KÖNYVMELLÉKLET

Joy megmenekülése

Helen Rappaport: A Romanovok utolsó napjai

  • 2020.01.05 12:12

Könyv

Történeti munkákat rendszerint érdemes elsőre valahol az utolsó oldalak táján felütni: no, nem azért, hogy előre megtudjuk a sztori végét, hanem mert a lelkiismeretes szerzők ott szoktak számot adni a felhasznált forrásokról.

Ilyenkor előfordulhat az is, hogy egészen meglepő dolgokat olvashatunk, például ilyesmit: „Az elsődleges szempont az volt, hogy egy erős történelmi narratívát teremtsünk, amely nem bocsátkozik tudós kitérőkbe, és nem akasztja meg a történetet a vitatott témák fö­lötti időzéssel.” E sorok és kitételek láttán, melyeket most értelemszerűen a népszerű angol szerző (és sikertelen színésznő), Helen Rappaport könyvéből citáltunk, vajmi kevés kétsége támadhat az olvasónak afelől, hogy még csak nem is népszerű ismeretterjesztő kötetet, hanem igazi történeti lektűrt tart a kezében.

A műfaji besorolás persze nem jelent feltétlenül értékítéletet is egyben, és mi tagadás, akadnak történelmi események, amelyek érdekesebbnek vagy jelentékenyebbnek is tűnnek, ha non-fiction lektűr tárgyává válnak. Bizonnyal ilyen az utolsó orosz cárnak és családjának a kivégzése is, amely A jekatyerinburgi tragédia alcímű kötet témájául szolgál. II. Miklós, Alekszandra cárné, a hemofíliás cárevics, Alekszej, a négy hercegnő (Olga, Tatyjána, Marija, Anasztaszija), valamint pár hű emberük és kutyájuk bolsevikok általi lemészárlása ugyanis 1918-ban részint – rémesnek vagy szükségszerűnek ítélt – papírforma volt, részint mindössze csekély tételt képviselt a világháborús, forradalmi és polgárháborús tömeghalálok valóságos áradatában. A történet mindazonáltal izgalmasan jelenetezhető, s még az sem állítható, hogy Rappaport beszámolója ne kínálna érdekes adalékokat a szovjet-orosz ügymenetről, amelyet már itt, a kiindulásnál is erősen jellemzett a kínos belső szervezetlenség meg a külvilágot sikerrel megtévesztő manipulá­ciók feloldhatatlannak tűnő ellentmondása.

Tizennégy nap, amely nem rengette meg a világot – ezt a címet is adhatnánk tehát Rappaport könyvének, amelyben egy nap, egy fejezet rendjét követve halad a krimi, kötelező visszatekintésekkel és kitérőkkel (de persze nem tudós kitérőkkel!), hogy valamit azért mégis megtudjon az olvasó a kegyetlen halálra szánt, ám erről mit sem sejtő, vagy épp ellenkezőleg, borús előérzetektől gyötört áldozatokról.
A szikrázóan érdekes társaságnak nemigen ítélhető cári családról, amelynek fejét, vagyis a trónjavesztett Romanov Miklóst a maga korában és azóta is roppant korlátolt férfiúnak szokás tartani. Rappaport nem vitatja ezt az ítéletet, ahogyan Alekszandrától sem próbálja eldisputálni legendásan nehéz természetét, sőt, hisztérikus neuraszténiáját, viszont csúcsra járatja a történeti lektűrszerzők egyik legkedveltebb eszközét: a tulajdonsághalmozást. Az olvasó jószerint térdig gázolhat az egymással összebékíthetetlen tulajdonságokban, amelyekkel a szerző jellemezni kívánja szereplőit, hol pszichologizálva, hol meg a romantikus miszticizmus elnyűhetetlen közegében megmaradva.

A jekatyerinburgi „különleges rendeltetésű házban” megrendezett éjszakai vérengzés (amelynek egyetlen szerencsés túlélője a cárevics kedves spánielje, Joy volt), ha mégannyira forradalmi szükségszerűségnek tekintették is a bolsevik illetékesek, elhazudni való és ködösítendő szégyen volt a szovjet állam számára. Olyan tartósan kényes emlékezetű esemény, amelynek kanonizált elbeszéléséből Lenint jobb volt kihagyni, s amelynek utókezelése körül hatvan évvel később még az épp helyi első titkárként ténykedő Borisz Jelcinnek is jutott feladat. A mások kutatásait újramesélő Rappaport könyvét ebből a szempontból igencsak érdemes összevetni a szovjet M. K. Kaszvinov nyolcvanas évekbeli mutatványával (Huszonhárom lépcsőfok a halálba): ő ugyanis a történet véres kulcsjelenetét letudta hét és fél kurta sorban. (Az „ítélethirdetésből” pedig mindössze egy fél nyitómondatot idézett, nyilván mert az ominózus ítéletben csupán Miklós kivégzéséről esett szó, a teljes családja likvidálásáról nem.) Az angol szerző ehhez képest most olyan valószerűtlenül aprólékos, drasztikus és vériszamos beszámolót kínál a Romanovok legutolsó perceiről, hogy a felindult olvasó csupán a fentebb már idézett forrásfejezet egyik mondatával nyugtathatja meg magát valamelyest. „Mindenkor igyekeztem megmaradni a történelmi igazságnál, már amennyire lehetséges volt megalapozott tényeket levonni a sok ellentmondásos anyagból, de elkerülhetetlenül adódtak olyan pillanatok, amikor történészként neki kellett rugaszkodnom, saját, hitre alapozott ugrásaimra (!), azaz le kellett vonni a saját következtetéseimet.”

Fordította: Kovács Lajos. Helikon, 2019, 332 oldal, 4699 Ft

 

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.