Kardal (Závada Pál író)

  • - banza -
  • 2004. október 28.

Könyv

Az 1942 és 1992 között játszódó A fényképész utókora egyik színtere ismét a korábbi kötetekbõl (Jadviga párnája,1997; Milota, 2002) megismert Békés megyei falu. A fülszöveg máris trilógiát emleget. Okkal vajon?

Magyar Narancs: Amikor elolvastam új könyvedet, egy magánlevélben megjegyeztem, hogy mint minden valamirevaló mai regény, felveti a kérdést: milyen regényt lehet írni ma egyáltalán? Azt válaszoltad, na, ez az, ami téged mélységesen nem érdekel. Akkor most így kérdezem: miért nem érdekel?

Závada Pál: Mert túl általános - miközben az én kérdésem csak az, hogy én milyet írjak. Különben is, milyet lehet? Bármifélét lehet, a posztmodernben vagyunk, nem? Anything goes, minden mehet, miért ne volna szabad megpróbálni, hogy lehet-eÉ Na de kinek?, ugye, mert hát - kinek goes, kinek nem. Aztán zavar a kérdésben ez a "ma", hogy "ma már úgy nem lehet". Értem persze, ma más a Zeitgeist és más a köznyelv. Na, de ha nem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hogy az "úgy" óta mi minden történt a világban és az irodalomban, ezekbõl a tapasztalatokból indulunk ki, akkor miért ne lehetne, úgymond, "témákhoz" nyúlni, "mondanivalót" fontolgatni, fölidézni és áthangszerelni bizonyos ismert technikákat, régi regisztereken ismét - úgy, de mégsem úgy - játszani? Miért ne lehetne visszanyúlni némely régebbi modellekhez, toposzokhoz?

MN: Visszanyúlásokról, modellekrõl beszélsz. A te könyvedben ez a legpregnánsabban a három idõsík közül a harmadik rétegben érhetõ tetten, mely kétségtelenül és bevallottan az Érzelmek iskolája bizonyos fokú újraírása. Mi vezetett erre, továbbá nem érzed-e, hogy ez roppant kockázatos vállalkozás?

ZP: De. Miért épp ennek ne volna rizikója? Viszont újraírni nem akartam, hanem az érdekelt, hogy hõsöm, Koren Ádám útja - faluról Szegeden át Pestre - miféle "nevelõdési regényt" ad ki úgy, ha eközben folyton kedvenc regényét hurcolja magával - lehet, hogy kottaként olvassa, hogy lejátssza? Hiszen szocializációnkban nemcsak eleven, hanem könyvbõl vett, filmen látott minták is szerephez juthatnak. Nem tudjuk például, mi van, ha váratlanul és reménytelenül beleszeretünk egy nálunk idõsebb férjes asszonyba - de épp errõl beszél a kezünkben tartott regény, miközben a nõ ott ül a vonaton, velünk szemben. Innentõl már nem én írom újra Flaubert-t, hanem Koren követi Frédéricet, vagy valahogy viszonyul az útjához. Amire te mondhatnád, hogy ez is volt már, hiszen Madame Bovary is a mértéktelen romantikusregény-fogyasztás következtében lesz azzá, akivé lesz. Engem viszont mégiscsak érdekel, hogy egy ilyen félresiklott, balfácán módra végigjárt "frederikmorózás" hogyan mûködhet a hetvenes-nyolcvanas évek hazai színterein, és lehet-e szerepe regénymotívumoknak abban, hogy Koren mit lép meg és mit nem. Illetve hogy "Arnoux-né", azaz Adler Viola ráismer-e az utánzásra, esetleg utánoz-e válaszul õ is. Koren, akár Frédéric Moreau, amolyan csapódó alak, nem tudja, mit vagy kit kövessen, járjon-e egyetemre, mibõl, hogyan és kiért éljen, hogy végül, Flaubert-rel szólva, "renyhe szívvel és munkátlan elmével" vesztegesse el az élet legpezsgõbb idõszakait is. Szóval izgatott a helyzetek hasonlósága és a fikció életbe való bemásolásának tétje - ezért fordultam az Érzelmek iskolájához.

MN: Tehát Koren bizonyos fokig másolja Frédéric Moreau életét. Parodisztikusan, groteszkül, de mégis. De nem lehet-e olyan érzése az olvasónak, hogy minek még egyszer megírni ezt a lenevelõdési, ezt a leépülési regényt, amikor ez egyszer már megtörtént? Nem passzé ez, nem fölösleges? És nem írtak-e már ilyen regényeket tucatjával?

