Toldi éjszakája Születésnapi cento Lator Lászlónak
Letérdelt a földre, nem ügyelve másra, félrebillent fejjel úgy mozgott a szája. Összeroppan a rúd: ami csak volt benne, kívánatos ízzel, jóízűen nyelte. Reszkető ajakkal mit se kímél tőle, véginél ragadja, szíja ki belőle bűvös-bájos mézét, úgy hogy édességén tiszta nyál csordul ki a lyány szája végén.
Visszajő a lyányka, ha elég nem lenne, mint szilaj csikóé, magas volt a kedve: Rettentve sikolt fel, véges-végig méri, nyelve a szájában meg nem tudna férni. Combot nyújt, a legény véges-végig nyalja, délcegen megűli, nagyokat döf rajta. Összezsibbasztotta, megrészegítette: Ennyibe került, míg elszenderíthette.
De lám, mintha ördög volna belé bújva, Miklós hengeredik s talpra ugrik újra, S mint midőn a bika, csak most jő a nagyja: Fel-feláll a farka, s hátul megtámadja.
Mintha fénylő kardját serényül forgatja, Párját fekhelyéből sűrűn osztogatja: Mennél elébb görnyed, annál inkább dagad, megered lassanként, valamint a patak, úgy kél a sohajtás, előrehajolva, mintha szíve-lelke a szemében volna. Lehanyatlott aztán, s akárhova nézett, még szemét behunyva is folyt az igézet. |
