A magyar gyermekirodalomról azt szokás mondani, hogy gazdag, páratlan, a világ számára egyelőre felfedezetlen stb. Azt azonban már csak a hozzáértő kevesek említik, hogy szervezetlen és kiszolgáltatott.
Hogy mit tekintünk gyermekirodalomnak, arról számos vélemény él. Sokan nem tesznek különbséget gyermek- és felnőttirodalom között - kizárólag irodalmat ismernek. Mások, elsősorban költők, a gyermekverset előkészületnek tekintik, megint mások pontosan körül tudják határolni, hogy tematikájában, poétikájában milyen ismérvei vannak a gyermekirodalomnak.
Utóbbiak azok, akik a gyermekirodalommal leginkább mint kutatási területtel, illetve piaci termékkel foglalkoznak. A rendszerváltás után a piacgazdaság természetesen megrengette a gyermekirodalom alapjait. Először a kiadói monopólium szűnt meg. "A Móra Kiadó mint a piac egyetlen képviselője az alapokig dőlt össze"- tudtuk meg Cs. Tóth Jánostól, a Móra igazgatójától. Jónevű szerzői elhagyták a kiadót annak reményében, hogy az új, feltörekvő kiadóknál gyorsabban jelenhetnek meg a könyveik. Ezzel együtt járt a drasztikus létszámleépítés, majd az 1993-as privatizálás. A gödör legmélyét 1996-ban érte el a kiadó. Akkor alig három tucat könyvvel képviseltette magát a piacon. A fordulat 1997-ben következett be, s mára már évi 150 könyvvel hosszú idő óta a piac biztos dobogósa.
Gyerek a piacon
A szépirodalomban tapasztalt radikális példányszámcsökkenés a gyermekkönyveket sem kerülte el. Míg a szocializmusban egy-egy gyermek- vagy ifjúsági könyv több száz ezres példányban fogyott, ma a kiadók ötezer eladott kötet után már ünnepelnek. De a bolt akkor is összejön, ha háromezer olvasó akad; a jellemző az ezerötszáz, amely elég a vegetáláshoz.
Az olvasóközönség megcsappanására több magyarázat létezik, pedig nagyjából még ma is érvényes az a könyvszakmában ismert bonmot, miszerint könnyű a gyerekkönyvesnek, gyerek ugyanis mindig lesz. Cs. Tóth János az alacsony példányszámok okát abban látja, hogy egyre kevesebb a gyermek, öregszik a társadalom, illetve az életszínvonal-csökkenés sem kedvez a gyermekirodalomnak.
Mindez tény, ámde más gyerek- és ifjúsági könyvek - például a Harry Potter vagy az újra felfedezett A Gyűrűk Ura - mégis a régi időkre emlékeztető példányszámokat produkálják. E két széria sikeréhez azonban hozzájárult a filmváltozat szinte egyidejű megjelenése is. A világ gyermekkultúra-mediátorai felismerték, hogy egy könyvet érdemes mozifilmmel, ne adj' úristen esetleg játékprogrammal is megtámogatni.
A képernyő-filmvászon-könyv (a sorrend tetszőlegesen variálható) varázslatos kapcsolatról azonban hazánkban is tudtak, sőt meglepő eredményességgel alkalmazták is a Magyar Televízió illetékesei. Az mtv-ben évente tíz gyermekjátékfilm készült, nem beszélve a rajz- és gyurmafilmekről. Így vált egy ország kedvencévé - hogy csak párat említsünk - Süsü vagy Gombóc Artúr, Lázár Ervin hősei; Csutak a szürke lovával együtt szintén így poroszkált be a halhatatlanok közé. A filmes megjelenés megsokszorozta a könyv olvasótáborát.
Európa nyugati felében évtizedek óta folynak kutatások, amelyek kifejezetten a gyermekirodalomra koncentrálnak. Komáromi Gabriella, aki a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának tanszékvezető főiskolai tanára, a gyermekirodalmat kutatja. Lapunknak elmondta: "Az olvasáskultúra térképe Európában északról délre lejt. A gyermekkultúráról (aminek integráns része a gyermekirodalom) ez sokszorosan igaz. A gyermek értéke a skandináv országokban a legnagyobb (csak 3 százalékuk szegény). Ahol a gyerek fontos, ott fontos a gyermekkultúra. A skandinávoknál jó >>gyermekírónak>szigetekena törvényenkívüliség szorongásai és vergődései kísérik. Szinte minden tanulmányunknak megvan a kálváriája, amíg nyilvánosságot kap. Alig vannak fórumai, ritka alkalmak az irodalmi folyóiratok tematikus, gyermekirodalmi számai."