ZP: Persze, lehet ilyen érzése az olvasónak, ez a kockázat fennáll. Fõleg, ha nem sikerül meggyõznöm, hogy nemcsak az alapséma lehet érdekes, hanem a megformálás új hozadéka is. Mert egy regény mégiscsak azon a formán áll vagy bukik, amely magába olvaszthat történetfûzést, mondandót, egyebet, hogy viszont olvasni már csakis mint épp így megformált mondatokat lehessen, ezért a belõle kidarabolható "tartalom" irodalmilag nem is létezik. De mondom, itt a regény nem ismétel, hanem fölidéz. A szöveg nem újraír, hanem újraolvas, olykor megérinti a francia mester vállát, és elkíséri útján egy darabon, miközben persze lop tõle - hõsének utánzási céljaira. De az én regényemhez ez a minta még nem volna elég. Mert ne felejtsünk el egy döntõ különbséget, hogy Flaubert-nek nem volt dolga az apák nemzedékével. Nekem viszont ki kellett ásnom az õsök borzasztó hagyatékát, hogy aztán az utódok ne tudjanak vele mihez fogni, sõt, ami fõhõsömet illeti, voltaképp a közelébe se jusson ennek az örökségnek. Hiába talál meg például egy fényképet, amely '42-ben, az elsõ jelenetben készült, és "mindenki rajta van", õ meg se nézi rendesen, nem fedezi föl, hogy saját faluja fõterén készült, és nem kezd el nyomozni, kiket ábrázol, holott a még élõket mindet ismeri. Miközben mi, a többes számú narrátorok ezt a képet meséljük, a rajta szereplõk életét firtatjuk folyamatosan.

MN: A regény cselekménye abszolút leegyszerûsítve három idõsíkon játszódik, az elsõ, a történelmi idõ, az apák-anyák nemzedékének síkja, a második a gyermekeik iskoláskora (a fiúk gyermekkora), a harmadik a fiatal felnõttkoruk ideje. Az elsõ idõsík egészen unikális anyagot tárgyal, az úgynevezett népies, falukutató mozgalom antiszemitizmusát, illetve viszonyát a velük élõ zsidókhoz. Szépirodalmi mûben ez eddig még nem jelent meg. Rendkívüli téma, gondolom, jól érezted magad, amikor megtaláltadÉ

