Ilyenkor előfordulhat az is, hogy egészen meglepő dolgokat olvashatunk, például ilyesmit: „Az elsődleges szempont az volt, hogy egy erős történelmi narratívát teremtsünk, amely nem bocsátkozik tudós kitérőkbe, és nem akasztja meg a történetet a vitatott témák fölötti időzéssel.” E sorok és kitételek láttán, melyeket most értelemszerűen a népszerű angol szerző (és sikertelen színésznő), Helen Rappaport könyvéből citáltunk, vajmi kevés kétsége támadhat az olvasónak afelől, hogy még csak nem is népszerű ismeretterjesztő kötetet, hanem igazi történeti lektűrt tart a kezében.
A műfaji besorolás persze nem jelent feltétlenül értékítéletet is egyben, és mi tagadás, akadnak történelmi események, amelyek érdekesebbnek vagy jelentékenyebbnek is tűnnek, ha non-fiction lektűr tárgyává válnak. Bizonnyal ilyen az utolsó orosz cárnak és családjának a kivégzése is, amely A jekatyerinburgi tragédia alcímű kötet témájául szolgál. II. Miklós, Alekszandra cárné, a hemofíliás cárevics, Alekszej, a négy hercegnő (Olga, Tatyjána, Marija, Anasztaszija), valamint pár hű emberük és kutyájuk bolsevikok általi lemészárlása ugyanis 1918-ban részint – rémesnek vagy szükségszerűnek ítélt – papírforma volt, részint mindössze csekély tételt képviselt a világháborús, forradalmi és polgárháborús tömeghalálok valóságos áradatában. A történet mindazonáltal izgalmasan jelenetezhető, s még az sem állítható, hogy Rappaport beszámolója ne kínálna érdekes adalékokat a szovjet-orosz ügymenetről, amelyet már itt, a kiindulásnál is erősen jellemzett a kínos belső szervezetlenség meg a külvilágot sikerrel megtévesztő manipulációk feloldhatatlannak tűnő ellentmondása.
Tizennégy nap, amely nem rengette meg a világot – ezt a címet is adhatnánk tehát Rappaport könyvének, amelyben egy nap, egy fejezet rendjét követve halad a krimi, kötelező visszatekintésekkel és kitérőkkel (de persze nem tudós kitérőkkel!), hogy valamit azért mégis megtudjon az olvasó a kegyetlen halálra szánt, ám erről mit sem sejtő, vagy épp ellenkezőleg, borús előérzetektől gyötört áldozatokról.
A szikrázóan érdekes társaságnak nemigen ítélhető cári családról, amelynek fejét, vagyis a trónjavesztett Romanov Miklóst a maga korában és azóta is roppant korlátolt férfiúnak szokás tartani. Rappaport nem vitatja ezt az ítéletet, ahogyan Alekszandrától sem próbálja eldisputálni legendásan nehéz természetét, sőt, hisztérikus neuraszténiáját, viszont csúcsra járatja a történeti lektűrszerzők egyik legkedveltebb eszközét: a tulajdonsághalmozást. Az olvasó jószerint térdig gázolhat az egymással összebékíthetetlen tulajdonságokban, amelyekkel a szerző jellemezni kívánja szereplőit, hol pszichologizálva, hol meg a romantikus miszticizmus elnyűhetetlen közegében megmaradva.
A jekatyerinburgi „különleges rendeltetésű házban” megrendezett éjszakai vérengzés (amelynek egyetlen szerencsés túlélője a cárevics kedves spánielje, Joy volt), ha mégannyira forradalmi szükségszerűségnek tekintették is a bolsevik illetékesek, elhazudni való és ködösítendő szégyen volt a szovjet állam számára. Olyan tartósan kényes emlékezetű esemény, amelynek kanonizált elbeszéléséből Lenint jobb volt kihagyni, s amelynek utókezelése körül hatvan évvel később még az épp helyi első titkárként ténykedő Borisz Jelcinnek is jutott feladat. A mások kutatásait újramesélő Rappaport könyvét ebből a szempontból igencsak érdemes összevetni a szovjet M. K. Kaszvinov nyolcvanas évekbeli mutatványával (Huszonhárom lépcsőfok a halálba): ő ugyanis a történet véres kulcsjelenetét letudta hét és fél kurta sorban. (Az „ítélethirdetésből” pedig mindössze egy fél nyitómondatot idézett, nyilván mert az ominózus ítéletben csupán Miklós kivégzéséről esett szó, a teljes családja likvidálásáról nem.) Az angol szerző ehhez képest most olyan valószerűtlenül aprólékos, drasztikus és vériszamos beszámolót kínál a Romanovok legutolsó perceiről, hogy a felindult olvasó csupán a fentebb már idézett forrásfejezet egyik mondatával nyugtathatja meg magát valamelyest. „Mindenkor igyekeztem megmaradni a történelmi igazságnál, már amennyire lehetséges volt megalapozott tényeket levonni a sok ellentmondásos anyagból, de elkerülhetetlenül adódtak olyan pillanatok, amikor történészként neki kellett rugaszkodnom, saját, hitre alapozott ugrásaimra (!), azaz le kellett vonni a saját következtetéseimet.”
Fordította: Kovács Lajos. Helikon, 2019, 332 oldal, 4699 Ft
