Nem akarom elkerülni a vitát, de képzeletben megpróbálok tónust váltani, és a bírálóimnak, mintha beszélgetnénk, elmesélni, miért is berzenkedem annyira attól a beszédmódtól és modortól, ahogy Kornis Mihály a Kádár-korszakot színpadiasan felöltött "országébresztő" szerepben a nemzet asztalára feltálalja.
Népben-nemzetben gondolkodni, kedves Vári György, nagyon más, mint népről és nemzetről gondolkozni. Az előbbi beszédmód "szaval": önkorlátozás nélkül, elfogadhatatlan evidenciatudattal él (vissza) a királyi többessel meg a felturbózott többes szám első személlyel, pont úgy, ahogy Kornis a "mi, magyarok" pozícióval. Az ilyen "mi" deklaratív: hol büszkén, istenesen vallja magát annak, aki, hol hetykén, gőgösen ostoroz minket - az előjel változik, az észjárás ugyanaz. Ez az ömlesztett "mi" magától értetődőnek mutatkozik, holott inkább csak pöffeszkedő semmi. A grammatikai mélystruktúra hibás ilyenkor, nem véletlenül írta Márai Sándor, hogy gondolkozzunk inkább alanyban és állítmányban. Szolidabban és szolidárisabban.
A fenti különbségre ötéves koromban jöttem rá Zomborban, a magyar óvodában a "szerb napokon", amikor csak szerbül volt szabad vizet, kenyeret kérni és kikéredzkedni a budiba. Megtört egy evidencia, magától értetődő mi-tudat, és én szükségszerűen kénytelen voltam több részre hasadni, differenciálni, reflektálni, fordítani és alkalmazkodni.
Magyarországi magyarokat ("őket", akik mégis "mi" - nem volt többé egyértelmű a személyragozás) később, iskoláskoromban, a hetvenes években láttam először, amikor a szüleimmel meglátogattuk a Csongrádon élő rokonokat. Egy toldozott-foldozott parasztházban éltek a Tisza-parton. Manci néni leukémiás asszony volt, és műszálból subaszőnyegeket csomózgatott valami "háziipari szövetkezetnek", Imre sógor pedig nyugdíjas hajós, akit most a Van Gogh-kiállításon láthattam viszont; a sógor sötétkék melegítőben volt mindig, és sámlin görnyedve szívta a Munkás cigarettát. Galambokat tartottak a padláson, és konyhakertjük volt, hátul a budiban MÁV-hamutartó. Olyan szegényesen éltek, hogy mindig galamblevest, sült galambot és (vörös szárnyú) keszeget tálaltak fel nekünk, a lángosra pedig nem szórtak sajtot.
Esténként a tévéhíradóra meg a nagyfilmre a szomszédok is átjöttek. Nem emlékszem, hogy Kádárral meg a rendszerével szemben bármi ellenállást fejtettek volna ki - túl a somolygáson, dünnyögésen, morgáson, legyintgetéseken. Babot fejtettek inkább, csúfolódtak a funkcionáriusokon meg a gyáravatásokon, és vidultak a Hofin. Ellenállásuk a pusztulással és a romlással szemben mindazonáltal erőteljesen megnyilvánult: öregen is dolgoztak, kapáltak, kacsoztak, metszettek, horgásztak, kézimunkáztak, etettek bennünket, és szívélyesek voltak. Jó emberek. Élt a szomszédban egy görnyedt, fekete ruhás nénike, aki mindig fura, túl édes nyalánkságokat lopott át nekem a köténye alatt. A fia készítette ezeket, ki tudja, honnan szerzett géppel, a vén nénike pedig mindennap bebattyogott a belvárosba, és egy kisasztalon árulta a meghatározhatatlan édességet.
Megismerkedtünk más magyarországi rokonokkal is, egy leninvárosi mérnökkel meg a bölcsődevezető, rövid frizurás nejével, akiknek Zsigulijuk volt, aztán egy sződligeti családdal, akik nutriát tenyésztettek az udvarban, és nyaralót barkácsoltak Velencén. Szinte mindenki valahova bedolgozott, valamit fusizott, háztájizott, ügyeskedett, valakikkel összefogott, kijárt a gyümölcsösbe, a szőlőbe, a telekre. El tudom képzelni, hogy a leninvárosi mérnök csupán bólogatott vagy aludt a párt- meg a szakszervezeti gyűléseken, és boldog volt, ha hétvégén a Zsigulijával eljutott a Balatonra. Biztos vagyok benne, hogy a Laci bácsit jobban érdekelték a büdös nutriái, mint az MSZMP hazugságai, és gondolom, a nyalánksággyártó szomszéd nyilván valamit umbuldázott, és le se szarta az ideológiát.
