A karakterek kidolgozásában a két szerző segítségére valószínűleg egy láda viszki lehetett és pár hatalmas dzsoint, de szerencsés esetben egyszerűen csak szabadjára engedték tomboló infantilizmusukat, hogy megszülethessenek a városka lakói: Kenny, az észak-amerikai őslakos, Kyle, a zsírseggű és azonosítatlan eredetű fiú, Mr. Garryson, a tanár, aki Kalap úrral osztja meg mindennapjait, vagy az egészen elvetemült figurák, mint amilyen a mechanikus Barbara Sztrézand. Az új iskola egyszerűsége látszik az alakokon: pingponglabda szemek, lángosfejek, néhány vonással feltett arcvonások, és ezt bolondítja meg néha a kollázstechnika, mikor fényképek bedolgozásával játszanak a szerzők. A szereplők mozgatását sem vitték túlzásba. A japán stílussal ellentétben, ahol egy álló alak mögött suhan a háttér perceken át, míg az alig mozgó szájnyílással bölcselkedik, itt tudatosan sután, oldalazva haladnak a figurák a direkt elhanyagolt háttér előtt, úgy, hogy eszükbe sem jut a lendület, a száguldás illúzióját kelteni. Ez a történet az agyban száguld, semmi szüksége vizuális illúzióra.
Semmi sem szent
A szerzők bátor kézzel kotorásznak a kortárs média világában, Mr. Garryson például egy sikeres orrplasztika után Dévid Hasszelhoff arcát kénytelen viselni, a másik szereplő pedig, miután végighallgatja az emésztésből, boncolásból, szexualitásból eredő minden fejtegetés esszenciáját, csak A kapcsolat című film említése miatt hányja el magát. Kritikájuk kíméletlen és találó, bár amikor Robert Szmissz megmenti a világot a tomboló Sztrézand-szörnytől, nálam kiment a biztosíték. A szerzők értékrendje mindenesetre csiszoltabb és érettebb, mint a Bévisz és Bathedben megfogalmazódó, eredendően nihilista szemlélet, igaz viszont az is, hogy nehezen vethető össze a keresztény jobbközép elvárásaival. Jelentős keresztény jobbközép azonban mindenhol van, leszámítva talán Izraelt és Nigériát, úgyhogy a fogadtatás kiszámítható volt: dühödt ellenzés, kiátkozás, betiltást követelő tüntetések, valamint egy kisebb csoport fanatikus rajongása.
A South Park egyébként olyan ateista alkotás, amelyben sűrűn szerepelnek vallási kérdések, még ha azok feltevésének módja nem nevezhető is igazán szokványosnak (Lehet-e Kyle apja Jézus?, Zavarja-e a zsidókat a karácsony?, Lehet-e a szeretet jelképe a szar?). A sorozat azonban felülemelkedik ezen a problémán, hiszen nem magát a vallásos hitet támadja, hanem a bármelyik közösségben előforduló fanatizmust, bigottságot, a hitek, meggyőződések, divatok azon külső és belső megnyilvánulásait, melyek önmagukban vagy egy egészen kis segítséggel röhejesek.
Pszichológiai korrektség
Ilyen például a túlhajtott politikai korrektség - Amerikában tomboló, nálunk csak kezdődő - mítosza, miszerint, ha gravitációs kihívásokkal küzdőnek nevezünk egy dagadt barmot, akkor ettől nem lesz dagadt barom. Így fordul elő, hogy Kyle a sorozatban zsírseggű, az anyja (aki az apja, de ezt most nem magyarázom el) kurva, az afroamerikai séf pedig afroamerikai séf, mert azért vannak dolgok, amikkel nem lehet viccelni. Ebben a világban próbálnak elevickélni a filmsorozat tulajdonképpeni főszereplői, a gyerekek. Már itt érdemes leszögezni, hogy a South Parknak semmi köze a valósághoz, még ha az alkotók néha hagyják is beszűrődni a filmbe. Ez azért is különös, mert a sorozat humora sokkal közelebb áll az angol abszurd hagyományokhoz, mint az amerikai humorhoz, bár erről egy hozzáértő ismerősöm azt mondta, hogy hülye vagy, a kanadai határvidék nem Amerika, és lehet, hogy igaza volt.