ZP: Hát olyan jól nem éreztem magam. Hisz magyarán mondva az elõdeimrõl van szó. Mint paraszti származású, faluról indult értelmiségi, szociográfus-író - e tekintetben "népi író", valójában persze nem - az õ utódjuk vagyok, így is lehet értelmezni a pályámat. Ezért mintha személyesebben érintene a tehetségük, jó szándékuk, tettvágyuk mellett a korlátoltságuk. De azért ez a regényszál egyrészt annál jóval többrõl beszél, mint ahogyan összefoglaltad, másrészt kevesebbrõl: nem magáról az igen összetett népi mozgalomról, hanem inkább - Dohányos figuráján keresztül - arról a típusáról, amelynek tagjai a parasztpárt balszárnyának színeiben kommunista politikussá válnak. Innen - vagyis eltorzultságuk felõl - nézve még szomorúbb szembesülni korábbi "haladó" korszakuk sírnivaló rögeszméivel. Hogy mondjuk az alul lévõk fölemelésének programjait sem bírják elképzelni anélkül, hogy a tíz-egynéhány pontból háromban ne a zsidók ilyen-olyan visszaszorítását szorgalmaznák, hogy ennél vaskosabb mondatokról ne szóljunk. Miközben a legnagyobb ellenség, a nagybirtok elvétve vagy csak bérlõként jelenthetett zsidót. De mintha körükben elképzelhe-tetlen volna bármiféle társadalom-bírálat - a nagytõke leleplezésétõl a romlott bulvársajtó vagy kabaré ostorozásáig - zsidózás nélkül. És mintha a magyar nyelv szépségeirõl se lehetne írni anélkül, hogy egyben ne feddnék meg a zsidós nyelvrontást vagy jidlizést. Mindez persze általánosítás, magában foglal az elfojtott ellenérzülettõl a masszív és hangos antiszemitizmusig, a nagy formátumú szellemtõl a percemberkéig sokakat és sok mindent - beleértve a zsidók menekítését, bújtatását is. Vagyis a bûn tekintetében a "határhelyzetûek" esete akadt a torkomon, akikrõl egy percig sem gondolom, hogy oda akarták volna küldeni honfitársaikat, ahová kerültek. Hiszen "csak szelíden fölpanaszolták a túlsúlyt", csak "nem a zsidók által elvárt szellemi behódolás talajáról" beszéltek, csak épp fölemelték szavukat a "ránk burjánzó üzérfoglalkozások" ellen és a többi. Eredendõen tisztességes magyar emberek, akik annak szentelték életüket, hogy fölemeljék népüket, de valahogy kifelejtették népük körébõl azokat, akik aztán megsemmisültek. Muszáj volt elképzelnem, hogy mit éreztek ezek az én elõ-deim, amikor ez a botrány kitört és '44-ben tetõzött - meg utána mit. Mert nyomát nem találom publikus megrendülésnek (pedig nem szeretném azt hinni, hogy privát körben se történt volna meg), ezek az erkölcsrõl, hûségrõl, felelõsségrõl értekezõ emberek nem vetik magukat térdre nemzetük elõtt: nem láttam tisztán, borzasztóakat beszéltem, részem volt benne. Ennek ugyanúgy nincsen markáns jele, mint ahogy az egyházak se vallják be bûneiket, vagy ahogy nem esik szó a nemzeti erkölcs megrokkanásáról sem. Egyedüli kivételt Bibó jelent, aki '45 nyarán leírta, hogy a zsidók elõzõ évi deportálása után a magyarság nem tetézheti tovább erkölcsi csõdjét, nem kiálthat ki újabb népcsoportot bûnbaknak, nem vagonírozhatja be most meg a hazai svábokat. Majd megírta a Zsidókérdés Magyarországon címû korszakos tanulmányát, s egyetlenként vallotta be egy késõbbi interjúban saját szégyenérzetét, miszerint annak idején ellenezte az elsõ zsidótörvény elleni tiltakozóív aláírását. A regényem persze nem tárgyalja mindezt, ami a hátterét, alapját képezi inkább.

MN: Az apáknak Dohányos László az egyik fõalakja. És látjuk a másik két idõsíkon a Koren Ádámmal a fõszerepben fellépõ fiúk nemzedékét. De nincs-e valami összemérhetetlenség a dologban? Hiszen Korenék nemzedéke folyamatosan foglalkozik az apák szellemi örökségével, ám mégse érezzük azt, hogy ebbõl születne valami. Dohányosék szellemi értelemben összemérhetetlenek a késõbbi generációval, ezért tisztán regénytechnikailag is összehasonlítha-tatlanok. Nekik vannak szellemi vezetõik a regényben, Korenéknak nincs. Hangsúlyozom, a regényben. Itt súlyos aránytalanságot érzek, mely kissé féloldalassá teheti magát a regényt is.

ZP: A két nemzedék formátuma, súlya kétségkívül különbözik, habár talán ennyire nem, ahogy mondod. Az apák generációja a holtaktól a rabokon át a miniszterekig terjed - az elbeszélés centrumában a Dohányos-Adler-"barátsággal" és a Dusza elvtárs-dr. Kaiser-kapcsolattal, a hozzájuk tartozó nõkkel - sorsfordulókkal, borzasztó eszmékkel, barátságok, szerelmek megroppanásával stb. Fiaik-lányaik világa is összetett: az osztálytársak, a fõhõs barátai, szerelmei, megjelennek hatalmi szálak (a megyei fõember, Nyemcsok, illetve a még mindig befolyásos Dusza "fõkolbász elvtárs" figurájában), s fölbukkan egy pesti "szellemi elit" is. Csak épp egyrészt ez a társaság a szándék szerint is kevésbé nagyszabású, mint az apáké (más kor, másfajta bûnök), másrészt az elbeszélés centrumába nem a "szellemi vezetõk" kerülnek, itt az õket csak kerülgetõ Koren a központi hõs. S míg az "okosokat" nagyon is foglalkoztatják hajdani és újabb szellemi kérdések (fõleg Szelest és Bimbót, akik éles vitákat is folytatnak), ellenzéki módon politizálnak, interjúznak, föl akarják dolgozni, hogy megértsék az õsök hagyatékát, addig Koren ebben is csak téblábol, s ugyanúgy hányódik köztük és az "elvtársi körök" között, mint ahogy az útjába akadó nõk között. Nem igazán veszi észre, hol van, szeretné a dolgokat érteni, de nem érti, be akar kerülni (de hova?), ám nem képes, jelentéktelenebb a társaság átlagánál. Így tudnám vázlatosan megvonni a két nemzedék mérlegét.

