Kánonpiszkálás - Kozma Lajos modern épületei (kiállítás + könyv)

  • Somlyódy Nóra
  • 2007. február 15.

Könyv

Kozma Lajos és a modern építészet ma megint aktuális. Nyilván, mert tombol Budán a (neo)modernizmus egy sajátosan elfajzott lakóparkos változata, s a szakma finoman helyreigazítást kér. És mert mindig előkerül valami új Kozma-lelet a gyűjtemények mélyéről, Kozma-ismerősök nappalijából, ami kicsit átrajzolja a kánont.

Persze az Iparművészeti Múzeum kiállítása és az ehhez megjelent tanulmánykötet elegáns módon csak az utóbbira hivatkozik, s árnyal harminc éve megmerevedett meggyőződéseket. Például azt, hogy Kozma "eltévelyedett" volna, amikor nem vegytisztán modernül fogalmazott, vagy hogy megrendelői nyomás késztette volna stíluskeverő kompromisszumokra. Noha a modernizmus itthoni csúcsra járatásában valóban nem ő járt élen - ez a Bauhaushoz kötődő Molnár Farkas, Breuer Marcell, Fischer József, vagyis a CIRPAC csoport érdeme -, a tőlük való különbözés miatt lehet még érdekesebb figura. Kozma, bár építésznek tanult, a grafika felől érkezett - lásd a Kner Nyomda számára készült szecessziós, erdélyi motívumokban gazdag illusztrációit a tízes évekből -, s innen ered az a túlburjánzó díszítési hajlandóság, amit teljesen akkor sem hagyott el, amikor a budai villáit tervezve jócskán leegyszerűsített formákban gondolkodott - és amire a kiállítás és a kötet fókuszál.

Tény, hogy Kozma Lajos téralkotása mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kozma házaira is a táj felé forduló hatalmas üvegfelületekről és teraszokról, a lapostetőkről, a szögletek és az ívek arányáról lehet ráismerni. Bent a teniszpályányi lakószobák és a cellásított hálószobák írták át a polgári családi hierarchia mentén szerveződő lakásalaprajzokat, a multifunkcionális lakóteret pedig könyvespolcként, függönyként vagy virágverandaként megfogalmazott térelválasztók tagolják. S innentől érdekes a méricskélés: a Berkenye utcai villához tapadó félhenger például Fischer Józsefnél a lépcsőházat jelentené - Kozmánál ez csak díszítőelem. Míg Molnár Farkas a Pasaréti úton a lépcsőházat konstruktivista mozaikkal nyitja, addig Kozma megmaradt a népies intarziával díszített ajtónál.

Hogy Kozma nem sorolt be a nemzetközi modern építészek közé, az annak is betudható, hogy nem fűtötte a Le Corbusier-től eredő forradalmi hevület a tömeges lakásprobléma megoldására. Bár hasznát vette a "lakógépnek" (például a főzési folyamatokra redukált konyha méretében), az eredmény egészében mégis olyannyira költséges volt, hogy ha élt is volna benne a kellő szociális érzékenység, ezt akkor is csak ez a tehetős gyáros-értelmiségi-hivatalnok középréteg tudta volna megfizetni. S a fentiek miatt némiképp félrevezetőnek érezhető a kiállítás Somlai Tibor által tervezett installációja, amely voltaképpen bauhausosnak állítja be Kozmát: a központi kiállítási alkalmatosság lekerekített szélű + alaprajzú designja Kozmára kevéssé volt jellemző - ennek a körben elhelyezett eredeti, ha mégoly változatos formavilágú bútorok is ellentmondanak. (Szintúgy zavarosnak hat a múzeum Kupolacsarnokában a felülről érkező fényt szórni hivatott, baldachinmódon redőzött matéria, ami nyilván technikai kényszermegoldás volt, de kilóg a modern belsőépítészet taglalt vonulatából.)