Egy magát megnevezni nem kívánó ráckevei szociáter azt mondta, hogy érdemes megfigyelni a felnőttek és a gyermekek viszonyát a sorozatban, mivel egészen különleges. A South Parkban a gyerekek egyenrangúak a felnőttekkel, és amennyiben ez az egyenrangúság megsérülne, azonnal helyre teszik. Gondoljunk csak arra a részre, amikor az egyik főszereplő az iskolabusz sofőrnőjének azt mondja, hogy nem fogunk felszállni a buszra, te hülye picsa, mire a sofőr továbbhajt. Gyönyörű példa ez arra, hogy a felnőttek egymás közti kommunikációja milyen jól alkalmazható a gyermek-felnőtt viszonylatban is - tette hozzá a szociáter, majd arra biztatott, hogy nyugodtan írjam meg azt is, hogy a divatáru-nagykereskedők és a fizikatanárok egymást gyakorta lebuzizva is zokon veszik, ha egy gyerek teszi velük ugyanezt.
Ecce hetero
Ezzel máris megérkeztünk a homoszexualitás témaköréhez, amiből gyakorta merít a sorozat. Itt keveredik a nyolcévesek nézőpontja és szóhasználata a néző ismereteivel, és ebből születik a poén, feltupírozva a végsőkig vitt toleranciával. A szex egyébként is központi kérdése a filmeknek, akárcsak a prepubertásnak - jegyezte meg találóan a ráckevei szociáter -, legyen az hetero-, homo- vagy transz-, mint azt Kyle anyjával kapcsolatban tapasztalhattuk, de téma a szerelem is, ha mégoly sajátos formában is.
A szexualitás, a szerelem, hányás, őrület vagy akár az emberevés hétköznapi a South Parkban, ezáltal a sorozat arra tanít bennünket, hogy vagy fogadjuk el embertársainkat olyannak, amilyenek, vagy öljük meg őket, és ez segít felnőtté válásunkban - foglalta össze gondolatait a szociáter -, hiszen rajzfilmen mégis könnyebb megemésztenünk a kannibalizmust, mint a valóságban, de legalább nem ér készületlenül bennünket, amennyiben saját életünkben találkozunk vele. Ezzel egyébként válaszolnék az aggódó szülőknek is - folytatta -, akik féltik az epizódok megtekintésétől gyermekeiket. Csak annyit mondhatok, hogy ha a szülők büdös bunkók, nézethetik büdös bunkó módon nevelt gyermekükkel a Spektrumot és a Magyar Tükröt napestig, akkor sem lesz belőle más, mint amit otthon elles, hacsak egy szerencsés genetikai mutáció hozzá nem segíti, hogy ne így legyen. ´ - a szociáter - egyébként nem hisz a szerencsés genetikai mutációkban, sokkal inkább a korbácsolásban és a nyilvános kivégzésben, de ezt nem tartja szorosan a tárgyhoz tartozónak.
Megfejtés
A sorozattól megrettenő szülők - és ez most az én véleményem - leginkább attól tartanak, hogy szarul vagy egyáltalán nem mutattak példát gyermekeiknek, ezért azok felkészületlenek az életre, ilyeténképpen a rajzfilmekre is. Az, ha egy gyerek valamelyik film alapján felrobbantja a nagymamát, sokkal inkább a szülő kudarca, mint a film eredménye, hiszen egy olyan családban, ahol a gyerek nincs magára hagyva az élményekkel, ilyesmi nem történhet meg. Normális esetben tudniillik a rajzfilm nem azért megy a tévében, hogy ott lehessen előtte hagyni a gyereket, míg mi alszunk, újságot olvasunk, vagy a babakocsi-tárolóban töcskölünk a házmesterrel, hanem hogy együtt nézzük vele, és rögtön megbeszéljük a felmerülő kérdéseket. Természetes, hogy egy gyerek ab start nem tudja, hogy nem képes repülni, és hogy a lefejezett macskának nem nő ki újra, de ezen lehet segíteni, kivéve, ha a szülő sincs tisztában ezekkel a dolgokkal, a sötétségre azonban nem megoldás a homokba dugott fej, mert ott még sötétebb van, ráadásul tele megy az ember szája a szemcsékkel.
