Irodalmi Nobel-díj, 2004

A vörös posztó

Elfriede Jelinekről

  • Király Edit
  • 2004. október 28.

Könyv

Peter Handke a máma írónőjének nevezte, s ez kétségkívül találó megállapítás. Elfriede Jelinek ma-író, manapság-író, mégpedig a szónak hatvannyolcas, politikától duzzadó értelmében: jóformán minden, amit ír, és minden, amit tesz, közélet - művészetének ugyanis lételeme a provokáció. S ezt idestova több mint harmincnégy éve bírni szuflával, bizony nem kis teljesítmény.

1968-at nem véletlenül említem. Jelinek - akinek életrajzából persze nem hiányoznak a többé-kevésbé fontos idevágó tények, így a rövid ideig tartó balos értelmiségi lakó-közösség s a hosszabb ideig tartó (1991-gyel megszűnt) kommunista párttagság - hatvannyolc után kezd írni, 1970-ben jelenik meg első regénye, a wir sind lockvögel, baby. Művészetének ez az imaginárius kiindulópontja még akkor is nagy jelentőségű, ha az írónő 1968-ban történetesen át sem lépte saját lakásának küszöbét, s ha műveihez inkább a hetvenes évek politikai-intellektuális vitái szolgáltak háttérként, azok a mindennapi viszonyokat meghatározó játékszabályok, amelyeket Foucault találóan a "hatalom mikrofizikájának" nevezett. (S ez az intellektuális háttér talán magyarázatot ad arra is, hogy miért épp a komoly hatvannyolcas hagyományokkal rendelkező Németországban és Franciaországban van számottevő Jelinek-recepció.) Jelinek írásaiban mindenekelőtt a nyelvi anyag mai. A szó legszorosabb értelmében az újságok, képregények és tévésorozatok nyelvi szemétdombjáról összehordott matéria, amely azután az irodalmi regiszter magasfeszültségén gúnnyá, sajátos nyelvvé, nyelvöltögetéssé lesz.

S maiak a felhasznált és kipróbált médiumok. Jelineknek nemcsak saját honlapja van, ahol bárki letöltheti újabb és régebbi alkalmi s egyéb írásait, (ideírom: http://ourworld.compuserve.com/homepages/elfriede/), de arra is képes volt, hogy Michael című regénye megírásához fél évig reggeltől estig tévét nézzen. A hetvenes években, amikor kísérletképpen az egyik nagy berlini napilapot, a TAZ-ot néhány napig újságírók helyett írók írták, a fiatal írónő ontotta a cikkeket. Írt regényt, popregényt, színdarabot, filmforgatókönyvet, báb-játékot - politikai tüntetésre valót, publicisztikát és operalibrettót is; lenyűgöző léptékű írói termelés!

E demonstratív korszerűségen persze messze túlmutat a Jelinek szövegeinek duktusát alakító szenvedély, mondhatni pátosz, ez prózájában olykor erősebb, mint darabjaiban. E szövegeknek többnyire vannak szereplői és vannak történetei, csupán a beszédmód bomlik föl diszharmonikus szólamokra. Erre az eredendő drámaiságra érzett rá a néhai Eimar Schleef, amikor 1997-ben a bécsi Burgtheaterben színre vitte Jelinek Sportdarabját, és korokon és stílusokon átívelő, hatalmas, hosszában is csak A nürnbergi mesterdalnokokkal mérhető drámai eseménnyé tette. Csinált belőle antik kardrámát modern szöveggel, melyet több száz fős kar dobog, dohog, kántál és kárál; s a stiláris ív érzékletesen demonstrálja, hogy a ma voltaképp micsoda nagy idő.

