Az Írószövetség lapja, a Magyar Napló oldalhajtásaként tavaly elindult negyedéves magazin célkitűzése szerint a klasszikus szépirodalom népszerűsítésére vállalkozik, számonként nagyjából százharminc oldalnyi, bőven illusztrált tartalommal. Ebben hiánypótló, de valószínűleg a ráköltött támogatási összeg szempontjából is kevés versenytársa akad a magyar folyóiratok között.
Legújabb száma az első világháború centenáriumához kapcsolódik, s a korszak meghatározó szerzőit egyenként végigvéve mutatja be, kire milyen hatással volt a világégés. Mégsem válik száraz névsorolvasássá az összeállítás, ami egyrészt annak köszönhető, hogy a cikkek többsége valóban olvasmányosan, színesen és röviden mutat be egy-egy alkotót, másrészt pedig a sok eredeti szöveg újrakiadása segít felkavarni kicsit az értelmezések lassabb sodrású folyamát.
Egyszerre lehet érdekes a szakmai és a műkedvelő olvasónak Tarján Tamás Tersánszky-cikke, Mekis D. János Ady-elemzése, Csender Levente írása Kuncz Aladárról vagy Horváth Zsuzsa esszéje Kaffka Margit háborús éveiről. De más írásokból emlékezetes képként marad meg az őszirózsás forradalom alatt kávéházi asztalon Petőfit szavaló Babits képe éppúgy, mint a Szép Ernő tiszti kardjáról szóló történet.
Ugyanakkor zavaró, hogy sok cikk összekeveri a közérthetőséget az iskolássággal, és néhol a klasszikus irodalomtörténészi nyelv és attitűd anakronisztikus emlékeibe botlunk: Alföldy Jenő például azt bizonygatja, hogy Kosztolányi nem ivott, drogozott, csak írt és beszélgetett hajnalig a kávéházakban. És még ennél is kellemetlenebb, ahol az ideológiai lóláb kilóg, mint Salamon Konrád különben nem érdektelen cikkében az őszirózsás forradalomról: "A vörös akarat azonban katasztrófába sodorta az országot, s ez a szokása a 20. század végéig megmaradt." Ezek a problémás helyek megbillentik az egyébként gazdag és változatos anyagot. De legalább van miben fejlődni még.
2014/2., 490 Ft
