1968-at nem véletlenül említem. Jelinek - akinek életrajzából persze nem hiányoznak a többé-kevésbé fontos idevágó tények, így a rövid ideig tartó balos értelmiségi lakó-közösség s a hosszabb ideig tartó (1991-gyel megszűnt) kommunista párttagság - hatvannyolc után kezd írni, 1970-ben jelenik meg első regénye, a wir sind lockvögel, baby. Művészetének ez az imaginárius kiindulópontja még akkor is nagy jelentőségű, ha az írónő 1968-ban történetesen át sem lépte saját lakásának küszöbét, s ha műveihez inkább a hetvenes évek politikai-intellektuális vitái szolgáltak háttérként, azok a mindennapi viszonyokat meghatározó játékszabályok, amelyeket Foucault találóan a "hatalom mikrofizikájának" nevezett. (S ez az intellektuális háttér talán magyarázatot ad arra is, hogy miért épp a komoly hatvannyolcas hagyományokkal rendelkező Németországban és Franciaországban van számottevő Jelinek-recepció.) Jelinek írásaiban mindenekelőtt a nyelvi anyag mai. A szó legszorosabb értelmében az újságok, képregények és tévésorozatok nyelvi szemétdombjáról összehordott matéria, amely azután az irodalmi regiszter magasfeszültségén gúnnyá, sajátos nyelvvé, nyelvöltögetéssé lesz.
S maiak a felhasznált és kipróbált médiumok. Jelineknek nemcsak saját honlapja van, ahol bárki letöltheti újabb és régebbi alkalmi s egyéb írásait, (ideírom: http://ourworld.compuserve.com/homepages/elfriede/), de arra is képes volt, hogy Michael című regénye megírásához fél évig reggeltől estig tévét nézzen. A hetvenes években, amikor kísérletképpen az egyik nagy berlini napilapot, a TAZ-ot néhány napig újságírók helyett írók írták, a fiatal írónő ontotta a cikkeket. Írt regényt, popregényt, színdarabot, filmforgatókönyvet, báb-játékot - politikai tüntetésre valót, publicisztikát és operalibrettót is; lenyűgöző léptékű írói termelés!
E demonstratív korszerűségen persze messze túlmutat a Jelinek szövegeinek duktusát alakító szenvedély, mondhatni pátosz, ez prózájában olykor erősebb, mint darabjaiban. E szövegeknek többnyire vannak szereplői és vannak történetei, csupán a beszédmód bomlik föl diszharmonikus szólamokra. Erre az eredendő drámaiságra érzett rá a néhai Eimar Schleef, amikor 1997-ben a bécsi Burgtheaterben színre vitte Jelinek Sportdarabját, és korokon és stílusokon átívelő, hatalmas, hosszában is csak A nürnbergi mesterdalnokokkal mérhető drámai eseménnyé tette. Csinált belőle antik kardrámát modern szöveggel, melyet több száz fős kar dobog, dohog, kántál és kárál; s a stiláris ív érzékletesen demonstrálja, hogy a ma voltaképp micsoda nagy idő.
Ráérzett Schleef persze arra is, hogy a mítoszromboló a legmegfelelőbben épp egy mitikus közegben szólaltatható meg. Ám az ilyen szintű értelmezések ritkák. Az összetett képletből többnyire csak a mítoszromboló ismert, a gyűlölettirádák szerzője, aki nem tart tiszteletben semmiféle természetesnek vélt vagy szentnek mondott dol-got. S főként nem tart tiszteletben semmiféle, nőket illető közhelyet. E tekintetben elsődlegesen fontos a híres-hírhedt A zongoratanárnő (1983). A kemény anyai elnyomatás alatt élő, pipsóba járó, tanítványával sajátos szado-mazochista szexuális fantáziáit végigpróbáló zongoratanárnő története Jelinek minden bizonnyal legnagyobb kisugárzású regénye, mely Michael Haneke érzékeny megfilmesítése (A zongoratanárnő, 2001) révén európai hírnévre tett szert. Ezt a kisugárzást jól mutatja nemcsak a regény sikere, de a vele szemben tanúsított ellenállás is. Mintha az a kultúra, amelynek ikonografikus centrumában két évezreden keresztül egy megkínzott férfitest képe állt, nehezen tűrné el, hogy valaki épp a - hacsak kulturális gyakorlatok által is - megnyomorított női test bajait állítsa, a megváltódás lehetetlenségével súlyosbítva, egy regény eszmei középpontjába. A perverzió itt elsősorban nem a történet vagy a szereplők sajátja, hanem a nyelv működésének a jellemzője: a ferdítés révén a szavak elárulják valós szándékaikat, mintegy szavukon fogják őket. A regény szigorú nyelvi elemzés, s a történet csakis ezen keresztül működik. Ám a magyar olvasó ebből sajnos keveset tudhat meg, mert az Ab Ovo Kiadó által gondozott magyar fordítás nemcsak élvezhetetlen, de a regény nyelvi-stiláris sajátosságaira is teljes mértékben fittyet hány. Az élvezetesség pedig korántsem mindig idegen e művektől, mutatja ezt a Liebhaberinnen című korai Jelinek-szöveg s annak ezúttal igen szellemes, Tandori Dezsőtől származó magyar fordítása (Kis csukák, Ab Ovo, 1998).