Komáromi azonban mégsem a szakmai fórumok és háttérintézmények hiányát érzi a legégetőbbnek. Magyarországon anélkül lehet valaki irodalomtanár, hogy a majdan rábízott kamaszok irodalmáról egyetlen mondatot is hallana. "A frankfurti Goethe Egyetem méltóságán nem esik csorba attól, hogy gyermekirodalmi és olvasáskutatási tanszéke, sőt intézete van. Attól sem, hogy a germanisztikát tanuló hallgató időnként Harry Potter-szemináriumra is jár" - mondta el a tanárnő, aki szerint mindenkinek, aki valaha is bármilyen szinten gyerekeket tanít-nevel, tanulmányai során kötelező stúdiumként kellene foglalkoznia a gyermekirodalommal.
A hiányolt európai szakmaiságnak egyik ritka hazai képviselője a Csodaceruza című folyóirat. A lap főszerkesztője, Sándor Csilla maga is úgy érzi, gyakran kilátástalan küzdelmet folytat, annak ellenére, hogy a Csodaceruza viszonylag rövid idő alatt elismerést vívott ki magának szakmai körökben. "Minden évben anyagi gon-dokkal küszködünk - meséli a főszerkesztőnő. Az idén is vissza kell fizetnünk az NKA-nak 380 ezer Ft-ot az elnyert kétmillióból, mert 2004-ben hat szerződött példány helyett ötöt jelentettünk meg, plusz egy gyermekkönyveket ismertető füzetet. Az utóbbit a kuratórium nem ismerte el valódi számnak."
A Csodaceruza a szemléletbeli különbségekkel is kénytelen hadakozni. "Külföldön - folytatja Sándor Csilla - teljesen természetes, hogy nagynevű irodalomtörténészek gyermekirodalommal is foglalkoznak. Itthon sajnos nem jelent izgalmas kihívást számukra egy-egy gyermekirodalmi szöveg elemzése. A Csodaceruza műfaji behatárolása is gondot okoz. Nehezen fogadják el - még a pedagógusok közül is sokan - azt, hogy a folyóirat nem gyermekekhez, hanem felnőttekhez szól, és a gyermekirodalom elméleti kérdéseivel foglalkozik. A gyermekirodalmat csak a gyermekeknek kell olvasni, a felnőttnek már nincs hozzá köze - gondolják sokan.
Az elismert, komoly irodalmi lapok ritkán foglalkoznak gyermekirodalommal, szinte csak akkor, ha a szerző már a "felnőtt" irodalmi életben nevet szerzett magának. De ekkor sem a maga helyén értékelik, hanem sok esetben úgy állítják be, mintha az írói pályának ez egy furcsa kitérője lenne.
Működnek azonban olyan intézmények, szervezetek is, akikkel könnyű megtalálni a hangot: ilyen az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, amely az Oktatási Minisztérium alá tartozik, s alapító okiratában szerepel, hogy feladata gyűjteni a gyermek- és ifjúsági irodalmat, de ide sorolható az IBBY (International Board of Book for the Young - Nemzetközi Gyermekkönyvtanács) magyar tagszervezete, amelynek jelenlegi elnöke Békés Pál.
A gyerek, ha magyar
Az intézményesített kutatói munkának egyelőre még létezik tárgya. Igaz, a magyar szerzők egyre inkább kiszorulnak a gyermekkönyvpiacról. Drága és kockázatos befuttatni egy még ismeretlen magyar szerzőt, míg a külföldiek esetében egyszerűen át kell venni a kész marketinget, s honi körülmények között kell alkalmazni. Így a magyar szerzőknek, ha a rendszerváltás előtt nem futottak be, nem marad más esélyük, mint hogy a közönség fölfedezze őket magának. Kivételek persze itt is akadnak, de a sikerek többnyire mégiscsak szakmai természetűek. "Voltak ugyan az elmúlt években szenzáció értékű gyerekkönyveink (Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi; Darvasi László: Trapiti; Varró Dániel verses regénye) - meséli Komáromi Gabriella. E könyvek polifonikus jelentéseiben azonban ott van az is, amit átéltünk ebben az elmúlt 15 évben. (A mesehősnek is lehet például ügynökmúltja!) De valljuk meg, csoda ritkán történt. A sikeres könyvek erényeikkel elsősorban minket, felnőtteket bűvölnek el. A gyereknek azonban vagy a történet hiányzik, vagy a mese bonyolultságában akad el a képzelete, de az is előfordulhat, hogy a mesehősök rengetegében nem tud kiigazodni. Nemrég a Könyvmolyképző Kiadó talált rá egy könyvre a nagyvilágban (Kate Dicamillo: Cincin lovag legendája, 2,4), ami úgy igazi gyerekkönyv, ahogy a gyermekirodalom halhatatlanjai. Azaz van egy szólama, amit a felnőtt ért, de ezzel együtt igazi gyerekkönyv. A könyv világába "tolmács" nélkül is be tud lépni a gyerek befogadó. Magam az Ulpius-ház kiadványai között akadtam ilyen gyönyörűséges felnőtt-gyerek könyvre, Ben Rice-től a Babó és Bigyó című műre."
