Irodalom és siker?

publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyik barátom kéziratos szövegéből emeltem át e combos Borges-idézetet, de nem azért, hogy - kétszeresen is - idegen tollakkal ékeskedjek, hanem mert nehéz volna pontosabban leírni azt a helyzetet, ami itt és most a kortárs magyar irodalom talán legfőbb paradoxona. Borges ugyanis kendőzetlen őszinteséggel és egyszerűséggel arról írt, amiről a magyar írók többsége a nyilvánosság előtt nem, vagy csak utalásszerűen, homályos metaforákat eregetve hajlandó beszélni. Akár a derék Bodóné, ha a bor árát kérdik.

"Az irodalom nagy potroha."

Kukorelly EndreEgyik barátom kéziratos szövegéből emeltem át e combos Borges-idézetet, de nem azért, hogy - kétszeresen is - idegen tollakkal ékeskedjek, hanem mert nehéz volna pontosabban leírni azt a helyzetet, ami itt és most a kortárs magyar irodalom talán legfőbb paradoxona. Borges ugyanis kendőzetlen őszinteséggel és egyszerűséggel arról írt, amiről a magyar írók többsége a nyilvánosság előtt nem, vagy csak utalásszerűen, homályos metaforákat eregetve hajlandó beszélni. Akár a derék Bodóné, ha a bor árát kérdik.

De nem a metaforákat akarom szaporítani, sem az argentin-magyar lehetséges irodalmi párhuzamot túlfeszíteni, hiszen olyen méretű világsztár írónk, mint Jorge Luis Borges vagy Julio Cortázar soha nem volt nekünk. (Ebben az értelemben a beérkezettség-sikeresség lelkiismeret-furdalásos beszédeként is olvasható az argentin mester idézett passzusa; de ez most mellékszál.) Fontosabb kérdés ennél, hogy az az irodalom, amelynek még szinte minden alkotója a diktatúra nyilvánosságában alakította ki írói stratégiáját, mostanra az irodalmi piac követelményeivel és feltételeivel kénytelen szembesülni. Vagyis éppen hogy nem szembesül, ezért válnak alapjaiban kétségessé azok az írói szerepfelfogások és stratégiák, amelyek az ellenállás irodalmához kötődnek.

A diktatúrában - legyen az kemény, lágy vagy félpuha - még elgondolható, azaz érvényes volt az írás azon feltételezettsége, amiről Borges beszélt saját ifjúságára visszaemlékezve. Sőt talán nincs másképpen sehol, a valódi író feltehetően mindig "saját magának és a szűk baráti körnek ír", és ez időnként másoknak, néha a szélesebb olvasóközönségnek is megtetszik - tiszta haszon. Eddig tehát rendben.

De akkor

miért ez a nagy termelés?

Mire föl? - ahogy az utcán kérdezik, meglehet, rossz hangsúllyal.

Csak néhány konkrét példa - minden bántó szándék nélkül. Miért jelenik meg évente ilyen nagyszámú verseskötet, amikor a kortárs költőket - egy-két kivételtől eltekintve - pár százan olvassák? Legalábbis ezer példánynál több aligha adható el belőlük, de ha a felét mondom, közelebb járunk a valósághoz. Amiben semmi rendkívülit nem látok, nagyjából ez felel meg az európai átlagnak, ha van ilyen egyáltalán; inkább a szavalós-versolvasó nemzet romantikus népnevelői utópiája bizonyult mára délibábnak. Félreértés ne essék: nagyon jó színvonalú - a mindenkori magyar költészet legjavával is összemérhető - költőink vannak, de évente-kétévente megjelenő lírakötetek óhatatlanul inflációt gerjesztenek, vagy

saját tehetségük kizsákmányolására

késztetik őket.

Hiszen, úgymond, ebben a versenyben jelen kell lenniük.

Ugyanez elmondható az esszé- vagy a drámaírókra is. Azzal a különbséggel, hogy a drámaírás képes lehet valódi közönséget teremteni, de azt már annyian elpanaszolták, hogy a kortárs dráma és színház miért nem tud hagyományosan egymásra találni ebben a kultúrában, ezért inkább maradjunk a tapasztalati tényeknél: egyelőre nincs így.

