Az ilyen típusú egyszerzős antológiák könnyen önmagukba záródhatnak, kirajzolhatják a monomániákat, eluralkodhat bennük a rosszul értelmezett szubjektivitás. Jelen kötet azonban - nem kis részben az átgondolt szerkesztésnek köszönhetően - egy nagyobb lélegzetű feladat felé tett első lépés lehet. Már a felépítéséből fakadóan: az első rész írásai a hatvanas-hetvenes, a másodiké a nyolcvanas-kilencvenes, a harmadiké pedig az ezredfordulótól napjainkig terjedő időszak magyar filmművészetét járják körül. Az eltérő tematikájú, de Gelencsér utólagos előszavával összekapcsolt szövegek mozaikként adják ki a hatvanas évektől napjainkig terjedő magyar filmtörténet képét. Mikroelemzésekből rajzolódik ki a nagy struktúra: a szerző akár egyetlen alkotó vagy motívum elemzésével egyben a Kádár-korszak társadalmi-politikai-kulturális profilképét is megrajzolja, így a szövegek jóval túlmutatnak a filmtudomány területén (ennek talán legszebb példái a Bódy Gábor munkásságáról, illetve a lakótelep-motívumról szóló tanulmányok). Politika és poétika, filmi forma és történelmi korszak itt elválaszthatatlanok, sok esetben egyik magyarázza a másikat. A kötet jelentőségét csak növeli, hogy deklaráltan azt a rendszerváltáskor elmaradt filmtörténeti feladatot szeretné pótolni/elkezdeni, mely az államosított magyar film (1948-1989) hagyományait, útjait térképezte volna fel, melyek a rendszer összeomlása után is jó ideig inspirálták és nyomasztották a magyar filmkészítőket. Gelencsér hívószava a sokszínűség (ami megmutatkozik a tanulmányok jellegében és témáiban is): foglalkoztatják a kanonizáció folyamatai/kritériumai, a már meglévő kánonok, de a búvópatakként jelen lévő alternatív/marginalizált filmes irányzatok is, melyeket az akkori kultúrpolitika tiltott vagy elnyomott. Ezek jelentőségét aztán igazolja a szerző, mikor hatásukat kimutatja későbbi alkotók munkáiban. Éles szemmel fedez fel kapcsolatokat/folyamatosságokat az első ránézésre fragmentáltnak, diszkontinuusnak tűnő magyar filmtörténetben: a látszólag gyökeresen újszerű ezredfordulós "fiatal magyar film" alkotóinak (Pálfi, Mundruczó, Török, Hajdu, Kocsis, Fliegauf) munkáiban ugyanúgy talál kapcsolódási pontokat a Kádár-korszak filmes hagyományaihoz, ahogy felfedezi a hetvenes-nyolcvanas évek filmes undergroundjának (Jeles, Bódy) beszivárgását a korabeli mainstreambe vagy a rendszerváltás utáni filmművészetbe.
Gelencsér kiemelt figyelmet szentel a magyar filmtörténeti munkákban elhanyagolt jelenségeknek, marginalizált témáknak, "a kánon alatti kánonnak" (pl. a hetvenes-nyolcvanas évek underground, experimentális filmjei, rövidfilmek, filmetűdök). Nem rest elfeledett alkotókkal (pl. Novák Márk), hiányzó filmes hagyományokkal (pl. filmesszé, városfilm) és kevésbé sikerült munkákkal is foglalkozni: mondván: a hiány, a "hiba" is beszédes.
A kötet utolsó fejezete az addig tárgyalt filmtörténeti hagyományok rendszerváltás utáni, máig ható következményeit/továbbélését vizsgálja, és a mi szempontunkból talán ez a rész a legtanulságosabb. Hogyan tart vissza sok fiatal filmest a társadalmi-politikai üzenet megfogalmazásától a Kádár-korszak filmes hagyományának emlékezete? Hogyan tér vissza lassanként a társadalmi elköteleződés a kortárs magyar filmbe a hetvenes évek fikciós dokumentumfilmjeinek öröksége nyomán (pl. Fliegauf Csak a szélje)? Mi az oka a politikai-gazdasági rendszerváltást követő filmes "rendszerváltás" megkésettségének? Miért képtelen a '89 utáni magyar film szembenézni a múlttal, vagy miért csak a kritizálni kívánt kor formáit használva tudja ezt megtenni (miért nem esik szó magáról a rendszerváltásról, miért apolitikus/amnéziás a fiatal magyar film)? Maga a szerző zárótanulmányban a társadalmi tematika és az "áttetsző tisztaságú, egyszerű, hétköznapi történetek" mellett foglal állást (talán a kortárs román film példáján felbuzdulva?): itt ismét a hatvanas évek "cselekvő filmjének" és a Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmjeinek társadalmi elköteleződése köszön vissza, ami valóban hiányzik a kortárs magyar filmből.
A tartalmi erények mellett említést érdemel a tény, hogy a kötetet jó olvasni, laikusoknak is érthető, szabatosan megírt szöveg. Hiányosságaként legfeljebb azt hozhatnánk fel, hogy Gelencsér feltűnően kevés szót ejt a mindenkori magyar film finanszírozási-intézményi hátteréről (melynek feltérképezésére általánosan is kevés figyelem irányul a kutatásokban). Így csak szőrmentén érinti a jelenlegi finanszírozási szisztémát, annak esetleges hiányosságairól, politikai kötődéseiről nem sokat tudunk meg. Ahogy arról sem, miért csökkennek évről évre a hazai filmek nézettségi adatai.
Gondolat Kiadói Kör, 2014, 336 oldal, 3420 Ft