Egyesek közülük már meghaltak, mások gyerekei ma diplomás fiatal anyák és apák, akik, feltételezem, nem gondolják, hogy a szüleik gyalázatos életet éltek volna, és még élve el kellene siratni őket, ahogy azt Kornis tanácsolja. Az én erkölcsi érzékem tiltakozik az ellen, hogy az ilyen embereket, akik iparkodtak, gyerekeket neveltek, és megvették nekik a Videoton tévét meg a kismagnót, Kornis Mihály receptje szerint belerottyantsuk a gerinctelen egzisztenciákat tartalmazó óriási boszorkánykondérba. Én nem láttam sem Csongrádon, sem Leninvárosban, sem Sződligeten semmiféle örömtanyáját az erkölcsi és anyagi korrupciónak, ahol a népek züllöttek volna, hanem igenis derék, jobbára megtört, elég szegény, sokat küszködő férfiakat és sütő-főző asszonyokat láttam, akik annak ellenére, hogy "elfogadták" a rendszer játékszabályait, vagyis eszük ágában sem volt fellázadni vagy nyilvánosan ágálni ellene, becsületesnek mondható, tiszteletre méltó, ilyen vagy olyan jellemmel megáldott, és természetesen szorongó emberek voltak.
*
Nemcsak az értelmiségieké a világ. Aki nem írja meg vagy nem fejti ki a tévében az elveit, az etikáját, az nem elvtelen és nem immorális, mert az életgyakorlatában igenis van erkölcsiség. Talán mindanynyiunkban lakozik egy lény, aki morog, hallgat, fél, ellentmondásosan viszonyul a politikához, bármely rendszerhez, a nagy eszmékhez és a nagy hazugságokhoz, Kádárhoz is meg Nagy Imréhez is. Akinek a józan ész azt parancsolja, hogy a hatalommal szemben lapítson. Ne csak a száját jártassa, hanem keressen pénzt! Igyekezzen jó lenni a felebarátaihoz, próbáljon meg rendes lenni a családjához! Az, aki fölépít és fönntart egy háztartást, igenis az országot építi. Az, aki tart a hatalomtól, nem bűnös, hanem normális.
A Vajdaságba nem jutott el a kortárs magyar irodalom, véletlenszerűen kaptam kézhez ezt-azt, és emlékszem, tizennégy-tizenöt évesen mennyire egyetértettem Szilvási Lajossal, Dobozy Imrével vagy kikkel, akik a "frizsiderszocializmust" kárhoztatták. Flegmán lekispolgároztam én is a szüleimet, amiért csak gürcölnek a színes tévéért meg a gramofonért. Ma már azonban úgy gondolom, hogy ha apám nem végzett volna feketemunkát, ha nem vették volna meg a tévét, a gramofont, a szerb és a magyar újságokat, a magyar irodalom klasszikusait, ha nem vittek volna el kocsival oly lelkesen a "legvidámabb barakkba", akkor én most a béka segge alatt volnék. Nem jutottam volna el arra a szintre, hogy irodalommal foglalkozzam, és Kornist - nem az életművét, kedves bírálóim, hanem a Kádár körüli multimediális produkcióját! - kritizáljam.
Tizenöt évesen gondolkoztam úgy, mint ma Cserna-Szabó András, aki azt írja a Népszabadságban, hogy "pontosan úgy van, ahogy Kornis állítja, Trabantért, Videoton tévéért és IBUSZ-útért eladtuk a lelkünket és ötvenhatunkat a tömeggyilkos Kádár királynak, mert 'élni csak kell' ". Ma már nem tudnám a Zastava, az Iskra tévé meg a magyarországi nyaralások, a hétvégi telekért való teljességgel antipolitikus gürcölés miatt megvetni a szüleimet. Egyáltalán a "kispolgárokat". Sőt, fel vagyok háborodva, amikor belefojtják őket az "árulásból, hitványságból, felejtésből, züllöttségből, aljasságból" főzött gulyáskommunizmusba. Azt hiszem, hogy a nép-nemzet ilyesféle összefőzésénél helyesebb az egyének, csoportok, rétegek szerinti, differenciált gondolkodás. A művészi igazság - melyben, kedves Ruff Tibor, természetesen benne foglaltatik a morális igazság -, általában árnyalt, egyéni életekről egyénien szóló, jól formált műalkotásokból bontakozik ki. Hogy csak a legfrissebbet említsem, Tóth Krisztina Vonalkódja például ilyen finoman, "a fájdalom esztétikájának" (Forgács Zsuzsa) nyelvezetén szól a Kádár-korszakról, erkölcsi érzéssel, ám a moralizálás leghalványabb jele nélkül.