Csukás István mindig is nagyon komolyan kiállt a magyar gyermekirodalom ügye mellett. "Gyakran a szememre vetik, hogy miért ragaszkodom a magyar filmhez, a magyar színdarabhoz, a magyar meséhez. Nem nacionalizmusból vagy sovinizmusból, hanem azért, mert ez egy teljesen természetes dolog. Máshol nem vetődik fel a kérdés, hogy egy finn gyerek miért olvas finnül vagy egy német miért németül. A szülőkörnyezet ismerete nagyon fontos. Először ismerkedjen meg a saját nyelvének a meséivel, aztán jöhet a külföldi, s utána már szabad a vásár."
A gyerektémák
Az elmúlt tizenöt évben azonban nemcsak a magyar könyvesboltokban kapható gyerekszerzők nemzetiségi összetétele változott meg, hanem a könyvek tematikus felosztása is. A Móra Kiadó hajdanán korosztályos felbontásban adta közre a könyveket - tudtuk meg Cs. Tóth Jánostól. Minden korosztályt lefedtek a megfelelő sorozatokkal. Mára azonban változtak a viszonyok. Négy nagy tematika határozza meg a kiadó kínálatát. Az első a "ki vagyok én?" kérdéskört járja körül, aztán a minden könyvből kihagyhatatlan elem, a szerelmi szál, a harmadik a horrortörténetek köre (vámpírkönyvek sorozata), végül, ami új elem és Nyugat-Európából érkezett, a halál és az élet kérdése.
A magyar gyermekirodalom eredeti tematikájából azonban mindig is hiányzott az a fajta mese vagy ifjúsági regény, amely a gyerekek gyerekgondokkal teli mindennapjairól szól. A kicsiknek például nem készült olyan mesekönyv, amely elmeséli, hogy mi történik az orvosnál, de hogy még gyakorlatiasabb példát hozzunk, hogyan kakiljon, pisiljen a kisgyerek a bilibe vagy a vécébe. Ilyen típusú könyvek jelenléte Nyugat-Európában természetes.
Ugyanide tartozó jelenség, hogy a magyar gyermekirodalomban az ifjúsági irodalom ma már mennyiség tekintetében is szerény eredményeket mutat. Mintha az írók felső tagozattól kezdve elengednék olvasóikat, a középiskolásokról nem is beszélve. Természetesen jelen vannak a hagyományos és nagy sikerű, tiniszerelmet feldolgozó könyvek (pl. Sohonyai Edit: Le a pasikkal!, Le a csajokkal!), de a szociális problémákat (elvált szülők, alkoholista szülők, fogyatékos a családban stb.) feldolgozó könyvet egyáltalán nem találunk.
Kiss Ottó Csillagszedő Márió című könyve a tematika tekintetében ritka kivétel. A kötet gyerekverseiben ráadásul eltér a magyar hagyományoktól, és a svéd gyermekversekre jellemző rímtelen, hétköznapi nyelven megírt műveket szervez történetté. Kiss Ottó a Narancsnak válaszolva elmondta: "Itt nem mesekönyvről van szó, ez egy óvodáskorú gyermek szemszögéből elmondott családtörténet, melyben a főszereplő kislány azokkal a dolgokkal szembesül, amelyekkel a gyerekek egy része a családon belül óhatatlanul szembesülni szokott. A témaválasztás mellett az egyes szám első személyű beszélő határozott meg sok mindent, egyebek mellett azt, hogy a versek az úgynevezett svéd típusú gyerekversekhez állhatnak legközelebb. Egyes kritikák szerint sok mindenben hasonlítanak is hozzájuk, mások szerint csak stílus- és eszköztáruk emlékeztet rájuk.
Annak idején, amikor a versek születtek, gyakorlatilag mindenki, aki Magyarországon ezzel foglalkozott és foglalkozik, a nálunk sokkal nagyobb hagyományokkal bíró kötött formájú, rímes-ritmusos gyerekverseket írta és írja. Az, hogy ezt a témát ilyen formában találtam megfogalmazhatónak, jó alkalom volt arra is, hogy kicsit >>honosítsamA gyermekkönyvek sikerét az írói, a kiadói és a kutatói munkán túl erősen befolyásolja, hogy a könyvet milyen környezetben tálalják az olvasónak. A kereskedők többnyire kis helyet biztosítanak a gyermekkönyveknek, akkor is gerinccel kifelé helyezik a köteteket a polcra, tematikus vagy akár betűrendes csoportosítás szóba se jön. Budapesten azonban létezik egy kizárólag gyermekkönyvekkel kereskedő hálózat, igaz, még csak két üzlettel: a Pagony könyvesboltok.
