Író vagy harcos? – Szolzsenyicin élete és küldetése

  • Kiss Ilona
  • 2013. szeptember 23.

Könyv

Szombaton Orbán Viktor nyitotta meg az életét bemutató tárlatot a Terror Házában. Az író halála után az új kiállítás kurátora, Kiss Ilona írt róla kétrészes, nagy portrét a Narancsba.

2008. szeptember 12-ére esett a 89 évesen elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin halála utáni negyvenedik nap, amelyen a pravoszláv tradíciók szerint különös tisztelettel emlékeznek az eltávozottra. Erre az estére egy moszkvai aktivistacsoport Szolzsenyicin 90 könyve címmel sajátos akciót időzített: az Ivan Gyenyiszovics egy napja 90 példányát akarták szétosztani az érdeklődő járókelők között. Az akciót azonban mint előre be nem jelentett gyülekezést, fel akarta oszlatni két rendőr (a közeli téren már ott állt készenlétben egy busznyi rohamrendőr is), majd, amikor az osztag parancsnoka személyesen meggyőződött róla, hogy semmiféle tömeg nem gyülekezik az ingyen Szolzsenyicinre, a féltucatnyi aktivista minden atrocitás nélkül kiosztotta az ajándék példányokat. A hírt néhány orosz portál azzal a címmel hozta: „Szolzsenyicin – megint betiltva?”, pedig a kérdés, úgy lehet, más: vége a nagy állami és egyházi pompával kísért hivatalos gyászszertartásnak, vége a zarándoklatnak, és Szolzsenyicin – úgy tűnik – megint egymagára maradt?

Örökség és küldetés

Szolzsenyicin élete születése pillanatában (1918. december 11.) a magányos, útját egyedül járó mártír képével kapcsolódott össze. Ez a nap a pravoszláv kalendáriumban Szentéletű Új Sztefan napja, aki hegytetőn elvonulva, magányos cellájában élte remeteéletét, és a képimádók hitszónokaként a képrombolók kezétől halt vértanúhalált. A „védőszent” nevét majd a három közül a legkisebb Szolzsenyicin fiú, Sztyepan kapja, a „tudatosan, önként vállalt áldozat” élő remete-próféta képét azonban az író élete számos pontján szó szerint megvalósítja: a kazahsztáni száműzetés vert agyag kunyhójában (1953–56), a rjazanyi barakkban (1957–1966), az észtországi „konspirációs” tanyán (1967) éppúgy, mint majd a vermonti kényszerű emigrációban, az „Öt Patak” hegyén, ahol a remetelak minden rekvizitumát összegyűjti. Élete utolsó közel másfél évtizedének lakhelye, a Moszkva melletti Troice-Likovo ugyan VIP-villatelep, az itt épült Szolzsenyicin-házba azonban ugyancsak nagyon kevesen nyernek bebocsáttatást. Ligyija Csukovszkaja így ír: „Szolzsenyicin, bárhol telepedett is le, bárhová sodorta is az élet, mindig és mindenütt tulajdon életmódjának ura-parancsolója volt… Mintha egyszer – nem tudom, miért és mikor – ő maga ítélte volna magát a lehető legszigorúbb javító munkatáborra, és éberen őrködött, hogy a rezsimet betartsa. Önnönmaga követése, úgy lehet, még szorosabb volt, mint ahogy a KGB-ügynökök őt követték. Életfogytiglani munkára ítélte magát, kimenő nélkül, és a legfőbb munkaeszköze – teljes és hermetikus magánya volt.”

false

Születésének másik „jegye” különös, fordított Izsák-történet. A leendő író apja, Iszaakij Szemjonovics Szolzsenyicin igazi első generációs értelmiségi: szülei a Kaukázus lábainál elterülő sztyeppvidéken saját erejükből építették fel a Szolzsenyicin-tanyát, és maguk vitték a paraszti gazdaságot, a nagycsaládra támaszkodva. Az öt gyerek közül csak a legkisebbik, Iszaakij tanul, a harkovi, majd a moszkvai egyetem bölcsészkarán. 1914 augusztusában önkéntesként a frontra indul, s az 1. Gránátosezred zászlósaként ugyanazokon a belorusz tereken harcol, amelyeket majd maga Szolzsenyicin a II. világháborúban, ugyancsak tüzértisztként végigjár. Iszaakij Szolzsenyicin 1918 márciusában tér haza mint György-kereszttel és Anna-renddel kitüntetett fehérgárdista tiszt, miközben a hadsereg pánikszerűen menekül. Ő marad, hiszen néhány hónapja kötött romantikus szerelmi házasságot a front tábori oltára előtt Taiszja Scserbakkal, és alig fél év múlva megszületik a gyermeke. Ekkor következik be rejtélyes halála: 1918. június elején vadászatra indul, s a családi legenda szerint véletlen vadászbaleset során saját kezében elsülő vadászfegyvertől haslövést kap, majd vérmérgezésben meghal. Utolsó, az anyához címzett szavai: „Vigyázz a fiunkra, tudom, hogy fiunk lesz.” Szolzsenyicin kételkedik a vadászbaleset hitelességében, sokszor cáfolja a később lábra kapott híresztelést, hogy vörösök végeztek vele, de a gyávaságból öngyilkosságba menekülést sem tartja elfogadhatónak. Inkább a fordított Izsák-történetet tartja lehetségesnek a végrendelkező szavak fényében: saját maga feláldozásával a fiú sorsát elindítani, nem terhelni egy fehérgárdista apa árnyával, annál inkább a nagy tettekre való elhivatottság ígéretét szánva neki. Ezért is választják számára az Alekszandr nevet.