Jelenleg a prózairodalom az, amely a siker reményével nézhet szembe a kulturális piac (amúgy nehezen kalkulálható) feltételeivel és igényeivel. De itt is ritkán esik egybe a kereskedelmi siker és az esztétikai-irodalmi teljesítmény, hiszen a piac jórészt lefelé nivellál. Azok a szemléleti és prózapoétikai változások, amelyek két évtizede a magyar epika megújulását eredményezték, a szélesebb olvasóközönség előtt többnyire némák és/vagy érthetetlenek maradtak. Ennek következtében elég fájdalmas tény ugyan, de ettől még igaz, hogy például az új prózairodalom legnagyobb kezdeményezője és mestere, Mészöly Miklós életműkiadásának egyes kötetei szintén nem érik el az ezer példányt. Mint ahogy ellenpélda is említhető, leginkább természetesen Esterházy Péter írói pályájának és a legújabb regényének, a Harmonia czlestisnek megérdemelt művészi és piaci sikere.

E kettő egybeesését hajlamos vagyok egyedi történetként értelmezni mindaddig, amíg a megismételhetőségére nem látok meggyőző bizonyítékot. Sőt inkább úgy látom, hogy a kettő - művészi és piaci - siker

egyre jobban szétválik,

és éppen ez az, amit a kortárs magyar irodalom szereplői nehezen emésztenek meg. Magyarán: azok az írói legitimációs stratégiák, amelyek az irodalmi önelvűséget és írói függetlenséget tekintik elsődlegesnek, egzisztenciálisan kiszolgáltatottá válnak a kulturális piacon. És valóban elképesztő a kortárs magyar írók többségének egzisztenciális helyzete, szinte generációktól függetlenül. Nincs az a naturalista-realista piktor, aki ezt hűen és elég sötét színekkel lefösthetné.

Mi következik mindebből?

Közvetlenül semmi.

De talán nem ártana józan fővel számot vetni azzal, hogy az adott feltételek között aligha élhet meg harminc-negyvennél több író a műveinek jövedelméből. (A különböző írószervezeteknek több mint ezer írástudó tagja van.)

Másfelől

az állam rekordsebességgel vonult ki

a művészetek, ezen belül az irodalom támogatásából, ami, ha az állami díjak és kitüntetések odaítélése körüli durva politikai-ideológia táncrendet nézzük, talán nem olyan nagy baj. Nagyvonalúság nélkül nincs kultúra - és egy szegény országban a nagyvonalúság nem számon kérhető. Más kérdés, hogy az irodalom intézményrendszerének (írószervezetek, folyóiratok, könyvkiadók, szellemi fórumok stb.) támogatása miért ennyire homályos feltételek szerint és kegyosztóan működik, ha működik, hiszen a különféle döntések nem vitathatók meg, ezért nem állapítható meg a felelősség rendje és mértéke.

A Soros Alapítvány támogatási rendszerének átalakulása következtében láthatóvá vált, mennyire nem épült ki a művészeti magánmecenatúra itthon, és ez a strukturális hiány valószínűleg hosszú évekre tartósítja a fent említett problémákat. A kulturális piac ugyanis soha sehol nem működik hatékony módon és értékelvűen - éppen a független, magánjellegű támogatások rendszere jelenthet esélyt a korrekcióra.

Azt hiszem, nem érdemes tovább sorolni a kortárs irodalmat körülvevő bajokat. Hogy például a középiskolai oktatásból jórészt kiszorult az 1945 utáni irodalom, afféle szorgalmi feladat lett, amire sajnos nem jutott idő, így Radnóti Miklós vagy Váci Mihály a legutolsó név, amire a diákok az érettségin leggyakrabban emlékeznek. Hogy a napilapokban nincs rendszeres kritikarovat, ami szemlézné és áttekintően orientálná a szélesebb olvasóközönséget, még a hétvégi mellékletekben sem jut egy kolumnányi hely az íróknak, hiszen az újságírók is szegények. Hogy lehetséges-e a médiabeli állandó jelenlét nélkül modern irodalomról beszélni, amikor - a rádió kivételével - csak elvétve bukkan fel itt egy-egy jelentősebb alkotó vagy mű: a kereskedelmi csatornákon már csak éjfél után, hogy a lelki ornamentikának is legyen azért tere, plusz a szigorú médiatörvény is szigorúan betartassék. És így tovább.

És akkor még egy szót sem szóltunk az írói-szerzői honoráriumokról! De éppen ez volt a cél, ennek elhallgatása, ezért választottam kiindulópontként a Borges-idézetet, mivel "mindenki arra gondolt volna, hogy az az író, aki a jövedelméről beszél, valójában azt akarja mondani ezzel: >>Tudom, hogy rossz, amit írok, de csak a pénzért csinálom, vagy mert el kell tartanom a családomat.Ilyet pedig élő magyar író soha nem mond.

", a húszas-harmincas évek boldog-nevetséges argentin irodalma!

Mészáros Sándor

publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...