A gyerek a boltban
Kovács Eszter üzletvezető elmesélte, hogy az ötlet négy évvel ezelőtt jutott az eszükbe, amikor saját gyermekük nevelése során szembesültek azzal: nincs olyan hely, ahol egybegyűjtve kínálnák a gyermekirodalmat. "A Pagony - folytatta Kovács Eszter - olyan szeretne lenni, mint az Írók Boltja, csak a gyermekek és a szüleik részére." Ezért számos programot szerveznek, szinte mindennap találhat a szülő valami érdekeset a gyerekének. Míg a kicsi diavetítésen vesz részt, vagy rajzol, esetleg találkozik a költő és író bácsival, addig a szülő kényelmesen, tematika, de akár kiadó szerint is keresgélhet és válogathat a könyvek között.
Arra a kérdésre, hogy mi alapján döntik el, melyik könyvet árulják, az üzletvezető a következőket válaszolta: "Elsősorban a minőséget nézzük mind az illusztrációk, mind a szöveg esetében. A könyvekből ennek ellenére igyekszünk minél szélesebb kínálatot tartani. A zenei anyag vagy a játékok kínálatában azonban főleg a saját ízlésünk tükröződik. Pap Ritát például nálunk nem lehet kapni."
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a gyermekirodalom hazai sikerességéhez, ami önerőből előteremthető, gyakorlatilag minden készen áll. Most már valami olyasféle, kormányokon átnyúló terv s intézményi megvalósulás szükségeltetne, amely kifejezi: a magyar társadalom valóban törődik a gyermekekkel, s - szabadon idézve - nem csak ül egy szép hosszú ágon, s hintáztatja magát föl-le.
Czifrik Balázs
Gyermek-folyóiratok ma
Öt nagy csoportba lehet osztani a ma kapható gyermekfolyóiratokat. Az elsőbe az óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló képességfejlesztő, szórakoztató lapok tartoznak: Dörmögő Dömötör, Szivárvány, Buci maci, Tarkabarka, Garabonciás, Mijamanó. A második csoportot az ismeretterjesztő, magazin jellegű folyóiratok alkotják. Ezek felsősöknek és középiskolásoknak szólnak. Ilyen a Kréta, a Süni Magazin és a Zsiráf. A Zsiráf igényességével és korszerűségével kiemelkedik a mezőnyből. A következő csoportba a felekezeti lapok tartoznak. A szerkesztők keresztény jelzővel különböztetik meg magukat a többiektől. A Bocs az ovisoknak, a Mosoly a kisiskolásoknak, a Zászlónk (a legrégebbi) a katolikus ifjúságnak készül, míg a Mentsvár mindenkinek. A negyedik csoportba tartozó lapokat egyszerűen nevezzük pr-kiadványoknak. Ilyen a Minimax Magazin és a Barbie. Az ötödik a gyermekkultúra célzottan igényes változata: gyermekirodalmi folyóirat a Kincskereső, míg tudományos igénnyel készül a Múltidéző.
Fél krajcáR - Nyugati finanszírozás
Alapjában véve egész Nyugat-Európára igaz, hogy az állam a gyermekkultúra finanszírozásából sokat vállal magára, bár ezt nem egyedül teszi. A mecenatúra ugyanis hatékony. Alapítványok sora szolgálja a gyermekirodalom és a gyermekkultúra ügyét. Pl.: a müncheni Internationale Jugendbibliothek a gyermekirodalom kutatásának egyik legrangosabb kutatóhelye - fenntartója az állam és a tartomány, 1953 óta pedig ott van támogatói között az UNESCO. De 1949-ben Jella Lepman alapította, 1995-ben pedig Christa Spanenberg hozott létre 5oo ezer márkás alapítványt az intézmény érdekében.
A Goethe Alapítvány Alfred Töpfer nevéhez köthető (Európa egyik leggazdagabb embere volt, aki csaknem száz évet élt, s számtalanszor állt a jó ügy mellé). Hannoverben a Friedrich Bödecker-Kreis szervez gyermekirodalmi konferenciákat és oszt díjakat.
A mecenatúra mellett azonban az állam is teszi a dolgát. Bécsben a Mayerhofgasse 6. alatt áll a Kinderliteraturhaus, a gyermekirodalom "mindenes" intézménye. (Könyvtár, kutatóintézet, gyerekkönyvklub, olvasáspedagógiai-pszichológiai-szociológiai módszertani központ.) Az állam működteti, de másoknak is részük van benne. A gyermekkönyvkiadók a külföldi piacokon nemcsak egymás riválisai, hanem szövetségesek is. A gyermekkönyvklub-mozgalom hátterében ők állnak.