Az örökül kapott történetek harmadik szála az anyai nagyapa, a „paraszt Sztolipinként” emlegetett Zahar Scserbak alakjához kötődik. A délorosz self-made-man még napszámosként első gazdájától tíz merinói juhot és egy borjút kap fizetségül, ezzel alapozza meg későbbi kiterjedt birtokát a Kubany sztyeppéin, ahol igazi mintagazdaságot hoz létre, 20 ezer juhval, közel négyezer holdon. 1914-re készen áll a környék legkülönlegesebb kúriája, speciális vízvezetékrendszerrel, medencével, a Krím összes növényi ritkaságát nevelő díszparkkal. A birtokot patriarchális módon irányító, maga is az utolsó pillanatig keményen dolgozó, szálfaegyenes, magas termetű férfi ideálképe és az általa teremtett „éden” a Szolzsenyicin-utópia egyik vezérmotívuma lesz az Európát túlszárnyaló, érintetlenségét mégis őrző „kert-Oroszország” leírásaiban. A nagyszülők szaftos délukrán anyanyelvükön beszélnek egymással: „az ukrán és az orosz összeolvad a véremben, a szívemben, a gondolataimban” – írja később Szolzsenyicin. A legkisebb lány, Taiszja, Szolzsenyicin anyja ugyancsak az első értelmiségi a családban: a legjobb rosztovi magángimnáziumban tanul, s a vad sztyeppi vidéket maga mögött hagyva, Isadora Duncan ideálképével álmaiban balerina akar lenni. Moszkvába azonban apja csak azzal a feltétellel engedi, ha agronómusi pályát választ.

1918 nyarán, az apa, Iszaakij Szolzsenyicin tragikus halála után a családi éden vidékét letarolja a terror: a kozáktalanítás és a kuláktalanítás kettős ukáza példátlan represszióhullámot indít el. Szolzsenyicin még a kiszlovodszki családi nyaralóban születik, a szecessziós, dús fafaragású házat azonban hamarosan társbérletté szabdalják, a Szent Pantyelejmon gyógyítóról elnevezett templomot pedig, ahol megkeresztelik, Hruscsov romboltatja le. Szolzsenyicin születési anyakönyvi kivonata – a KGB 1967-es igazolása szerint – elveszett, szüleiről semmi dokumentum nem lelhető fel. Apai neve a 16 évesen kapott első személyi igazolványba hibásan kerül – Iszaakijevics helyett Iszajevics (az iskolai bizonyítványban: Iszaakovics). Egyetemista korában, a kötelezően kitöltendő kérdőíven a származás rovatba „parasztok” megnevezést ír, „a szülők forradalom előtti foglalkozása” rovatba: „egyetemi hallgatók”, a forradalom után anyja „gyorsíró”; „apám nem volt” megjelölés kerül. Így indul az élete – identitásának, múltjának legkisebb jelétől is megfosztva. Csak egy marad: a szó hagyatéka.

Kettősségek és választások

Nemcsak az apa, hanem az anya is áldozatot hoz fiáért: a halmozottan hátrányos helyzettel – osztályidegen, egyedülálló, gyanús körülmények között elhunyt fehérgárdista özvegye – gyorsírást tanul, irodai munkákat vállal, túlórák sokaságával. Rosztovban telepednek meg; az elvesztett tágas családi kúria helyett fészereket bérel, tíz éven át tíz négyzetméteres deszkabódéban laknak egy sáros zsákutca mélyén, amelyből az NKVD helyi börtönének magas kerítése mentén vezet ki az út. Megfogadja, hogy sohasem megy férjhez, borzalmas hányattatások után teljes magányban tüdőbaj viszi el 1944 januárjában. Sokáig halogatja, hogy a fiát iskolába adja, félti az osztályidegenség bélyegétől. Szolzsenyicin vallomása szerint már kilencéves korában eldönti, hogy író lesz. Óriási gonddal őrzött archívumában ma is megvan az első mű 1929-ből, egy kis kockás noteszben: Kék nyíl, avagy V. V. címmel igazi kalandtörténet nyomozókkal, rablókkal. Saját egyszemélyes-egypéldányos „gyerekszamizdatot” indít XX. század címen három rovattal: novella, sci-fi, rejtvény, s természetesen ő maga a főszerkesztő, sőt a bibliográfus is, 1933-ban már 23 tételes jegyzéket közöl „A. I. Szolzsenyicin nevű író” eddig megjelent műveiből. Olvasmányai véletlenszerűek: Lermontov igen, de Puskin alig, kevés Gogol (nem kedveli meg soha), Jack London minden mennyiségben. Az átütő nagy élmény azonban Tolsztoj: harmadik osztályos, amikor a Háború és békét falja. Közben fanatikus futballrajongó, részletes futballtudósításokat ír. 12 éves korától megrögzött újságolvasó, az Izvesztyijában az utolsó betűig végigrágja magát a kongresszusok gyorsírásos jegyzőkönyvein, betéve tudja az ország politikai vezetőinek nevét, rangját, az összes nagykövetet oda-vissza. A két nagy kirakatper, a Sahti-ügy és az Iparpárt perének anyagait olvasva meg akarja találni az egész rejtély kulcsát: „Meg akartam érteni, mi az a Lubjanka, milyen érdekes lehet bejutni oda.”

1936 júniusában kerül először választás elé: Sztálin és Lenin képmását ábrázoló dicsérő oklevéllel és arany fokozatú bizonyítvánnyal végzi el a középiskolát, így felvételi nélkül juthat be bármelyik egyetemre. Az íróvá válás eltökélt szándéka ellenére nem bölcsészeti tanulmányokat kezd, hanem a Rosztovi Állami Egyetem fizika–matematika karát. A választás nem kompromisszum: ragyogó matematikai képességekkel, határozott kutatói ambíciókkal rendelkezik, a fő ok azonban a kiváló tanári kar ígérete (a fővárosokból kitelepített, tudományos rangjuktól megfosztott nagy személyiségek). Ezzel párhuzamosan két gyerekkori barátjával együtt 1939 nyarán az egyetem mellett beiratkoznak a Moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Történeti Intézetbe: Szolzsenyicin művészettörténet karra (később az orosz irodalomra) kerül, Nyikolaj Vitkevics filozófia, Kirill Szimonjan világirodalom szakos.