Ráérzett Schleef persze arra is, hogy a mítoszromboló a legmegfelelőbben épp egy mitikus közegben szólaltatható meg. Ám az ilyen szintű értelmezések ritkák. Az összetett képletből többnyire csak a mítoszromboló ismert, a gyűlölettirádák szerzője, aki nem tart tiszteletben semmiféle természetesnek vélt vagy szentnek mondott dol-got. S főként nem tart tiszteletben semmiféle, nőket illető közhelyet. E tekintetben elsődlegesen fontos a híres-hírhedt A zongoratanárnő (1983). A kemény anyai elnyomatás alatt élő, pipsóba járó, tanítványával sajátos szado-mazochista szexuális fantáziáit végigpróbáló zongoratanárnő története Jelinek minden bizonnyal legnagyobb kisugárzású regénye, mely Michael Haneke érzékeny megfilmesítése (A zongoratanárnő, 2001) révén európai hírnévre tett szert. Ezt a kisugárzást jól mutatja nemcsak a regény sikere, de a vele szemben tanúsított ellenállás is. Mintha az a kultúra, amelynek ikonografikus centrumában két évezreden keresztül egy megkínzott férfitest képe állt, nehezen tűrné el, hogy valaki épp a - hacsak kulturális gyakorlatok által is - megnyomorított női test bajait állítsa, a megváltódás lehetetlenségével súlyosbítva, egy regény eszmei középpontjába. A perverzió itt elsősorban nem a történet vagy a szereplők sajátja, hanem a nyelv működésének a jellemzője: a ferdítés révén a szavak elárulják valós szándékaikat, mintegy szavukon fogják őket. A regény szigorú nyelvi elemzés, s a történet csakis ezen keresztül működik. Ám a magyar olvasó ebből sajnos keveset tudhat meg, mert az Ab Ovo Kiadó által gondozott magyar fordítás nemcsak élvezhetetlen, de a regény nyelvi-stiláris sajátosságaira is teljes mértékben fittyet hány. Az élvezetesség pedig korántsem mindig idegen e művektől, mutatja ezt a Liebhaberinnen című korai Jelinek-szöveg s annak ezúttal igen szellemes, Tandori Dezsőtől származó magyar fordítása (Kis csukák, Ab Ovo, 1998).

Ha Jelinek felülmúlhatatlan korszerűsége láttán mégis akad nyugtalankodni való, annak oka nem a szavakban, hanem a képekben keresendő. "Médiaikon" - olvasom a bécsi Falterben, s hogy kétség ne férjen ennek konkrét jelentéséhez, egy másik sajtótermék politikai Madonnának titulálja. Az ikon ezer arca, 500 anorákja, számtalan plüssállatkája - az újságoknak és a kulturális tévécsatornáknak hála - összehasonlíthatatlanul ismertebb, mint az írói mű. Így lettek A zongoratanárnő autobiografikus mozzanatai mediális közhelyekké: például a tehetséges kamaszlány képe, akit becsvágyó anyja több hangszeren és több nyelven taníttat, s aki egy nap zsinórokkal agyonfűzve megy iskolába. Lehetnek e részletek önmagukban bármennyire revelálóak, képpé merevítve csupán egy szörnyűséges giccs adalékai.

Ausztria most hivatalból örülni kénytelen. Hiszen Nobel-díjat ide sem osztanak mindennap. Mégis van ebben az örömben valami álságos, s talán nem véletlen, hogy míg az irodalom és a politika kapcsolatát tekintve görcstelenebb Németországban két nagy befolyású s korántsem jobboldali sajtóorgánum (Der Spiegel, Süddeutsche Zeitung) is közölt Jelineket bíráló véleményt, addig Ausztriában ez, úgy tűnik, elképzelhetetlen. Túlságosan erős a félelem, hogy a bíráló menten a Szabadságpárttal azonosítódna, mely párt a kilencvenes évek végén egy plakátjára tűzte Jelinek képét, ezzel az üzenettel: Akarod, hogy ilyenek képviseljenek? A fenntartások ezért inkább nem verbálisan artikulálódnak. A Kronenzeitung, mely évtizedeken keresztül heccelt Jelinek és a hozzá hasonló írók ellen, pontosan a 34. oldalra tette az idei irodalmi Nobel-díj odaítéléséről szóló beszámolót, s néhány nap múlva kommentár helyett karikatúrát közölt: vérbő osztrák öleli át a piszkafa írónőt "A mi Jelinekünk" felirattal. E karikatúra zsigeri mondandóján túl persze egy sajátosan osztrák írói pozícióra is utal. "Ausztria csepülése" az osztrák irodalomban nagy hagyományú műfajnak tekinthető, s megfordítva: az effajta csepülés miatti politikai felzúdulás is visszatekinthet némi tradícióra. Minden idők legnagyobb országgyalázója, Thomas Bernhard halála után Elfriede Jelinek már csak a második számú "Nestbeschmutzer" titulusára számíthatott, s bármilyen tudatosan írta bele magát ebbe az irodalmi hagyományba, Jelinek e besoroláson nemigen tudott változtatni. De vajon utoléri-e majd őt is Bernhard sorsa, akit mint szimbolikus figurát halála után Ausztria mindenáron szeretne "visszaszerezni"? Erre ma nehéz volna válaszolni. A politikai neurózis lehetetlenné tesz bármiféle vitát az irodalomról. Noha itt valójában éppen ez volna politikus.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.