De a kánonpiszkálásnál sokkal élvezetesebb az építészet és fotó kapcsolatával vagy a belsőépítészeti munkák részleteivel foglalkozni, különösen, hogy két szerző - Cs. Plank Ibolya, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, illetve Horányi Éva, az Iparművészeti Múzeum vonatkozó gyűjteményének vezetője - ez ügyekben komoly nyomozást folytatott. Ennek során kiderül, hogyan lépett szoros szövetségre a harmincas években építész és fotós (ezt a kapcsolatot dolgozza fel egyébként a néhány évvel ezelőtt megjelent Fény és forma kötet is - Kozma oldalán szinte mindig Seidner Zoltán szerepel), vagy az, hogy a fotóknak kardinális szerep jutott a marketingben a rengeteg külföldi publikáción és a potenciális magánmegrendelők számára össze-állított albumokon keresztül. De a negatívok elemzése során lehull a lepel azokról a retusálási technikákról is, amelyek a fotózáshoz eredendően is beállított enteriőröket még letisztultabb, minden felesleges, noha az emberi lakhatáshoz elengedhetetlen kelléktől és esetlegességtől megpucolt téralkotásokként adják vissza. Az így stílusban tartott enteriőrök szerves elemei a Kozma baráti köréhez tartozó iparművészek (pl. Kovács Margit) kerámiái, vagy akár a kaktuszok, melyek - elűzve a pálmákat - sokszor külön üvegvitrinben pózolnak, mint a "modern életstílus jelei". Ugyanakkor a kötet képfeldolgozása némi, talán éppen Kozmáról átragadt díszítőhevületben letér a harmincas években kizárólag fekete-fehérben közölt képek által kijelölt ösvényről - a rozsdabarna árnyalatban reprodukált képeken például összemosódnak az árnyalatok.

Kozma munkásságával kapcsolatban éppen a belsők megtervezettsége és túlspilázott kordában tartása, gesamtkunstwerk-jellege az egyik érdekes ellentmondás. Kozma írja, hogy számára a modern házat rugalmas alkalmazkodóképessége,

"a ház és a lakás mint életszcenárium"

jellemzi a generációk változó ízléséhez és szükségleteihez. Noha a terek hatalmasak és könnyen átrendezhetők, a bútorok könnyűek, praktikusak (innen a "kombinált bútor" kifejezés), kényelmesek és mobilak voltak, Kozma a szándékot jócskán meghazudtoló módon volt szigorú - hiszen a legtöbb bútort is maga tervezte, a díszítéseket ő találta ki -, végső soron karmesteri pálcával irányította a polgári belvilágot. Ferkai András a bevezetőben szóvá is teszi, hogy Kozma gyakorlatilag mindenfajta egyéni megrendelői stílust elnyomott - nota bene, az építtetők ambíciója éppen az volt, hogy a "Kozma-stílus" révén tűnhessenek ki.

A kiállításon a jelentősebb villák alaprajzai és korabeli külső felvételei mellé a mai nézeteket is felkasírozták - primőr áru az ilyen volt, ilyen lett típusú élmények kedvelőinek (amiben a könyv olvasói, terjedelmi vagy egyéb megfontolásból, kár, hogy nem részesülhetnek). Már az is megdöbbentő, milyen tökéletesen keltek életre a színes rajzok, de megrázó látni, hogy a megmaradt házak többsége mennyire megsínylette a következő hetven évet. Ugyanis hasonló technikákkal szabták őket otthonosabbra és korszerűbbé, mint a panellakásokat (és a párhuzam nem esetleges: a modern építészetet szeretik összemosni a tömeges lakásépítéssel). Így lesz egy nagyvonalú nyitott teraszból a nappali beüvegezett meghosszabbítása, így cserélődnek le az eredeti fa ablakkeretek műanyag nyílászárókra, vagy ily módon kap egy köríves terasz szögletesre csipkézett szélű előtetőt, arról nem is beszélve, hogy például a Serfőzde-vezérigazgató egykori villáján ma manzárdtető éktelenkedik - és felújítást némelyikük sosem élt meg. Egy példa van, ami nemcsak a felújításra, hanem a korszerű folytatás lehetőségére is utal - bár még a könyvben is csak mellékesen kerül említésre -, Tomay Tamásnak köszönhetően, ez a Kavics utcai villa.