Szolzsenyicin az 1941-es évet Moszkvában, a Művész Színházban kezdi: Bulgakov darabját, a Turbinék napjait nézi, s minden terve megvalósíthatónak látszik. Sztálin-ösztöndíjat kap (500 rubel), hibátlan a reputációja: az egyetemi faliújság főszerkesztője, csoporttitkár, költő, irodalmi estek állandó szereplője. 1941. június 20-án kapja kézhez kitűnő minősítésű egyetemi diplomáját a Molotovról elnevezett rosztovi egyetemen; két napra rá a névadó rádióbeszédében bejelenti a háború kitörését. Szolzsenyicin Moszkvában van: ez lenne az első nap, amit csak az irodalomnak szentelhetne, ám ő a világforradalom előérzetének eufóriájában épp a bevonulást tartja igazi lehetőségnek. Az orvosi bizottság azonban „békeidőben alkalmatlan, hadiállapotban – nem frontszolgálat” záradékkal bocsátja el, az alhasi daganat kezdeményét állapítva meg. Barátja, Kirill, aki Sahtiban tölti medikusként gyakorlatát, ilyen sorokat küld neki: „Lehet-e paszszívnak maradni ilyen körülmények között? Elvégre leninisták vagyunk. Induljunk a Haza védelmére!” Csak október 16-án kapja meg a régen várt behívót: „Életem csak ezen a napon kezdődött el.”

Apja példáját követve tüzéregységhez akar kerülni, de a legkevésbé sem „hősies” alakulathoz, szárazföldi szállító hadosztályhoz osztják be, lógondozónak – trágyázik, takarmányozik „együtt mindenkivel”. Irodalmi alteregója majd azt konstatálja, miként „nyerít fölötte a borotválatlan, káromkodó, kegyetlen, rettentő kellemetlen nép”; de ő megbékél helyzetével, és kopott aktatáskájában hurcolja tovább a magával hozott Engels-kötetet végig az úton, a szekértáborral. 1942. április 14-én végre lehetőséget kap, hogy elkezdje a Leningrádi Tüzérségi Szakiskola parancsnoki kiképző tanfolyamát Kosztromában. „A tisztiiskolától kezdve tapasztaltam a leegyszerűsödés örömét: katonának lenni, nem gondolkodni. Belesüppedni abba, ahogyan mindenki él” – írja majd a Gulagban. Hadnagyi rangban végez, olyan különleges „hangfelderítő” képzettséggel, amelyből – mint később kiderül – minden hadosztályban csak kettő van: ő a Különleges Tüzérségi Felderítő Osztag parancsnokhelyettese (majd parancsnoka) lesz. Aszketikus életmódot parancsol magára: megtiltja magának a moziba járást, sosem látják az ezredklubban, késő éjjelig olvas, ír a „leninszobában". 1943. február 13-án indul csapata a frontra, s megkezdődik a számára két éven át, 1945. február 9-i letartóztatásáig tartó vágyott háborús menet. Földbe ásott parancsnoki „bunkerját”, amint elfoglalnak egy pozíciót, alkotói magány illúzióját keltő „dolgozószobának” rendezi be: „halvány kemény ceruzával, hangyányi betűkkel feljegyeztem mindent, amit csak hallottam, minden történetet, amiket csak meséltek”.

És lejegyzi politikai álláspontját is: „Még egyszer nekirugaszkodunk, meglódulunk… egy ilyen háború után nem lehet, hogy ne legyen forradalom, nem igaz…? Mintha egyenest Leninből idéznénk… Ez a háború honvédő – tehát biztos átalakul forradalmi háborúvá.” Gyerekkori barátnőjével Marx-köteteket is küldet: be kell szerezni az „Öregek” írásait, „amíg a Szovjetunióban kiadják őket” – indokolja. Leginkább az 1870-es francia–porosz háborút kommentáló Marx „jóslatára” kíváncsi: miként fog az orosz–német háború feltétlenül társadalmi forradalomba torkollni Oroszországban. A „háború utáni háború” formuláját, amelyet e perspektíva leírására dolgoz ki, 1943 májusától kezdi megvitatni és részletes programmá kidolgozni régi barátjával, Nyikolaj (Koka) Vitkeviccsel, aki mint vegyész a vegyvédelmi század parancsnoka, s akivel a fronton egymástól néhány kilométernyi közelségbe sodródnak. Abban állapodnak meg, hogy levelezésükben katonai kérdéseket egyáltalán nem érintenek, Lenint és Sztálint egyszerűen csak „Vovka” és „Góré” néven emlegetik, s a lényeg így majd elkerüli a cenzúrát végző katonalányok figyelmét. Találkozási helyeik kijelölésére Szolzsenyicin bonyolult számítási kódrendszert dolgoz ki, így a közel két év alatt kilencszer találkoztak. A „Kettők Tanácskozásán” (ahogyan a teheráni „Hármak Tanácskozása” nyomán beszélgetéseiket nevezték) 1944. január 3-ra virradó éjszaka fogalmazzák meg az első programdokumentumot, az ún. „1-es számú határozatot”, amelyet aztán mindketten lemásolnak, és több mint egy éven át állandóan maguknál hordanak (az író saját példányát 1989-ben, Gorbacsov személyes utasítására kapja vissza Vermontban). Az „első marxista dokumentum – ahogy Szolzsenyicin nevezi – az országunkban folyó becsapás és elnyomás teljes rendszerének energikus, tömör kritikája. Minden különösebb nyomozói megerőltetés nélkül megállapítható, hogy a dokumentum egy új párt alapító irata volt”. Kiindulópontja: „A háború kimenetele nem jelenti a világ- vagy európai proletárforradalom vereségét, csak elhalasztását – a fenyegető vereség helyett.” A záró következtetés pedig: „E feladatok végrehajtása nem lehetséges szervezet nélkül. Fel kell deríteni, kivel, hogyan és mikor lehet közös nyelvet találni a szocializmus aktív támogatói közül.” És megkezdi a „toborzást” is: a két gyerekkori baráttal és feleségével együtt már „ötök"-nek nevezhetik magukat.