Egyetemistaként Újvidéken én aztán valóban szembeszegültem a szerb és magyar hazug kommunista funkcikkal, tollhegyre is tűztem őket név szerint. Ezzel kizárólag bajt okoztam magamnak is, meg sajnos másoknak is, nem is kicsit. Dehogy gondolom, hogy az én magatartásom etikusabb lett volna, mint azoké, akik szakadásig dolgoztak és tűrtek, hallgattak, nem ugrabugráltak, és lehetőleg nem bántottak senkit!
A Tito- vagy a Kádár-rendszer privilegizáltjaira, a pártfunkcionáriusokra meg a spiclikre ma is számonkérőn gondolok, ám szerintem semmiképp sem vehetjük őket egybe a nép derékhadával egy nagy rakás "mi" formájában. Ruff Tibor szerint Magyarország 800 000 párttag és 100 000 titkos ügynök országa volt. Én a maradék 9 100 000 egyszerű magyar állampolgárnak fokozott figyelmet szentelnék. Erkölcsét nem merném az értelmiségi szószékről feddőzni. Azok az emberek, akikről szóltam, jobbára nem hittek sem Istenben, sem Kádárban, sem a híradóban, sem a kommunizmusban, és többnyire 56-os hitük sem volt, ellenkezőleg, szkeptikus, realista, ironikus embereknek ismertem meg őket. Nem hittek szabadságban, igazságban, szerelemben, meg más eszmékben sem. Boldogok sem voltak. Negyvenen túl már fáradt, elhasznált, megfélemlített emberek lettek. Védekeztek az orosz laktanyákkal megtámogatott hatalom ellen: egy kis csalással, egy kis hazudással, egy kis feketézéssel és bölcsességgel. Viszont állhatatosan azon voltak, hogy a hétköznapi erényeket, a rendes mindennapi élethez nélkülözhetetlen "kismorált" gyakorolják. És ezért bizony tiszteletet érdemelnek. Miként azok a nagyon morális nagy emberek is bírálhatók, akik lefikázzák a sorstársaikat, és lenézik a saját szüleiket.
Én nem azt írtam, kedves Vári György, hogy mindenkinek igaza van, és ne lehetne vitatni, cáfolni az egyes világnézeteket, álláspontokat, meg hogy mindent el kell fogadni (nem vagyok hülye), hanem azt írtam, hogy mindenkinek esélyt kell adni arra, hogy esetleg igaza lehessen. Konkrétan azt nem helyeslem, hogy aki nem elítélőn beszél a Kádár-korról, azt eleve gyalázatos embernek nézzük. Aki felemlegeti a régi kis biztonságérzetét, rezignált békességét, barátságosabb kedélyét, és azt mondja, hogy jobb volt neki akkor élnie, vagy aki Kádár János és a szocializmus érdemeire teszi a hangsúlyt, az ettől még nem becstelen. De hogy mondhatná el, amit érez és gondol, ha eleve megvetik érte? A szerintem nem is olyan szimpla "kádárista nosztalgiának", még ha ez az értelmiségnek nem is tetszik, nem kellene elfojtottnak, szégyenletesnek maradnia. Győzzük meg őket, győzzék meg őket a politikusok, hogy mennyivel jobb most élni, mennyivel nemesebbek lehetünk a kapitalista demokráciában és a szabadságban!
Lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok a "mi, magyarok" közül való, de én kislányszemmel értékeket fedeztem fel itt, Magyarországon a hetvenes években, a nép körében. Mai fejjel ezt úgy fogalmaznám, hogy a népi szkepticizmus, az irónia, a humor, a hétköznapi erényesség, a szegénységgel való gyürkőzés, a találékonyság (ma azt mondanák: innováció), a mindennapi szolidaritás, a jó szándék, a buzgólkodás a gyerekekért - vagyis "a nemzet szellemi és anyagi gyarapodásáért" - is jellemzői voltak a korabeli életnek, legalább annyira, mint az alattvalói meghunyászkodás. Az "abszurd és kifordult" bolsevik erkölcstan, amiről Ruff Tibor oly találóan ír, a közönséges állampolgárokra nem áll, hiszen nem is voltak kommunisták, "erkölcsi hullák" meg pláne nem. Nem árulták el ezek az apolitikus vagy a politikával szemben bizalmatlan emberek és asszonyok az 56-os forradalmat meg Nagy Imrét, mert talán a hívei sem voltak soha. Az átlagember nem akar sem forradalmár lenni, sem nagy garral politizálni, sem hősködni, sem árulóvá válni. Azt akarja, hogy hagyják békében élni.