A kötet pedig a narratívát szállítja a kiállítás képeihez (és még több fotót, amelyek - nem túl olvasóbarát módon - nem szívesen illeszkednek a szöveghelyekhez). Innen tudhatjuk meg, hogy volt olyan ház, ami szerencsés módon jó kézbe került, annak ellenére, hogy építtetői a második világháborút nem élték túl, vagy nem saját - hamarosan társbérletesített - lakásaikba térhettek vissza. Az egyik, városi legendának is beillő, ám igaz történet szerint a Hankóczy utcába a Tervhivatal elnöke költözött be, ugyanaz a Vass Zoltán, aki 1949-ben megszüntette az Új Építészet c. folyóiratot, ahol Kozma bőven publikált, és melynek utolsó száma közvetlenül a halála után az ő munkásságát "méltatta". A méltató Major Máté már az új szellem húrjait pengeti (hamarosan irány a Sztálin-barokk), amikor Kozmát a "kapitalisták építészének" titulálja. De Kozma-házban lakni - ezek szerint - mégsem lehetett képmutató, ördögtől való dolog. Aztán azt is tudjuk, hogy Nagy Imre 1956. október 23-án Kozma Orsó utca 43. alatti házából indult a Parlamentbe - ez a ház ma a Nagy Imre Társaság székhelye.

Izgalmas a történet azért is, mert valahol a múlt és a jelen határán billeg. A kötet alkotói nyitott történetként kezelik Kozma munkásságát - legalábbis újból kiengedik a palackba zárt szellemet, többek között azzal is, hogy elnézik Kozmának, hogy az esztétikumot is kedvelte - sőt, a posztmodern jegyében kifejezetten tetszetősnek is tüntetik fel a korábban kárhoztatott stíluskeveredést. De színre lép például a "szemtanú" nagymama - s vele az építészettörténeti tanulmányoktól eddig valamilyen okból idegen oral history műfaja -, akivel unokája, a rádiós újságíró Marton Éva készített interjút. A nagymama a háborúig boldog birtokosa lehetett a taszilópusztai háznak, amelynek keletkezéstörténete az ő emlékeinek és a fennmaradt részletes kivitelezési fotódokumentációnak köszönhetően idézhető csak fel. Aztán jelen kutatómunka során derült ki, hogy van meg nem épült Kozma-villa, és Kozma-ház volt Goy Andor golyóstollgyáros villája is. Felbukkan egy fogorvosi rendelő a Kígyó utcából, ami a megrendelőnek köszönhetően mindmáig szinte tökéletesen, bár repedezett mázzal őrzi a várószobát, annak mennyezetbe süllyesztett felülvilágító opaküvegével együtt.

S bár a harmincas évek villái adták a kötet apropóját, ne maradjon ki a többi modern épület sem - gondolhatta Horányi Éva, a kötet szerkesztője -, például a magánmegrendelésű bérházak: az immár évek óta üresen tátongó, Margit körúti Átrium mozi és bérház, vagy a Régiposta utcai lakóház. De ezek már-már túlcsordulnak a vaskos albumon, olyannyira, hogy az olvasónak az az érzése támad, ha a szerzők elővennék a sokat hivatkozott barokk korszakot, és hozzábiggyesztenének egy életrajzot (amire ez a kötet is kiéheztet), akkor kész lenne Kozma Lajos új recepciója.

Kozma Lajos modern épületei, 2006, Terc Kiadó, 7900 Ft

Kozma Lajos modern villái. Iparművészeti Múzeum, megtekinthető május 13-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.