Gulag, 1946

Gulag, 1946

 

Közben 1944. július 20-án Szolzsenyicin a 48-as hadsereggel átlépi a Szovjetunió nyugati határát, Lengyelországon keresztül haladva megkezdik az előretörést Kelet-Poroszországban: január 27-én Neudenburgnál a német ellentámadás közepette kivezeti osztagát az ostromgyűrűből, megmentve személyi állományát és a technikát. Vörös Zászló Érdemrendre terjesztik fel, de ezt már nem veheti át: 1945. február 9-én, három hónappal a háború vége előtt a hírhedt „SZMERS”, a hadsereg kémelhárítása letartóztatja, majd az NKGB központi börtönébe zárják. 1945. július 7-én az NKVD Különleges Tanácsa (a „trojka” zárt ülése) bírósági tárgyalás nélkül, távollétében nyolc év javító munkatáborra ítéli az szovjet-orosz btk. 58-10 és 58-11 cikkelye értelmében, majd (bár erről az ítélet nem szól) letöltése után „kényszerlakhelyet” jelölnek ki számára. Miután a kazahsztáni különleges lágerben 1953. február 9-én véget ér a büntetése, a dél-kazahsztáni Kok-Terek faluba kerül; Sztálin halálának napja, március 5-e az első, kísérő konvoj nélkül töltött napja. Mozgástere a falu határáig terjed, de megvalósítja, amit a lágerben tervezett: napközben tanít (matematikát és fizikát a helyi középiskolában), éjszaka ír, s először van része abban, hogy nem kell versszakonként, bekezdésenként megsemmisíteni. De máris újabb csapás: a kiújult rák. Belső szellemi életét azonban ekkorra már olyannyira függetleníti a külső körülményektől, hogy a biológiai kiszolgáltatottság, a halálos betegség sem tudja véglegesen kizökkenteni. Az orvos által „kiszabott” néhány hétnyi maradék életidőt arra fordítja, hogy apró gyöngybetűivel leír mindent, amit csak addig alkotott, és egy pezsgőspalackba rejtve elássa. Most már volt mit veszítenie.

„Szabad és boldog”

Térjünk vissza arra a pontra, hogyan és főként miért történhetett letartóztatása. „Gyerekes dolog, hogy börtönbe kerültünk, holott már frontharcos tisztek voltunk” – jegyzi meg később, és hozzáteszi: „Nincs mit megsértődni azon, hogy elítéltek amiatt, amit tettem… nem volt elég eszem, hogy végiggondoljam.” Az élete minden mozzanatát hihetetlen tudatossággal építő, előre megtervező Szolzsenyicin esetében aligha lehet szó végiggondolatlanságról. Elismeri, hogy amint a cenzúrarészleg operatív munkatársainak asztalára került levelezésük, tisztában volt vele, hogy eldőlt a sorsuk, „csak hagyták, hogy végigharcoljuk a háborút, és hasznot hajtsunk”. Az ítélet keménységét is kiszámíthatta: „visszaeső” (hiszen számos levelet váltottak), előre megfontolt szándékkal szovjetellenes szervezkedést folytatott. De hogy lehet, hogy szinte tudatosan „elébe ment” a letartóztatóinak? Erre a kérdésre a Fejjel a falnak című memoárjának 1967-es előszava adhat választ: „Két éve, hogy a hurkot nyakamba vetették, de meg nem húzták; én viszont ezen a tavaszon a fejemmel megfeszítem a kötelet; elszakad-e a kötél, vagy megfojt – pontosan előre látni nem lehet.” 1945-ben, 1967-ben és még élete számos pontján Szolzsenyicin maga feszíti meg a nyakába hurkolt kötelet, maga választja meg sorsának irányát. Látszólag „vesztébe” rohan, valójában minden részletében végiggondolja, kiszámítja az általa választott út menetét, a pontosan nem felmérhető veszélyekkel együtt. A tétek közötti mérlegeléshez nagyon világos kritériuma van: író akar lenni – ez nem kérdés. Hogy milyen író legyen? – ez az igazi kérdés számára 1943–45 során – és a későbbiekben – is.

„A letartóztatás előtt sok mindent nem értettem. Reflektálatlanul vonzódtam az irodalom felé, nemigen tudtam, miért kell nekem az irodalom, és miért kellek én az irodalomnak. Csak attól fuldokoltam, hogy milyen nehéz úgymond friss novellatémákat találni. Szörnyű arra gondolni, miféle íróvá lettem volna (márpedig író lettem volna), ha nem ültetnek le.” A választ, hogy miféle író lett volna, a Határozat vetíti előre: szovjet író lett volna. Márpedig szovjet író végképp nem kívánt lenni. A Határozat szövegében pontosan levezetik: a háború után az irodalom jövője meg lesz pecsételve; művészietlenségre, hazugságra, a valóság eltorzítására kényszerül, vezérkultuszra kötelezik, álpatrióta retorika, politikai önhitegetés lesz a tartalma, miközben a kritikai gondolat helyett a feltétlen lojalitás kifejezése lesz a feladat, azaz az ellentmondásokat nemhogy feltárni, de még rögzíteni sem lehet. Ilyen író, ilyen szovjet író Szolzsenyicin egyáltalán nem akart lenni.