MN: Meglehetõsen egyedülálló elbeszélõi technikát használsz a regényben. Többes szám elsõ személyû elbeszélõk mondják a szöveget, amolyan "mi-elbeszélõ" ez.

ZP: Inkább úgy mondanám, hogy a "mi-elbeszélõk" folyton cserélõdõ kórusainak szólamait jelenti ez a narráció. Kilétük többnyire beazonosítható egy-egy jelenet perifériáján - mint nézõk vagy aktív mellékszereplõk -, de névtelenek. Ha megszólalnak, a magukét mondják persze, és a szóhasználat, a retorikai alakzat jellemzi hovatartozásuk közösségét: például hogy kritikailag tárhassa föl, teszem azt, a falukutatók, a nyilas ideológusok, a kommunista fejesek, a mélyinterjúzók gondolkodását - vagy azt, ahogy a magyarság sorskérdéseirõl szóló konferencián, avagy egy legénybúcsún fogalmaznak. Ám amint az egyes kórusok elbeszélnek, ahogy fölelevenítenek olyan jeleneteket, amelyeknek tanúi vagy részesei voltak, máris közelítenek a közös tónushoz. Magát a mondatot pedig mintha a kórusok társaságát összefogó - mondjuk így - szerkesztõbizottság formálná véglegesre. 'k azok, akik az összes tanúvallomást fölhasználva, egybeforrasztva írják újra a szöveget, ami a hang további kiegyenlítését eredményezi, s egyben megteremtheti a stílus koherenciáját is.

MN: A fülszövegben felmerül, hogy trilógiáról van szó, melynek A fényképész utókora a fináléja. Utólag ez megkonstruálható, és meg is tetted, hiszen a regény 81. lapján Adler Jenõ a faluban készült feljegyzéseit lapozgatja, ahol félre-ismerhetetlenül szerepel a Jadviga párnája alaptörténete. De azt már nehezen hiszem, hogy a Jadviga írása közben megfordult a fejedben Dohányos vagy Koren Ádám alakja.

ZP: A vicc az, hogy nemcsak megfordult a fejemben, de le is írattam Misóval egy falukutató-anekdotát, ahol Adler és Dohányos figurája, sõt, alapviszonyuk is föl van skiccelve, ellenõrizhetõ a Jadviga párnája 202. oldalán. Ez akkor futó ötlet volt, és most ebbõl a regénybõl szintén visszautaltam Adlernek a Misóval való találkozására is. Ami a trilógiát illeti: abban az értelemben, hogy egyik regény a másik történetét folytatná azonos szereplõkkel - nincsen szó trilógiáról, legfeljebb úgy, hogy ha mindhármat történelmi regénynek tekintem, akkor tárgyuk, idejük, problémájuk egyaránt a huszadik század. Egyébként néhány melléktörténet-szál köti össze õket, továbbá egy-két szereplõ, akik átsétálnak egyik könyvbõl a másikba. Többek között Krúdy élt ezzel a módszerrel. Az új könyvbe a fényképész a Jadvigából érkezett, ott õ volt Ondris legjobb barátja, itt az õ piaci csoportképe lesz az utókor számára a legfontosabb tárgyi és nem tárgyi hagyaték. Hagyományos vagy szoros értelemben tehát nem beszélhetünk trilógiáról. De arra azért vigyáztam, hogy egyik regény története se zárja ki a másikét, hiszen hõseiknek és jeleneteiknek olykor azonos helyszínen kell megférniük egymás mellett, és következniük egymás után. Érdekes lehetne egybeolvasni a faluban lejátszódó történeteket, idõrendbe szedve ki a három regénybõl, de ez nem lenne több játékos idõtöltésnél.

MN: Ha nincs trilógia, lesz-e tetralógia?

ZP: Fogalmam sincs. Ezért is érintett érzékenyen a kérdésed, hogy egyáltalán milyen regényt lehet ma írni - amikor momentán azt se tudom, milyet kéne nekem. De hát nem azon kéne inkább spekulálni, hogy milyet kéne írni holnap?

- banza -

Neked ajánljuk