Más kérdés, hogy nem lehet IQ-teszthez kötni a televíziókészülék megvásárlását, de akkor is kétséges, meddig lehet elmenni a megelőző szerelésben, azaz a nézők döntéseinek átvállalásában. A két tábor harca örökre tartani fog. Az egyik azt mondja - egyébként több-kevesebb joggal -, hogy a néző hülye, és már a forrásnál szelektálni kell, mik közül válogathat. A másik - valószínűleg helytelenül, de jó szándékkal - felnőttnek tekinti a nézőt, és arra bazírozik, hogy ha felnőttnek tekintik, előbb-utóbb fel is nő a feladathoz.
Sajnos nem tudom, hol az igazság, csak annyit, hogy sem itt, sem ott (és nem is odaát), de ez nem akadályoz meg abban, hogy hétről hétre megújult lelkesedéssel várjam az újabb epizódokat. Az már kiderült, hogy Kyle anyja hermafrodita, s mint ilyen nemző-, de nem szülőképes. A genetikai egyezések tehát egyértelművé teszik, hogy ilyeténképpen nem az anyja, hanem az apja Kyle-nak, annak ellenére, hogy a Nagy Részeg Pajtatánc alkalmával a nem is túl kis város teljes férfilakossága kedvét töltötte rajta. De akkor ki az anya?
Para-Kovács Imre
Természetesen a neten is jelen van a sorozat, ha valakinek nem lenne elég a tévé. A www.southpark.hu-ból megtudhatjuk, miről röfög Kenny, amikor hozzáfűznivalója van az eseményekhez, de a jobb géppel és szabad kapacitással rendelkezők letölthetik a halálait is, mert Kenny minden részben (leszámítva az ultratoleráns karácsonyi epizódot) meghal. A többi a szokásos bazár: poszterek, képernyővédők, információk magyar és angol nyelven, sugárzott és sugárzandó részek képben, hangban és szövegben, meg minden tréfás biszbasz, ami az elektronikus búcsúban elengedhetetlen.
- pki -
A bájos tények
A rajzfilmsorozat alkotói, Matt Stone és Tray Parker a coloradói egyetem film szakán találkoztak. "Mi voltunk az egyetlenek, akik nem akartak fekete-fehér filmet forgatni leszbikusokról" - vallotta Stone.
A Newsweek című amerikai hetilap a sorozat megkezdése után (1997) több oldalon foglalkozott vele elítélően. Peggy Charren, a gyermekek egészséges televíziózásáért küzdő aktivista szerint a South Park egyenesen a demokráciát támadja meg. Tray Parker alkalmi zenekara egy válogatáslemezt adott ki Chef, a rajzfilmben szereplő fekete szakács dalaiból, Chef Aid címmel, az album platinalemez lett. A zene egybként is erősségük a filmeknek. A sorozat főbb szereplői a kilencéves nebulók, Cartman, Stan, Kyle és Kenny. Sokszor feltűnik még Terrence és Philip, a két kanadai showman, akiknek a műsora semmi másból nem áll, csak abból, hogy melyikűk tud gusztustalanabbul viselkedni.
Van már üzlet is, jelentős South Park-kínálattal, a Radnóti Miklós utcában. Kapható minden, ami bejön (a bolt szlogenje): az összes szereplő plüssfiguraként, baseball-sapkán, pólón, táskán, kulcstartón és még lábtörlőn is. Az üzletvezető bevallotta, hogy hamarosan elkészülnek a bögrék is. A legkelendőbb Kenny, az őslakos lúzer.
- zsombor -