Ugyanakkor arra a következtetésre jut, hogy ha olyan író akar lenni, amilyet elgondolt, azaz orosz író, akkor ahhoz társadalmi forradalom révén kell megteremteniük a feltételeket („háborúval a háború után”). Ha azonban a forradalmat el kell halasztani – így a gondolatmenet következő láncszeme –, akkor addig is egyetlen feladata marad, hogy „élettapasztalatot” gyűjtsön. A tapasztalatgyűjtés terepe lehet akár a Lubjanka is – egyébként is rég sejti, hogy ott a megoldás az őt izgató rejtélyekre. Tudatosan, szándékosan „provokálta” volna ki tehát letartóztatását? Nem, vagy nem ennyire közvetlenül. Sokkal inkább csak az életlehetőségeire vonatkozó döntést gyorsította fel és vette saját kezébe. Gyakran elhangzik az a megállapítás is, hogy Szolzsenyicin „a tudatos, önkéntes áldozat” formáját kereste, amely a „lelki-szellemi jövő” megszerzésének egyedüli és orosz útja. Retorikai szempontból ez sem idegen tőle, de saját magára, életére vonatkoztatva Szolzsenyicin racionális – ha nem egyenesen matematikai – kritériumokat alkalmaz. És a szabad választás kritériumait.

*

„…az akkori normák szerint nem tarthatom magam ártatlan áldozatnak. A letartóztatásom pillanatára valóban rendkívül lesújtó véleménnyel voltam Sztálinról. Az én időmben, 1945/46-ban viszonylag kevesen voltunk, akiket a gondolkodásmódjuk miatt tartóztattak le.” Ebben a megjegyzésben nem csupán arra utal, hogy az akkori szovjet törvényeket szegi meg (azaz rendszerellenes szervezkedést folytat), hanem arra is, hogy a szabad választás elvét teszi saját élete alapjává. Ezen a ponton ugyanakkor megint egy látszólagos ellentmondás rejlik: hogyan érvényesítheti saját szabad döntéseit a börtönben, lágerben, kényszermunkán (a katorgán)? „A letartóztatást számomra enyhítette – válaszolja –, hogy a frontról vittek el; hogy 26 éves voltam; hogy rajtam kívül semmilyen, már kész munkám nem pusztult el (egyszerűen nem is volt ilyen); hogy valami érdekes, sőt izgalmas dolog kezdett történni velem; és valami homályos (de átütő erejű) előérzet, hogy épp e letartóztatás révén tudok majd hatni hazám sorsára.”

A lágerélet hiteles krónikása

Hasonló döntési helyzetbe kerül 1950-ben, amikor saját elhatározásából még beljebb, még mélyebbre merül alá a „pokolban”. 1947 márciusától olyan „speciális börtönmunkahelyeken” (saráska) tölti büntetését, ahol az elítélteknek tudományos kísérleteket, kutatómunkát kell végezniük. Szolzsenyicin három spec. börtönt jár meg (Ribinszk: repüléstudomány, Zagorszk: optikai kutatások, Marfino: hírközlés), 1949 őszére azonban úgy véli, a „saráska” kínálta lehetőségek kimerültek számára, elérte, amit akart, feloldódott benne a korábbi, íráskészségét blokkoló görcs, megtanult „fejben írni”, megindulhat a pokol tornácáról a belső bugyrok felé. Ennek magyarázatára is számos „morális mítosz” született, a fő ok azonban az, hogy Szolzsenyicin nem kér többet a „matematikai katorgából”, nem akar többé részt venni abban, hogy tovább erősítse a rendszert intellektuális rabszolgamunkája eredményeivel. A másik, praktikus ok az, hogy minden szellemi energiáját a „fejben írásra” akarja fordítani, márpedig ha a munkaidőben is alkotó-tudományos erőfeszítéseket kell tenni (mint ahogyan ezt a kilátásba helyezett kriptográfiai munka megkívánta volna), erre nem lett volna módja. Így kerül 1950. augusztus végén Észak-Kazahsztánba (Ekibasztuz), az újonnan létrehozott különleges, ötezer főt befogadó – kőszénfejtésre épített – lágerbe, ahol a SCS-232 számú elítélt lesz. Új életformát dolgoz ki maga számára: „néha, miközben a menetoszlopban haladtunk, s ordítottak a gépfegyveresek, olyan hevesen áradtak hozzám sorok és képek, mintha a menetoszlop fölött sodródtam volna a levegőben – csak minél gyorsabban eljutni az objektumba, hogy valahol egy sarokban lejegyezhessem. Az ilyen pillanatokban szabad voltam és boldog” – emlékezik vissza az új állapotra. A „fejben írás” időszakában kizárólag versformában alkot, mint mondja, a könnyebb megjegyezhetőség érdekében, s hogy a megjegyzendő versszakokat ne téveszsze el, egy katolikus rabtársától kapott, kenyérbélből gyúrt olvasóval jelezte a szakaszokat. „Gigantikus memóriája volt, csak az Út című poémája több mint kétszer olyan terjedelmű volt, mint az Anyegin” – emlékezik vissza másik rabtársa, s maga Szolzsenyicin is leírja, hogy havonta átismételte minden versét, de a végén a több mint tízezer sor újramondása már közel egy hetet vett igénybe. Az eredmény: „a lágerélet hiteles krónikása lettem”.

Író vagy harcos?