Ha Jelinek felülmúlhatatlan korszerűsége láttán mégis akad nyugtalankodni való, annak oka nem a szavakban, hanem a képekben keresendő. "Médiaikon" - olvasom a bécsi Falterben, s hogy kétség ne férjen ennek konkrét jelentéséhez, egy másik sajtótermék politikai Madonnának titulálja. Az ikon ezer arca, 500 anorákja, számtalan plüssállatkája - az újságoknak és a kulturális tévécsatornáknak hála - összehasonlíthatatlanul ismertebb, mint az írói mű. Így lettek A zongoratanárnő autobiografikus mozzanatai mediális közhelyekké: például a tehetséges kamaszlány képe, akit becsvágyó anyja több hangszeren és több nyelven taníttat, s aki egy nap zsinórokkal agyonfűzve megy iskolába. Lehetnek e részletek önmagukban bármennyire revelálóak, képpé merevítve csupán egy szörnyűséges giccs adalékai.
Ausztria most hivatalból örülni kénytelen. Hiszen Nobel-díjat ide sem osztanak mindennap. Mégis van ebben az örömben valami álságos, s talán nem véletlen, hogy míg az irodalom és a politika kapcsolatát tekintve görcstelenebb Németországban két nagy befolyású s korántsem jobboldali sajtóorgánum (Der Spiegel, Süddeutsche Zeitung) is közölt Jelineket bíráló véleményt, addig Ausztriában ez, úgy tűnik, elképzelhetetlen. Túlságosan erős a félelem, hogy a bíráló menten a Szabadságpárttal azonosítódna, mely párt a kilencvenes évek végén egy plakátjára tűzte Jelinek képét, ezzel az üzenettel: Akarod, hogy ilyenek képviseljenek? A fenntartások ezért inkább nem verbálisan artikulálódnak. A Kronenzeitung, mely évtizedeken keresztül heccelt Jelinek és a hozzá hasonló írók ellen, pontosan a 34. oldalra tette az idei irodalmi Nobel-díj odaítéléséről szóló beszámolót, s néhány nap múlva kommentár helyett karikatúrát közölt: vérbő osztrák öleli át a piszkafa írónőt "A mi Jelinekünk" felirattal. E karikatúra zsigeri mondandóján túl persze egy sajátosan osztrák írói pozícióra is utal. "Ausztria csepülése" az osztrák irodalomban nagy hagyományú műfajnak tekinthető, s megfordítva: az effajta csepülés miatti politikai felzúdulás is visszatekinthet némi tradícióra. Minden idők legnagyobb országgyalázója, Thomas Bernhard halála után Elfriede Jelinek már csak a második számú "Nestbeschmutzer" titulusára számíthatott, s bármilyen tudatosan írta bele magát ebbe az irodalmi hagyományba, Jelinek e besoroláson nemigen tudott változtatni. De vajon utoléri-e majd őt is Bernhard sorsa, akit mint szimbolikus figurát halála után Ausztria mindenáron szeretne "visszaszerezni"? Erre ma nehéz volna válaszolni. A politikai neurózis lehetetlenné tesz bármiféle vitát az irodalomról. Noha itt valójában éppen ez volna politikus.