„Ha nem kerültem volna börtönbe – írja Szolzsenyicin negyven évvel a háború vége után –, én is egy szovjet író lettem volna, de sohasem ismertem volna fel sem igazi feladataimat, sem az ország igazi helyzetét, nem kaptam volna olyan ’edzést’, olyan különös képességeket a kemény kiálláshoz és a konspirációhoz, amelyeket épp a lágerélet és a börtön alakított ki bennem. Úgyhogy engem íróvá, olyanná, amilyennek most látnak, a láger és a börtön tett.” Máshol: „Az orosz irodalomnak nem vagyok jobban részese és adósa, mint az orosz katorgának: ott nevelődtem, és ez mindörökre szól."

Mindig is vissza-visszatérő kérdése a Szolzsenyicin-vitáknak, hogy „kicsoda ő valójában” – író vagy valaki más. Nagy tisztelője, Kornyej Csukovszkij szerint „[Szolzsenyicint] nem érdekli az irodalom mint irodalom, csak az ellenséges erők elleni tiltakozás eszközét látja benne”. Alekszandr Smeman, a vermonti emigrációban megismert pap ugyancsak úgy véli, Szolzsenyicinnél „a harc az egyetlen élettartalom”: a Lenin Zürichben című írás szerinte „Szolzsenyicin belső leírása, maga Szolzsenyicin belülről… Ez a könyv az ikertestvér írása, egyfajta tragikus pátosszal készült. Lenin magánya és ’dühe’ – Szolzsenyicin magánya és ’dühe’. Állandó perlekedés az ellenséggel. A mindennapi élet kiiktatása. Saját sorsának, ügyének való kiszolgáltatottság.” Szolzsenyicin részben egyetért vele: „Sok közös vonásunk van [Leninnel]. Csak az elveink különbözőek. Fennhéjázó pillanataimban tényleg afféle anti-Leninnek érzem magam. Felrobbantom művét, hogy kő kövön ne maradjon. Csakhogy ehhez olyannak kell lenni, amilyen ő maga volt: a húr és a nyíl.”

Az 1917-es forradalom Alekszandr Szolzsenyicin számára nemcsak történelmi vízválasztó és saját életének viszonyítási pontja: értelmezését életműve kulcsfontosságú feladatának tekinti; nem véletlen, hogy mindvégig a forradalom történetét feldolgozó Vörös kerék című regényfolyam megírását kezeli fő életfeladatának. A grandiózus epopeia alapgondolata 1936. november 18-án született (napra pontosan dokumentálta), s már rosztovi egyetemistaként kezdte gyűjteni az anyagot a legelső „csomóponthoz”, az I. világháború történetéhez. Bár a munkát intenzíven csak 1963-tól kezdhette újra, minden gondolatát ehhez a küldetésként felfogott feladathoz mérte. „Két, egymástól független életet érzek magamban: a sajátomat, és azt, amit szintén megszerettem, és amibe beleéltem magam”, azaz a XIX. század végétől a forradalomig és születéséig tartó periódust. Nagy terve az volt, hogy a két időt, az egyéni életidőt és a történelmi időt egy keretbe kapcsolja össze: „azért is olyan észbontóan nehéz ez számomra, mert most veszek birtokba egy nem létező műfajt. Általában minden irodalom (regény) célja az, hogy egy-két hőst végigvigyen bizonyos eseményeken. És erre minden szerzőnek van elegendő lelki tartaléka, ahogyan ez a normális életben működik. De honnan vegyek erőforrást 120-200 ember mozgatására? Ez túllép minden individuális élettapasztalat határán. Márpedig szeretném ’összekapcsolni az idők kapcsait’… A legvonzóbb irodalmi forma számomra – írja 1966-ban egy japán újságírónak – a cselekmény idejét és helyét pontosan megjelölő ’polifonikus regény’ (főhős nélkül, ahol a legfontosabb szereplő mindig az, akit az adott fejezetben ’elér’ az elbeszélés).” Húsz „csomópontban” akarja átfogni ezt a történetet, de még a terv születésének 50. jubileumi évében is azt kell konstatálnia, hogy csak négy „csomópont"-tal van készen, s dönt: megáll a történetben 1917 áprilisánál (végül is ez a négy Könyv jelent meg). Belátja: „itt az olvasói befogadóképesség határa (ha már túl is nem lépett rajta). Az ember nem a végtelenségre teremtetett. Nekem is könnyebb és örömtelibb látni a lezárást… Amikor ránézek a maradék 16 csomópont kimaradt kartotékjaira, az összes már összegyűjtött anyagra, az az érzésem, hogy nem teljesítettem életfeladatomat” – írja naplójában 1988. január 1-jén, hozzátéve: „Nemcsak az életidő szűkössége és a műfaj kudarca késztetett arra, hogy megálljak az ’Április’-nál, hanem önnönmagamban sem találom a jelenetek és fejezetek korábbi kiapadhatatlan forrását."

A „korábbi kiapadhatatlan forrás”, ami a kazahsztáni lágerben „szabaddá és boldoggá” tette, az a meggyőződés volt, hogy az élettapasztalat által hitelesített igazság kimondásának szándéka és gesztusa (a megírás és megőrzés) önmagában véve elegendő számára; a mű sorsának másik oldala (ki, mikor, hogyan olvassa és fogadja be) nem rá tartozik. Mint az 1967-es, már idézett memoár (Fejjel a falnak) jelzi, Szolzsenyicin időközben nagyon pontosan megértette, milyen előnyei, de mekkora csapdái is vannak a korlátozatlan írói szabadságnak: „nem áll vele szemben semmi, csak az anyag, semmi sem lobog fölötte, csak az igazság. Van viszont (az illegalitásban alkotó író) helyzetében egy állandó hátrány is: az olvasó hiánya, különösen az irodalmilag kiművelt, igényes olvasó hiánya… az illegalitásban alkotó író egészen más kritériumok szerint választja ki olvasóit: a politikai megbízhatóság és a hallgatni tudás szerint. Márpedig ez a két tulajdonság ritkán találkozik finom irodalmi ízléssel.” Ez a felismerés, valamint a hruscsovi olvadás korszakának kiemelkedő irodalmi folyóirata, a Novij Mir (Új Világ) körül kialakult Szolzsenyicin-kör – élén a főszerkesztővel, Tvardovszkijjal – indítja arra, hogy az olvasót (is) bekalkulálja írásaiba: „amikor az illegalitásból előjöttem, és megkönnyítettem műveimet a külső világ számára, megszabadítva mindattól, ami honfitársaim számára az első időkben teljesen elfogadhatatlan volt, meglepve vettem észre, hogy az élek tompításával a mű csak nyer, sőt hatása erősödik. (...) Abbéli meggyőződésemben, hogy az alkotás lényege az igazság és az élettapasztalat, nem tulajdonítottam kellő jelentőséget annak, hogy a forma avulékony, hogy a XX. századi ízlés változik, s a szerző ezt nem hagyhatja figyelmen kívül."

A korlátlan írói szabadság eme pozitív, olvasói nézőpont által történő korlátozása háttérbe szorította az eredeti szándékot, azaz hogy az életmű további elemei bonyolult „fogaskerekekkel” kapcsolódjanak a lassan haladó Vörös kerék szerkezetéhez. Így készült el 1955 és 1968 között az önérvényű, nagy Szolzsenyicin-művek sorozata: A pokol tornácán (1955–68), Ivan Gyenyiszovics egy napja (1959), Gulag-szigetcsoport (1958–67), Rákosztály (1963–1967). Ami valójában a forma jogának elismerése, azt maga az író „könnyítésnek” nevezi: 1961-ben, amikor az Ivan Gyenyiszovicsot először akarja szerkesztők és közönség elé vinni, öntudatlanul eleve „könnyített” változatot készít az 1959-ben egyetlen lélegzetre, 45 nap alatt papírra vetett alkotásból, kihúzva belőle minden éles megfogalmazást és az elbeszélés menetét terhelő mellékszálakat. „Micsoda örömteli, felszabadult állapot volt” – írja Szolzsenyicin azt a pillanatot jellemezve, amikor először a nyilvánosság elé lépett művével.

A nyilvánosság előtt

Ennek a pillanatát tudatosan választja meg: az 50-es évek végére egyre inkább az az érzés erősödik benne, hogy hiába a XX. kongreszszus, hiába az olvadás, közben a felejtéspolitika kerül fölénybe, és az adagoláspolitika. Amikor az Ivan Gyenyiszovics… Hruscsov elé kerül, a főtitkár attól tart, hogy akkor majd most jönnek az újabb Ivan Gyenyiszovicsok. A Novij Mir főszerkesztője így érvel: Szolzsenyicin műve azért is jó, mert épp ezzel lehet eldugaszolni a további lágerirodalom csatornáját – olyan remekmű, hogy ezt már nem lehet túlszárnyalni. Ez azonban csak egy ritka, kivételes, jószerivel egyedi pillanat. Még néhány novella megjelenik folyóiratban, de kötetben már nem, A pokol tornácán című regény nyilvánosságnak szánt verzióját a KGB elkobozza, és zárt kiadványként terjeszti irodalmi csinovnyikok és pártvezetők között. A Rákosztály körüli kampánypolitika még több szálon fut: a KGB – több mint egyéves „se tiltás, se engedélyezés” állapot után – Nyugatra juttatja publikálásra a kéziratot, hogy ezzel tegye lehetetlenné a hazai megjelenést, majd amikor a Novij Mir mégis nyomdába küldheti, az utolsó pillanatban, 1967. december végén leállítják publikálását.

Ekkor határozza el Szolzsenyicin, hogy – mint föntebb idéztük –, „megrántja” a nyakára vetett hurkot: a nyilvánossághoz fordul. Legelőször a szovjet írói nyilvánosságot akarja szembesíteni saját szabadságjogaival. Megírja nevezetes nyílt levelét a cenzúráról a Szovjet Írószövetség kongresszusához (1967. május 16.), amelyben a kelet-európai emberijog-védő mozgalom egyik fő alapelvét és gyakorlati kiindulópontját fejti ki: „Az alkotmányban nem rögzített és ezért törvénytelen, nyilvánosan sehol meg nem nevezett cenzúra a ködösített ’Irodalmi Főhatóság’ néven rátelepszik egész szépirodalmunkra, és irodalmilag analfabéta emberek önkényét gyakorolja az írók felett” – és javasolja a kongresszusnak, hogy követelje mindenféle nyílt és burkolt cenzúra és a kiadók engedélyeztetési kötelességének eltörlését, valamint az írószövetség tagjainak védelmét a rágalmakkal és igazságtalan üldöztetésekkel szemben. Válasz nincs, csak kizárás az írószövetségből.

Címlapon 1974-ben

Címlapon 1974-ben

 

1973. szeptember 5-én írja és 1974 januárjában teszi közzé a Szamizdatban a Levél a Szovjetunió vezéreihez című manifesztumot. Úgy címezi nekik „egy honfitárs kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett… gyakorlati javaslatait a nemzeti katasztrófa elkerülésére” (többpárti parlament, igazi választás, ideológiai pluralizmus stb.), mintha azok valóban „felelős vezetők” lennének. Zárójelbe teszi azt is, hogy nincs reménye a meghallgattatásra – a megszólítottakkal való szóba elegyedés igénye és vágya azonban szerves része az írói pozíciójának, ami óriási különbség lesz az 1990. utáni manifesztumokhoz képest.

A szovjet vezetés körében azonban csak arról folyik a vita, hogy mit kezdjenek Szolzsenyicinnel: száműzetés, börtön vagy balesetnek álcázott likvidálás. Az SZKP KB csak 1967 folyamán kétszer tűzi napirendre a Szolzsenyicin-kérdést. Andropov a kiutasítás mellett van: „Ott [Nyugaton] ő olyan, mint féreg az almában, de alma nélkül semmit sem ér, semmivé válik.” Végül 1974. február 12-én felesége lakásán, Moszkva belvárosában tartóztatják le és a Lefortovo börtönbe viszik, majd másnap repülőgépen Frankfurtba deportálják. Willy Brandt német kancellár politikai menedékjogot ad számára, Heinrich Böll fogadja, néhány nap múlva Zürichbe távozik, s megkezdődik éppen 20 éven át tartó kényszerű emigrációja. Ez a szovjethatalom válasza arra, hogy 1973. december 28-án megjelenik Párizsban oroszul a Gulag.

Az utolsó körben

„A Gulag legyen az Oroszországba való visszatérés feltétele” – határozza el Szolzsenyicin és felesége 1988-ban, amikor a Novij Mir akkori főszerkesztője, Szergej Zaligin táviratban kéri az írót, járuljon hozzá a Rákosztály és A pokol tornácán szovjetunióbeli publikálásához. A kérés a glasznoszty-korszak adagoláspolitikája jegyében hangzik el, a nyilvánosságpropaganda harmadik évében: Szolzsenyicin addig nem fért bele az engedélyezhetőség határaiba. És most is csak a Gulag nélkül férne bele. Szolzsenyicin azonban kategorikus: a Gulag nélkül nincs sem irodalmi, sem személyes visszatérés Oroszországba. „A Gulag volt a kiutasítás oka, titkos olvasása miatt embereket ültettek börtönbe; legyen ez a gorbacsovi glasznoszty próbaköve: valóban akarja-e a változásokat az a rendszer, amelyik nem fogadta el Szolzsenyicint, és próbálta elszigetelni tőle a lakosságát, vagy pedig csupán kozmetikázni akarja magát?” A Novij Mir szerkesztősége a Gulag mellé áll, de Gorbacsov megretten: a rendszerkritika túlságosan messzire ment, vissza kell fogni; Szolzsenyicin továbbra sem engedélyezhető, el is kobozzák könyveit a határon, a vámvizsgálatoknál. Az utolsó főtitkár végül mégis enged, és ezután már a Szovjet Írószövetség is kiadja az engedélyt (Szolzsenyicin kérdi csak meg: miért is van még mindig az írószövetségnek joga engedélyezgetni?): 1989 augusztusában megkezdődik a Gulag publikálása a Novij Mirben. Rá egy évre Állami Díjat kapna a műért, de nem fogadja el.

Putyin díjat ad neki 2007-ben

Putyin díjat ad neki 2007-ben

 

Az irodalmi visszatérés után pontosan öt év telik el, amíg Szolzsenyicin személyesen, családjával együtt visszaköltözik Oroszországba, s megkezdődik életének utolsó, közel másfél évtizedes periódusa. Az 1994. nyári visszatérés előtti utolsó írás, Az „orosz kérdés” a XX. század végén – ugyanúgy, mint az 1990-ben közreadott Hogyan rendezzük be Oroszországot? című pamflet – látszólag ugyanazokat a kérdéseket teszi fel „a jelenlegi szörnyű bajból” kivezető lehetséges és helyes utakról, amelyeket 30 éve, a Szovjetunió vezéreihez címzett levelében feltett. Aktuális „friss témákkal” kiegészítve ugyanezeket duplikálja a Naponta egy perc című televíziós sorozatban 1995-ben (a köztévé a 13. epizód után bejelentés nélkül beszüntette az adást). Az összeomló Oroszország – ezt a címet viseli a 2000-es évek elején írott, akkori szándéka szerint utolsó könyv erről a témáról: „nem remélem, hogy elgondolásaim a közeljövőben segítenek kijutni életünk kóros-szétfolyó halmazállapotából. Csak azért írom ezt a könyvet, hogy mint Oroszország végtelenül kegyetlen századának tanúja és szenvedője megörökítsem, amit láttunk, látunk és átélünk. Természetesen távolról sem az egyedüli vagyok, aki mindezt tudja és végiggondolja… De valakinek erőt kell gyűjtenie, az élet viharain átjutva, egybefüggően is ki kell mondania mindent.”

A kérdések, témák és javaslatok látszólag ugyanazok, az 1960-70-es évekbeli művek és az utolsó másfél-két évtized retorikus szövegfolyama azonban egy nagyon lényeges ponton különbözik, nevezetesen az írói beszédmód megválasztásában. A Gulagban – mint az előszó tanúsítja – az izgatja: el tud-e juttatni valamit mindabból a tapasztalatból és azokból a történetekből, amik szellemi birtokába jutott. Tudja, hogy csak rajta múlik: megkapják-e, megértik-e mondandóját. Nemcsak a kimondás és megörökítés fontos számára, hanem most főként arra van gondja, hogy a szava eljusson ahhoz, akihez kell. A meghallás fontos számára mindkét irányban: hogy ő meghallja mások történeteit, és őt meghallják mások. Azoknak beszél, akiknek nem volt módjuk vagy életidejük az emlékezésre, s azok ellenében, akik „nem akarnak emlékezni”: a felejtéspolitika híveivel és hirdetőivel szemben. Ez a beszédmód a saját történelméről mint személyes történetről beszélgetni akaró, hallani, megértetni akaró Szolzsenyiciné. A másik beszédmód a történelmi célt és küldetést kinyilatkoztatni akaró Szolzsenyicin szava. Szabadsága neki azt is jelenti, hogy bármelyiket választhatja.

(A cikk két része eredeti formájában itt és itt olvasható.)

Neked ajánljuk